Becoming The Archetype – The Physics Of Fire

Tracklist:

01. The Epoch Of War (3:16)
02. Immolation (5:29)
03. Autopsy (4:08)
04. The Great Fall (4:10)
05. Nocturne (3:19)
06. The Monolith (3:46)
07. Construct And Collapse (4:58)
08. Endure (2:50)
09. Fire Made Flesh (4:29)
10. Second Death (6:03)
11. The Balance Of Eternity (8:49)

Hossz: 51:23

Megjelenés: 2007. május 8.

Kiadó: Solid State Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Atlantában szerintem sosem süt a Nap, mert a Becoming The Archetype legénysége a harmadik nagylemezén is olyan témákat feszeget, melyeket nem éppen egy meghitt családi vacsorához illeszkednek... Sőt. Inkább egy utolsó vacsorához. Ugyanis a The Physics Of Fire címre keresztelt nagylemez a 2005-ös bombaszt Terminate Damnation után kissé váratlanul hat, s míg ott középponti szerepet játszott az elbukás-felemelkedés témaköre, valamint annak misztériumai, addig jelen esetben a koncepció egy haláltusára épül, bemutatva annak minden árnyoldalát, s a végső feloldozást. Have a nice day.

Az elsődleges változásokat nemcsak a zenében vehetjük észre, hiszen amellett, hogy a zenekari tagok száma leredukálódott egy kvartettre (erre még később kitérek), emellett az új zenekari logó is zenei keményedésre enged asszociálni, nem ok nélkül: hiszen a “The Physics Of Fire” már nem tartalmazza azon tipikusnak nevezhető metalcore elemeket akkora mértékben, melyeket az előző lemez esetén hallhattunk, s afelett sem hunyhatunk szemet, hogy az ott hallható Death-re hajazó, kifejezetten komplex gitártémák, valamint az egyéni dallamfutamok mostanra szinte teljesen eltűntek (és/vagy háttérbe szorultak), s azokat többségében az első album (“The Remnant”) svéd death-orientált morcos riffjei, s egyfajta neoklasszikus thrash megközelítés váltotta fel. Valamint az is szembetűnik, hogy az előző lemeztől eltérően Tue Madsen helyett a végfokokat most a szintén elismert Andres Magnusson (The Black Dahlia Murder, The Agony Scene, Scarlet) tekergette, azonban nem sikerült olyan átütő hangzást csiholnia a Physicshez, mint amit a 2005-ös lemezen tapasztalhattunk, ettől függetlenül így is élvezhető a korong. A másik elsőre szembetűnő változás pedig a dalok hosszának lecsökkenésében nyilvánul meg, hiszen jelen esetben már-már rádióslágeres szintre sikerült visszavenni a témafűzéreket, ebből kifolyólag igazán grandiózus burjánzásokkal nem is találkozhatunk, de egyszer-kétszer sikerült felmutatni izgalmas témasűrítéseket. A nyitó Epoch Of War amellett, hogy tökéletes indítás, egyben a Becoming The Archetype eddigi legjobb dala. A barokk hatású billentyűs intró után berobbanó gitárszóló az előző album csúcspontjának, az “Elegy”-nek felkavaró tématranszformációjából növi ki magát egy hatalmas (svéd örvénylésekkel tarkított) blastbeat-darálássá, mellyel egyensúlyt tartanak a refrén emelkedett hangulatú gitárdallamai, valamint az új gitáros, Adam dallamos éneke; elsőosztályú dal ez, egy finom neoklasszikus szólóval, és egy hatalmas középrésszel kiegészítve. Az Immolation rideg black metal(!) riffel nyit, ebből építi ki magát egy többségében rideg, és zord tétel, helyenkénti leállásokkal – valamint az előző albumon hallható, egyedi témahalmozással kiegészítve -, melyek kompenzálják a megvadult kétlábgépeket, a zongorával és dallamos énekkel operáló leállásról nem is beszélve; tehát itt is ugyanaz érvényesül, mint a Terminate Damnation esetén, hiszen egy-egy dalon belül is hatalmas hangulati szélsőségekkel találkozunk. Felkavaró dallamfűzérrel megtoldott darálással indít az Autopsy; itt már szembesülhet a hallgató azzal a ténnyel, hogy a Becoming The Archetype kilépett abból a sztereotípiából, miszerint a metalcore egyik szélsőséges előadójaként kezeljék, leszámítva a helyenkénti leállásokat, melyek finom harmóniákkal vannak kiegészítve. Jelen tétel során ha rövid időre is, de ismét előkerül egy-két Death-szerű hajlítás, és természetesen a refrénben dallamos ének is, ám még mindig egy neoklasszikus megközelítés dominál, egy csilingelő dallamos leállás során pedig újfent barokk dallamszínezettel találkozunk. A The Great Fall puritán megközelítésű, tipikusnak nevezhető BTA-riffekkel, és nem kevésnyi matekos megoldással operál, melyekből hátborzongató szimfomnikusokkal megtoldott, már-már doomos lassítások növik ki magukat, epikus gitárszólókkal kiegészülve; kétségtelenül a lemez egyik legmélyebb pillanata. Miután az ember kellőképp sokkos állapotba kerül – ám ez a tétel nem közelíti meg az előző album Elegy-jét, s talán nem is vártuk el tőle – a Nocturne címre hallgató, instrumentális, zongorára, valamint (akusztikus és elektromos) gitárra épülő, kifejezetten hangulatos átvezetőt követően fellélegezhetünk, hiszen a The Monolith képében az album legemészthetőbb dalával szembesülünk. Hangulati kettősség játéka él itt is, hiszen a nyitó, emelkedett hangulatú riffeket néhol fifikásabb és erőteljesebb gitártémák – valamint egy szimfonikus háttérrel megtoldott blastbeat-téma – tartják kontrasztban, hogy az itt hallható, újfent zongorás epizódról ne is szóljak. Adam kísérteties dallamai sokat emeltek a BTA zeneiségén, ez nem lehet kérdéses, bár Jason érzelem gazdag és energikus ordítása is hozza a kötelező szintet.

Egy templomi orgona káprázatos dallamainak ringatózásából ébred magára a Construct And Collapse, melyben a haláltusa utolsó fázisa elevenedik meg, mintegy kétségbeesett kapálózás, melyet hol lassabb, hogy gyorsabb témák elevenítenek meg, hátborzongató dallamokkal, s az orgona fel-felvillanásával társítva. A videoklipes Endure már a halál beteljesedését vizsgálja, zeneileg pedig ez a tétel villantja fel a legtöbb BTA-s jellemvonást, mind a témahalmozás, mind a gitártémák tekinktetében; nem véletlen, hogy erre a dalra csináltak a srácok klipet, hiszen a korábbi fanok könnyen találnak kapaszkodót ebben a dalban. A Fire Made Flesh zeneileg a korong mélypontja, hiszen a nyitó riff akkora Mastodon-módosulat/lopás, hogy majd’ kiakadt a szemem a dallamok hallatán… Egyébként a tétel sok matekos témát vonultat fel, csavaros és komplex dallamfűzérekkel, és hirtelen leállással a refrénben, ami kissé unalmasnak hat a fentebb hallható témákhoz mérten. A Second Death összetettségbe burkolt, ám egyszerű riffekkel bombázza a hallgatót hat percen át, felvillantva egy-két izgalmas ikergitáros témát… Azonban a tétel többségében üresjáratnak hat. Egyszerűen hiányoznak belőle az igazán fogós momentumok, de a zenekar mentségére szóljon, hogy a dalban hallható progresszívebb leállás kifejezetten Opeth-hatásokkal bír, mely egyedülálló a korongon. Grandiózus, szimfonikusokkal újfent megtámogatott nyitánnyal operál a lemezt záró, kifejezetten monumentális The Balance Of Eternity, mely közel kilenc perces játékideje során felvillant minden olyan parciót, melyből kifolyólag szerethetővé válik a BTA, ezáltal tényleges csúcspontot képviselve a lemezen. Tökéletes lezárás, azonban…

…összességében felemás érzelmeim születtek a lemezzel kapcsolatban. Mert hiába vannak fogós, és tényleg többször elővehető dalok, kicsit erős Pálfordulatot érzek a Terminate-hez viszonyítva, de ebben is inkább csak az zavar, hogy a srácok több olyan jellemzőjüktől megváltak, mely által igazán szerethetővé vált az általuk képviselt egyveleg, s a sok újítás nem tudom, hogyan fog hatni a laikusok számára… Mindenesetre 2007-ben az általam leginkább várt album nem okozott (akkora) csalódást, mint azt eleinte gondoltam, bár a Terminate-et még mindig erősebbnek érzem… Lehet, hogy néhány hónap elteltével a The Physics Of Fire is letisztul, de jelen pillanatban 7,5 pontnál többet akarva-akaratlanul sem tudok rá adni.

10/7,5.