Deez Nuts – Bout It!

Tracklist:

01. Bout It
02. Shot After Shot
03. Not A Face In The Crowd (km. Freddy Cricien a Madballból)
04. Keep On
05. Popular Demand
06. Go Fuck Yourself (km. Danny Diablo a Crown of Thornzból)
07. Don't Act Like You Don't Already Know
08. What We Eat Don't Make You Shit
09. Call To Arms
10. Streets Are Watching (km. Jonathan Blake az On Broken Wings-ből és Mark Heylmun a Suicide Silence-ből)
11. Public Service Announcement (km. Hoya Roc a Madballból)
12. Unfuckwithable (km. Sean Murphy az Endwellből és Wayne Lozinak a Hatebreedből)
13. I.D.K.W.Y.T.Y.A.B.I.K.W.D.G.A.F.A.Y.
14. Life You Live
15. True Colors
16. Band Of Brothers (km. Sam Carter az Architects-ből)

Műfaj: hardcore punk

Támpont: Defiler, Bury Your Dead

Hossz: 31:42

Megjelenés: 2013. március 29.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Valószínűleg mindenkinek az ismeretségi körében van egy OLYAN személy. Egy olyan személy aki, ha a társaság elmegy valahova inni, mindig hívatlanul tűnik fel. Egy olyan személy, aki a házibuliban fél óra alatt lenullázza magát, telehányja a mosogatót (lehetőleg a szárító részét, mert az tele van tiszta edényekkel), majd magára zárja a WC-ajtót, és elalszik. Aki, hogyha a suliban odamegy a többiekhez, akkor azok elkezdik vakarni a fejüket, és meghal az addig jó hangulatú beszélgetés. Akit mindenki megpróbál rávenni arra, hogy kezdjen már valamit az életével, ám erre ő egy harsány "Basszátok meg, nem ismertek!"-kel intézi el a jóakarókat, majd negyvenévesen egy sarki kiskocsmában végzi részeges megmondóemberként.

A fenti analógiát eredetileg egy Dr. Acula anyagnál akartam elsütni, de ha az ember jobban beleássa magát a Deez Nuts dolgaiba, akkor azért érezheti, hogy ez valahogy itt is megállja a helyét. Jó, az oké, hogy sem a Dr. Acula, sem a DN nem veszi komolyan magát, de mindkettejük esetében elmondható, hogy bizony eléggé átestek a túloldalára (persze a Doktor már onnan indult eleve). Viszont amíg utóbbi konstans módon és következetesen csinált szar zenét, az ausztrálok legalább egy picit próbálnak fejlődést mutatni, és ez egy hangya nemiszervével feljebb is emeli őket. Például ott a címadó dal: egy hatalmas sláger. Sőt, a Shot After Shot sem rossz. Nyilván az eddig megszokott (dögunalmas) recept szerint készültek, de hatnak. Később is vannak jobb pillanatok (What We Eat Don’t Make You Shit például), amiket igenis hallottunk már százszor, de zeneileg valahogy mégis jobban össze van rakva ez az anyag, mint az eddigiek. A rengeteg vendég is dob az összképen, talán azért, mert ehhez a hip-hopra emlékeztető énekstílushoz jól megy, ha többen tolják. Mellesleg azért azt nehéz felfogni, hogy Sam Carternek vagy Jonathan Blake-nek mi a motivációja abban, hogy egy ilyen albumon szerepeljen, de Danny Diablót tökéletesen megértem, az ő szereplése már érett egy ideje. Sőt, talán ő az egyetlen a lemezen aki “hitelesen” elő tudja adni a Deez Nuts “mondanivalóját”.

Igen, itt értünk el a roppant kényes részhez. Ha csak a szövegeket olvasva lehetne eldönteni, hogy az ember meg akarja-e hallgatni a lemezt, “nem biztos”, hogy olyan nagy rajongótáboruk lenne. Hogy miért? Mert JJ Peters szövegei iszonyatosan buták, izzadtságszagú keménykedést mutatnak, és körülbelül nulla hitelesség van bennük – még mindig. Emellé úgy állítják be magukat, hogy “mi vagyunk a hardcore”, amire talán a Popular Demand sokszor elismételt sorával lehetne válaszolni: “I don’t think you understand“. Ez az anyag (is) tipikus példája annak, hogy milyen, amikor egy hülye okoskodik. Most lehetne bekezdéseket írni erről, de elég csak egy-két kérdés. Vajon mit szólna például a Walls of Jerichós Candace, ha megmutatnánk neki az előbb említett dal “Tryna get my two bucks and getting my dick sucked” sorát? Ha JJ Peters egy ringbe kerülne mondjuk Henry Rollinsszal, akkor is olyan kitartóan üvöltözné, hogy “We are unfuckwithable!“? Ez a legnagyobb gond a Deez Nutsszal, és ezért kegyetlenül irritáló és káros az egész jelenség: egy olyan közegbe akarják magukat belehelyezni úgy, hogy minden dalban lehet hallani egyszer, hogy mindenki le van szarva, ami alapból elítéli a “szarni bele” életérzést. Innentől már fölösleges öntömjénezésről, a “csapjuk szét magunkat minden este” dolgokról beszélni. Ja, és ezt persze mind hardcore-ként adják el. Nem kéne ilyen alacsonyra süllyedni egy kritikában, de erre az egészre tényleg csak egy mémmel lehet rendesen válaszolni.

3/10