Chief Rebel Angel – Death Rock City

Tracklist:

01. Intro (I Am Your Enemy) (0:45)
02. Death Rock City (1:47)
03. Happy Hours in the Hoenecker Room (1:47)
04. Mad Dog Fever (1:57)
05. Sour Toe Jive (3:32)
06. Mean Machine (2:38)
07. Cold Hard Thing (2:13)
08. Belfi (2:03)
09. I Gave You a Black Eye (1:39)
10. Walk on Water (2:31)
11. The Dead Bird Song (2:49)
12. Rolling and Tumbling (2:37)
13. The 57 Deal (2:58)
14. Astoria (1:29)

Hossz: 30:42

Kiadó: Edge Records/HMP

Webcím: Ugrás a weboldalra

Bevallom, kissé szkeptikusan vettem kézbe a budapesti, eredeti funkciójában projektként számontartott Chief Rebel Angel debütalbumát, mely nem a zenekar muzikális kiállására irányult, hanem a májusi Twelve Tribes előtt adott koncerten szerzett tapasztalataimra – valamint a már-már legendásnak nevezhető, korhatáros besorolást kiérdemlő Kettőnégy sem javította a presztizsüket a szememben -, így megfogadtam: ahol lehet, én amikor csak úgy hozza a szükség, kerülni fogom ezt a zenekart. Hát, fogadalmat szedni elvileg csúnya dolog, de mondok mégcsúnyábbat: a Death Rock City az elmúlt évek legjobb honi rock ‘n roll lemeze.

Az Adam Jacksonék előtti bulin úgy tűnt, hogy a srácok előszeretettel játszanak Same Difference-korszakos Entombed témákra hajazó reszelős és koszos dallamokat, megfűszerevze ezt egy csipetnyi (természetesen csúcsformában szereplő) Gorefesttel, azonban jelen képlet szerencsére organikusabb, és tisztább köntöst kapott az itt hallható 14 szerzeményben. Főbb csapásirányként talán az Entombeden túlmenően a Zeke (és zárójelben az elmaradhatatlan Motörhead) munkásságát érdemes megjegyezni, mely elsősorban a hangzásvilágra nyomta rá lemoshatatlan bélyegét: a gitárok reszelnek, a basszusgitár hol egy malaccsordát megszégyenítő energiával röfög, hogy csak kellemesen búg, a cinjátékban gazdag dobsound pedig pont annyira mocskos, amennyire ‘magyaros’ – utóbbiban sikerült kompromisszumot teremteni, de talán lehetett volna karakteresebb megszólalást is kipréselni a felvételekből ilyen téren. Mindemellett a félórás korong már az első hallgatás során utat talál a kedves érdeklődő hallójáratai felé, hiszen minden egyes szerzeményben felcsendülnek olyan támpontok, melyek a jókedven túlmenően megalapozzák a ‘Chiefről alkotott pozitív véleményünket is.

A lemezt indító Intro (I Am Your Enemy) egy vastag noise-aláfestésekkel (csak nem Pándi alkotott?) tarkított rock ‘n roll definiálást takar magában, ám a monológot a Death Rock City erőteljes(en Entombed-szerű), pörgős gitártémái és alapjai egy pillanat alatt elmossák, hogy az emelkedett hangvételű refrénről ne is beszéljünk. Felföldi Péter hangja szerencsére eltér a jól bevált sémáktól, ezáltal egyéni megoldásokat biztosítva a zenekarnak, hiszen a jól bevált morcos “énektémák” helyett itt igazi énekdallamokat, valamint organikus kitöréseket hallhatunk. A hardcore morcosságát oldják pörgős rocky témák és egy frappáns refrén a Happy Hours in the Hoenecker Room perceiben, ám a cséphadarás nem állhat meg ilyen korán, hiszen a motörheadi eleganciával előadott Mad Dog Fever a masszív bólogatás folytatására készteti a gyanútlan hallgatót. A Sour Toe Jive az egyik legelső ‘Chief szerzemény, ám ezen túlmenően a korong egyik legerősebb nótáját is tisztelhetjük benne; vad énektémái, feelinges felpörgetései és gitárszólói akarva-akaratlanul is elsőre beégnek a szürkeállományba, hogy a Chrome Division-hatású refrénről, vagy a dal végi keserédes groovy-jammelésről ne is beszéljünk. A srácok többször is megpróbálkozhatnának optimalizálni a játékidőt ezen szerzemény hosszára kalibrálva, elvégre ha most sikerült fenntartani a figyelmet, ez nyilván máskor is megvalósulhat. Szinte már punkos lendület jellemzi a Mean Machine című nótát, melynek harapósságát a feelinges basszustémával nyitó Cold Hard Thing emeli át egy gonosz gitártémákkal felvértezett, újabb Entombed-ízű nótává formálódva. A hirtelen leállásért külön respekt, pont jó helyen tölti be a figyelemfelkeltés szerepkörét.

A Sour Toe Jive végén hallható keserédes hangulat jellemzi (valamint annak tématranszformációja) a Belfit, melyben ismét érvényesül a Zeke koszos muzikalitása, karöltve az elsőrangú énekdallamokkal. A koncertek egyik kedvenc tétele lesz a I Gave You a Black Eye (and Everybody Thinks It’s Wrong), melyben a nyers és puritán megoldásokat egyedül Peti hangja kompenzálja, valamint a nóta közepén elhelyezett stoneres groove. Ezutóbbi jellegzetes feelingje tovább él a Walk on Water soraiban, valamint virgáiban egyaránt, azonban a szerzemény igazi kitörése csak az utolsó pillanatokban válik esedékessé, melyben ismét felcsillan egyfajta kettős érzelem. Talán ez a Death Rock City legnagyobb furcsasága; hiszen annak ellenére, hogy minden egyes szerzemény robbanáspontját a puritán megoldások által fémjelzett kanóc felizzása váltja ki, ez még nem minden esetben biztosít örömittas hangulatot. Ez igaz a lemez-, és talán az év legjobb hazai szerzeményére is, a The Dead Bird Songra, mely a zenekar demóján még a Through The Eyes Of The Dead címre hallgatott (értelemszerűen Jakab Zoli azon dalszövegeket saját háztájékán hasznosította), és a demóból kivágva egy-egy helyen még felcsillan Zoli érdes hangszíne. A szerzemény lendületére, és emlékezetes énekdallamaira nem lehet panasz, az egyetlen kifogás talán a nóta hosszára irányulhat. Délies témázgatások adják az újabb Motörheadre emlékeztető Rolling and Tumbling gerincét, melyet az újabb szélsőséges hangvételű The 57 Deal folytat. A halott madár dala után talán ebben a szerzeményben játszik igazán szerepet Peti énekhangja, hiszen itt a vokális (és a dal végi fináléban felbukkanó szaxofonos) megoldásokra helyeződik a hangsúly, nem is érdemtelenül. A lemezt záró Astoria egy instrumentális témázgatás, melyről a borító olvasása nélkül is vaktában rámondanám, hogy Egyedi Peti (Óriás, Isten Háta Mögött) gitárjátékát tisztelhetjük a felszólaló dallamokban.

Összességében a Death Rock City ha nem is váltja meg a világot, mindenképp egy érett, és nemzetközi szintű produktumot tisztelhetünk benne, mely ha nem is lesz a tömegek kedvence, ettől függetlenül a saját táborát biztos, hogy megtalálja. Ha a Chief Rebel Angel élőben is képes visszaadni a korong hangulatát, akkor új kedvencet fogok avatni, így még csak megelőlegezett a bizalmam, de nem alaptalanul. A dobhangzás apróbb hibáin, valamint a rövidke dalok mellett egyetlen tényező van még, amit nem tudok megkerülni, és az a kiadvány külcsíne; elvégre egy ilyen erős lemez többet érdemelne a vizualitás terén. Mindenesetre ez egy igen bíztató kezdés, így érdemes ezt csinálni.

Külcsín és Design: 10/4.
Hangzás: 10/7,5.
Teljesítmény: 10/9.
Dalszövegek: 10/8,5.

10/7,25.