Egy nyugatképes hardcore hang Magyarország keblében – faminehill-kislemezkritika

Tracklist:

01. Fulmination 
02. Parents/Loved Ones (közr. Kovács Gábor || Orion Dawn)
03. Depths
04. Loss (közr. Tobias Rische || Burning Down Alaska)
05. Recover (közr. Lisa Rodlauer)

Műfaj: dallamos hardcore

Támpont: Being As An Ocean, Hotel Books, Burning Down Alaska

Hossz: ~ 17 perc

Megjelenés: 2016. február 1.

Kiadó: szerzői kiadás

Fotó: David Bodnar Photography

A kazincbarcikai srácokról mindent el lehetett mondani, de azt, hogy igazán könnyen el lehessen helyezni őket a hazai hardcore térképen, azt semmiképpen sem. Ennek egyrészt az az oka, hogy nagyon régen jelentkezett a formáció összefüggő dalcsokorral, másrészt a faminehillben végbement tagváltások alapjaiban változtatták meg a dallamos hardcore zenekar új dalainak a képét, így addig nem tudtunk igazán képet kapni a bandáról, ameddig meg nem jelent a What Have We Done to Each Other, ami ellökte teljesen a zenekar a mai népszerű nyugati hardcore hullámok közelébe.

A faminehill már megérett abba a stádiumba, amikor már egyszerűen nem beszélhetünk arról, hogy ezek a srácok a magyar dallamos hardcore szcéna ígéretei lennének, azóta a színtér túlságosan is feltöltődött ahhoz, illetve felnövő állapotban van (jönnek a fiatalabb bandák), hogy a What Have We Done to Each Other megkaphatná ezt a címkét, ez az EP már a bizonyítás pillanata volt, és azt kell, hogy mondjuk, hogy a kazincbarcikai zenekar jól vette az akadályokat, illetve ráérzett itthon egy olyan hallgatói résre, amelyet igyekeznek betölteni. Hazánkban egy banda sem akar annyira a nyugati modern hardcore hullámok hangzásvilágának megfelelni, mint a faminehill (jelenleg érezhetően a magyar szövegvilágú dalírás/szenvelgés áll a középpontban), és ennek a ténye erőteljesen visszaköszön nem csak az új kislemez hangzásvilágában, de stílusirányzatainak az eszköztárában is: a csapat szinte mindent magáévá tett, amit az InVogue Records képviselt az elmúlt években, így aki bármilyen szinten is élte a Being As An Ocean vagy a Hotel Books munkásságát, az tudja, hogy mire számítson. Ami leginkább “fülbetűnő” – a “régi” faminehill-jegyek halványodása mellett -, az mindenképpen az atmoszféra, mint tényező jelenléte, a fiúk több ízben cserélték a hardcore paneleket poszt-rockos textúrákra, illetve elszállós kitöltő elemekre, amelyek nem csak hangulatfokozóak, de egyben nagyban hozzá is tesznek ahhoz, hogy ezen dalok csokra legyen az eddigi legösszetettebben szerkesztett munkája a faminehillnek.

A “Fulmination” az eddigi legjobb Being As An Ocean stílusgyakorlat, amelyet személy szerint hallottam, az első olyan dal a banda történetében, amelyben a legjobban ki lett használva az ércesebb torok és a melankolikus tiszta ének összejátszása. Ez pedig nem csak itt, de az egész kislemezen kulcsfontosságú lett, talán már túlságosan is sok tiszta éneket kapunk (és elbeszélő költést, amire mindjárt kitérünk), ami viszont nagyon sok erőt kivesz a lemezből, mert ezek magukkal vonzották a középtempós közjátékok egész garmadáját. Az újabb változás, hogy a PETOFI tavalyi meglepetés-szerű slam poetry kísérlete után a faminehill fiúk is bemutatkoztak a – jelenleg a Hotel Books által leginkább futtatott – spoken word kántálás asztalánál. A Kovács Gábort (Orion Dawn) is foglalkoztató “Parents/Loved Ones” egyik legjobb pillanata (de a “Loss” verzéiben szenveleg leginkább), amely viszont amellett, hogy poétikai ízt ad az új faminehill arculatnak, idézhetőségével és spoken wordös csomagolásával el is tolja őket egy nagyon “tumblr-pozitív” vonal felé is, amelyről viszont mindenki adjon magának értékítéletet, hogy jó-e, erről nem vetünk számot. Az viszont mindenképpen jó, hogy érezni egy halvány kreatív diverzitást a lemezen, amelyhez viszont újra és újra hallgatni kell, hogy kijöjjenek ennek a valós értékei, amellett, hogy a fenti elképzelések jól sültek el, addig a “Depths” a kislemez mélypontja, tompa és kicsit ötlettelen metalcore riffek sorát kapjuk, némi breakdown kiállással, viszont ezek annyira nem állnak jól a bandának, és a “Fulmination” összképén is picit rontanak. Viszont, hogy ne negatív végcsengéssel zárjuk a véleményünket: a vendégszereplések nagyon jól sültek el, és ahhoz képest, hogy a Burning Down Alaska énekese, Tobias a húzónév, rám sokkal mélyebb benyomást tett Lisa Rodlauer, aki az egész EP egyik legjobb énekteljesítményét hozta egy amúgy is nagyon erős záródalban. A “Recover” erőteljes refrénjével és kitöréseivel, vonós, érezhetően sample betéteivel pedig egy nagyon érzelmes, lassú, ám mégis közjátékmentes lezárást ad egy olyan kislemeznek, ami tele van ötlettel, kreatív és csak halvány gyermekbetegségektől szenved. Ambivalens érzelmek, de összességében azért pozitív végkicsengés, és ebben nagy szerepet játszik az is, hogy mind Spicze Levente, mint Stefán Tamás magas színvonalat hoznak vokál fronton.

Őszintén szólva ez a faminehill bizony nem az a faminehill, amire az I’m Almost Happy Here vagy a Jorney Alone után számíthattunk, az elmúlt másfél-két év meglátszik a csapaton: rengeteg nyugatról beérkezett melodikus hardcore hatás érte a srácokat, a leg-“tumblr-pozitív”-abb magyar hardcore banda lettek, ugyanakkor a dalszerzésükben egyre több elemre kezdtek építeni, színesebb leltárt kapunk arról, hogy mi is most a faminehill. Nem mehetünk el viszont amellett sem, hogy What Have We Done to Each Otherből mennyire hiányzik az erő, nincsen súlya, és a dalokban nem érezni különösebb mélységet az érzelmi szenvelgésen kívül (ez általános jelenség manapság ebben a hullámban). Ezek a dalok kicsit “simogatnak”, és nem igazán akarnak tarkón vágni, vagy éppen lerúgni az állkapcsomat, egy ilyen dominánsabb dal nagyon kellett volna erre az EP-re hardcore szinten, de a “Depths” metalcore szöszmötölése nem az, inkább egy töréspont, amit jó lett volna elkerülni. Ettől még egy jó EP a What Have We Done to Each Other, csak a régi dalok húzós vonalát hallva hiányzik még valami, ami előbukkan remélhetőleg a következő dalcsokron. Megelőlegezzük a bizalmat. 8/10