Feneketlen mélység – megérkezett a The Black Dahlia Murder hetedik nagylemeze

Tracklist:

01. Receipt
02. Vlad, Son of the Dragon
03. Abysmal
04. Re-Faced
05. Threat Level No. 3
06. The Fog
07. Stygiophobic
08. Asylum
09. The Advent
10. That Cannot Die Which Eternally Is Dead

Műfaj: dallamos death metal

Támpont: Arsis, Decades of Despair

Hossz: 37:07

Megjelenés: 2015. szeptember 18.

Kiadó: Metal Blade Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

The-Black-Dahlia-Murder-by-Jonathan-Pushnik_composite-620x274A michigani dallamos death metal ötösfogat több mint egy évtizedes múltja alatt nem egyszer bebizonyította már, hogy méltán rászolgált az őket körülvevő lelkesedésre. Annak ellenére, hogy az évek alatt több tagcserén is átesett a zenekar, folyamatosan magas szinten alkot a hallgatók nagy örömére. A sok rajongó által csúcslemeznek tartott Everblack után két évvel a csapat egy újabb albummal lepte meg a hallgatókat, azonban az új album több kérdést is felvetett. A zenekar védjegyévé vált hangzást rengeteg banda közül is fel lehet ismerni, lemezről-lemezre mindig csak egy kicsit változott. Ebből kifolyólag a kérdés adott volt: vajon milyen irányba haladnak tovább az előző lemezek tükrében? 

A produceri székbe ismét Mark Lewis (Cannibal Corpse, Whitechapel) ült, aki utoljára a Ritual albumon dolgozott együtt a srácokkal, illetve a lemez felvételeinél besegített a zenekar volt basszusgitárosa, Ryan Williams is. A borítót látva azonnal tudatosulhat, hogy a jól megszokott légkör fogja jellemezni az anyagot, azonban az Everblack fagyos, nyomasztó hangulata a véres és félelmetes jelzőkkel párosul. Trevor elmondása szerint a borító koncepciója az volt, hogy egy olyan helyet ábrázoljon, ahova az ember nem akar eljutni. Ezt az orosz grafikus Daemorph maradéktalanul teljesítette is. Az agresszív, kétségbeesett atmoszféra a Ritual lemez folytatásának is mondható, csak ezúttal mélyebbre hatolnak, dinamikusabbá, fejlettebbé, drámaibbá téve az összképet. A rengeteg energiával és érzelmekkel átszőtt anyag egy sötét és őszinte világba kalauzol minket, ahol olyan témák kerülnek terítékre, mint visszaeső molesztálók beilleszkedése a társadalomba, pszichés betegségek kivetülése a társadalmi életünkre, az élet-halál kettőssége, és a pokoltól való félelem is. A lemez indításaként egy olyan intrót kapunk, amihez hasonló az ötödik nagylemezükön volt található, kellőképp felkészít, és leemel arra a szintre, ahol a hallgató sajátjának tudja érezni a légkört és a mondanivalót. Az egyik fő koncepció volt, hogy a hallgatót is bevonják az élménybe, és hatást gyakoroljanak rá, ami maradéktalanul sikerült is. A srácok összetett témákkal és fogós riffekkel nyújtanak kapaszkodókat, és az átlagosnál rövidebbnek mondható lemezhosszal gondoskodnak arról is, hogy az anyagot végig figyelemmel kísérjük, és akár többször is meghallgassuk.

Az Abysmal első fele sok megjegyezhető, figyelemfelkeltő témával van tele, a második rész viszont sajnos kevésbé fogós. A Stygiophobic  lelassítja a tempót, és félelmetes, kétségbeesett hangulatú kezdésével egy új terepre vezeti a hallgatót, főként pl. az olyan sorokkal, mint az “I hope this is as close to hell as I’ll ever get.” A kis kitérő után ott folytatják, ahol abbahagyták, az Asylum ismét egy sebességi fokozattal feljebb kapcsol. Sok kiemelkedő pillanat van a lemezen, többek között a The Fog kezdése, a címadó dal hangulata és váltásai, vagy az előzetesen kiadott szám, a Vlad, Son of the Dragon fülbemászó gitártémája, illetve memorizálható kórusa. Könyörtelen káosz lengi be a számokat, méghozzá horrorisztikus és kísérteties köntösben. A felvételeknél próbáltak arra törekedni, hogy a manapság megszokott steril hangzás helyett egy kissé nyersebb, élőbb albummal jelentkezzenek, ami hallatszik is a végeredményen. Számukra fontos volt hangsúlyozni, hogy az album létrejöttében emberek, és nem gépek vettek részt, sőt: az egyéni megoldások teszik még komplexebbé az anyagot. A szólógitáros Ryan Knight lemezről-lemezre egyre összetettebb, érzelmesebb atmoszférát teremt, a basszusgitáros Max Levelle vadsága, mocskossága pedig élőbbé teszi a lemez dalait. Trevor Strnad, a zenekar frontembere a védjegyévé vált, jól megszokott énekes teljesítménnyel rukkol elő, hangszíne újfent elragadó. Az egymásnak válaszoló mély, gonosz orgánum és a pattogó magasabb goblin hang tökéletes kettőssége ismét végigkíséri az albumot. A zenekar elmondása szerint azért lett ennyire összetett a lemez, mert minden egyes tag kivette a részét a számok írásakor, a dobos Alan Cassidy pedig sosem volt még ennyire belevonva a dalok elkészítésébe.

A The Black Dahlia Murder újra bebizonyította, hogy nem nagyon tud hibázni. A megszokott elemek mellett itt inkább a hangulatra fektettek komolyabb hangsúlyt, nem feltétlenül a tempóra. Ez tette bizony a lemezt egy újabb kiemelkedő művé a zenekar amúgy is patinás albumokkal teli történetében. 8/10