Carnifex – Die Without Hope

Tracklist:

01. Salvation Is Dead
02. Dark Days
03. Condemned To Decay
04. Die Without Hope
05. Hatred And Slaughter
06. Dragged Into The Grave
07. Rotten Souls
08. Last Words
09. Reflection Of The Forgotten
10. Where The Light Dies

Műfaj: deathcore

Támpont: Whitechapel, Suicide Silence

Hossz: 38:07

Megjelenés: 2014. március 7.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Carnifex tavaly egy kemény nyolchónapos szünet után tért vissza (a tisztánlátás kedvéért: ez nem a szokásos "Hát skacok, mi most visszavonulunk, aztán majd jól újjáalakulunk"-dolog volt, eleve nem úgy köszöntek el, hogy végleges búcsúról lett volna szó), és azonnal belevágtak az ötödik stúdióalbum megírásába. Nagy lendületet adhatott nekik a tény, hogy a botrányairól (is) híres Victorytól átszerződtek az inkább metalban erős Nuclear Blasthez, azonban a szünet alatt elvesztették Ryan Gudmunds gitárost, aki a The Diseased And The Poisoned előtt szállt be a zenekarba, az öttagú felállás azonban így is megmaradt, hála a viszonylag ismeretlen Jordan Lockrey bevételének.

Még a lemez előtt egy kis kitérő egy furcsa jelenségről. A legtöbb metal színtérnek megvannak a maga “legendái” (mint Kerry King, Glen Benton, Max Cavalera stb.), akiket még most, 20-30 évvel a megismerésük után is sokan csodálnak. A deathcore színtérnek is megvannak a maga ismert arcai (Mitch Lucker nyilván, de van még pár), de hogy 20 év múlva is így lesznek-e emlegetve, az jó kérdés. A Carnifexről például nem tudom, hányaknak jut eszébe, hogy milyen királyak az Arford-féle breakdownok,vagy hogy milyen géppuskalábú dobos Shawn Cameron? Persze ebben az is közrejátszhat, hogy ’86-ban igenis nagy dolog volt elnyomni az Angel of Death szólóját, ma meg már annyian csinálják ezt, hogy nem tűnnek ki a tehetségek. Ezzel együtt bizony elég nagy helyet foglalnak el a köztudatban, és a legutóbbi, Until I Feel Nothing című anyaguk is siker volt azok körében, akik eddig is szerették őket.

Ezek után nem túl meglepő, hogy a Die Without Hope-on körülbelül ugyanazt halljuk, mint ott, csak nyolc perccel tovább. Ez mondjuk azt is jelenti, hogy megtalálták azt a stílust, amit “ki szeretnének maxolni”. Ez jelen helyzetben abban mutatkozik meg, hogy nagyobb szerephez jutnak a szintitémák, amit lehet jól (Abigail Williams, Arsonists Get All The Girls) vagy rosszul (Winds Of Plague) csinálni, szerencsére itt inkább az elsőre láthatunk példát. Nagyon sokat segít, hogy nem használták kötelező jelleggel, csak ott, ahol tényleg tudott valamit adni a dalokhoz- egy-két plusz ötlet azonban így is hozzáfért volna a legtöbbhöz, mert itt most nem hallani olyan erős tételeket, mint két éve. Ha pedig ezt hozzávesszük ahhoz, hogy ez a korong még hosszabb is, eléggé aggasztónak tűnik a helyzet, ám valahol a Die Without Hope-nak is – amellett, hogy azért gyorsan unalomba tud fulladni – van annyi bája, hogy az átlagos szintet megüsse, és habár a debüt egyszerű brutalitásától messze kerültek, azért a Rotten Souls refrénje, vagy a Salvation Is Deadben a breakdown a halál beállta után koncertpozitívvá teszik a dalokat.

A lényeg pedig valahol ez, mert bizony a Carnifexnek az ereje a deszkákon mutatkozik meg igazán (ezt hazánkban is bebizonyították már párszor). Amiben azonban az évek alatt sikerült fejlődni, az a szövegírás. Ezen a téren már legutóbb sem volt gond, és – vélhetően Scott Lewis énekes magánéleti problémáinak “köszönhetően” –  ihlet is legalább ugyanannyi volt hozzá, ennek megfelelően a témakörök főleg a depresszió, az önutálat és mások utálata, az élet és a halál (inkább a halál), de ezek már messze nem olyan “gagyin” vannak kivitelezve, mint az a Dead In My Armson volt tetten érhető (persze a koncerteken ebből vajmi keveset lehet észrevenni, mint ahogy az elég mutatósra sikerült borítóból sem). Kár hogy ezektől eltekintve nem sikerült túl fényesen a visszatérés a srácoknak, és habár párszori hallgatásra bőven jó a lemez, nem ez lesz az, amit 20 év múlva Reign In Bloodként fogunk emlegetni. 5/10