2006. szeptember 10.
Tracklist:
1. Ébredj fel! (1:08)
2. Remény (6:17)
3. Ajándék (4:10)
4. Szenvedek (3:24)
5. Szuicid hajlam (5:14)
Ha egy zenekar neve a most divatos testmanipulációval (heg és égetés tattoo), vagy a régebbi időkben az állatok megjelölésével kapcsolatos (Billog – branding iron – megjelölő vas), akkor az önmagába süti a megbélyegzés bunkósbot jellegét. A 2005-ben rögzített anyag (Zahorán Csaba - bass, ének, szövegek; Laczkó Tamás - dob, gitár), alig több mint 20 perc 5 tételbe zárva, de így is elegendően tömény és maradandó. Zenei téren valahol a hardcore és a crustcore között mozognak, rengeteg váltással, melyek által a lemez egyszerre tűnhet megunhatatlannak, vagy idegesítőnek is. Némely váltás nem oda illő, ám pár meghallgatás után mégis csak beolvad egy nagy és közös beteg képbe. A hangzás meglepően jó, s közben mégis nyers; szívesen fognám rá a rawcore jelzőt, ám az nem ilyen.
A szövegvilággal nem vagyok teljesen kibékülve, bár a zenéhez illik, mégis ezen lehetne még erősíteni. Nem értelmetlenek, csak a tipikusan magyar korszellem jelenségei és a szövegírói rákfenék toposzai tapasztalhatóak, amin azért sokat javít Csaba hangja, a hörgős és ordítós, illetve ez a kántáló, károgós, melyet jól ismerhetünk már a Napalm Death-ből, s amely nagyon crust ízt ad az egész anyagnak. És már el is érkezünk addig, hogy milyen zenei stílusok érezhetőek benne: a hardcore tagadhatatlan, a modernebb thrash elemek is (mint Pantera vagy Machine Head) is nagyon erős, illetve az imént már említett crust-os vokál végett könnyen ugrik be egy lassabb, nem hiper ügető grind vagy death style adta anyag.
Ébredj fel!… szólít fel az első szám a maga tömörségével és komoly mondanivalóságával, a szöveg koncepció az egyszerű urbánus elidegenedett társadalmi szféra hibáira hívja fel a figyelmet, avagy az értékvesztés az ember és emberi dolgok iránt a kapitalista rendszerrel szemben. Egy jó kezdése a lemeznek, intró szerűen rövid is, minden a helyén! A Reményben már hallhatóvá válik a curst-os vokál íz, ami nagyon-nagyon erős és eltalált, a zene sokat vált, ugrások a modern mai thrash, HC és crust között, vannak benne jól felépített zakatolások; beindulások és leállások, a lemez leghosszabb s egyik legösszetettebb száma.
A banda legsúlyosabb és gyűlöletesebb száma, az Ajándék, mely egy nagyon odabaszós tétel, egyszerűen felépített, engem sokban emlékeztet a Face Down-ra, de abban nem érzem a grind-curst részeket, amik itt nagyon előtérbe kerülnek. Tipikus koncert tétel, fejbólogatós, pogóra invitáló (s ez az egész Szívszakadásra jellemző); élőben olyan intenzivitást ad, mely alapján visz az árral, és a koncert végén az az érzésünk támad, hogy a színpadot szaggatták fel, a világot mentették meg és fel, holott, csak egy erős anyagot hallottunk. Az akusztikus rész nagyon el van benne találva, bár kissé túl rövid, melyre nagyon jól épül rá a suttogó, rekedt ének. Az agyalós részek, mint valami rozsdás csavar tekeri fejünkbe menettel a Billog, a vért nem látjuk, csak a fájdalmat érezzük át.
A Szenvedek egy modern hangzású komplex szám, melyben nagyon jó a death-black zenékből kölcsönzött sikálós rész, de a leállások utáni lépegetés is a hozzá fűzött reményeknek megfelel, a taktusok és a korai Biohazard-ra emlékeztető részek is jók, és egy jó adag Pro-Pain – The Truth Hurts (1994) érzés is bele lett darálva a lemezbe. A végére a leállás nagyon erős, a hangzás végett, a death-black dolog csak elgondolásban állja meg a helyét, a mai zenék terén, ez így inkább egyfajta beteg ultra HC, vagy ahogy az új generációk hordozzák match vagy metalcore.
A Szuicid hajlammal zárják a 20 percet, mely meglepően lassan indul be, a vontatottsága végett, nem kissé Crowbar féle sludge hatást kelt, mely végül vált és egy középtempós döngölős HC-t kapunk, a vége előtt még felgyorsul és beteg deathcore-t ad közre, majd egy leállós basszus, melyre a ki segít? – kérdésfeltevés épül, a válasz senki… és a zene masszív agyalással instrumentálisan zár. Ez amolyan outró, levezetése a légkalapács anyagnak.
A Billog szenved némi egyéniség keresésében, de aki végignézi a kiemelt zenekarokat, melyeknek nevei eszembe jutottak a 20 perc hallatán, az könnyen leszűrheti, hogy rossz zene nem lehet. Elszenvedett ez a lemez minden olyan fertőzést, melytől extrém lesz és agresszív, a tudásuk, pedig kétségtelenül megvan; tudnak írni számokat, és zenélni is. A 2003-as Jelzésértékhez képest rengeteget változtak és fejlődtek, ám hiába játszik egy banda nagyon jó zenét, a Tankcsapda kritikámban utaltam már rá, hogy mennyire rossz a magyar közízlés és a média hozzáállása. A Billog éppen e miatt, soha nem lesz (sajnos) egy kiemelkedő magyar banda, de kisebb térségekben egy megbízható, biztos pont. Más esélyeik lennének, ha nem békéscsabaiak lennének, hanem Bp-en élnének és zenélnének. Szívből kívánom nekik, hogy találjanak rá a közönségükre, avagy az emberek rájuk.
Ajánló gyanánt azt tudom írni, az egész lemez letölthető a honlapjukról (és a korábbi 2003-as anyaguk is – ez egy nagyon KORREKT húzás, kicsit non profit stuff), egy próbát megér, s aki HC illetve súlyosabb dolgokra vágyik és kíváncsi egy magyar átiratra, az ne habozzon!
10 / 10 (én az esélyt megadom, a többi rajtuk és rajtatok múlik!)
