Az éjszaka a barátom! – a Prodigy új lemezéről, “mindenkinek, aki szereti”…

Tracklist:

1. The Day Is My Enemy
2. Nasty
3. Rebel Radio
4. Ibiza
(közreműködik a Sleaford Mods, akikre érdemes rákeresnetek, elég nagy tanítás!)
5. Destroy
6. Wild Frontier
7. Rok-Weiler
8. Beyond the Deathray
9. Rhythm Bomb
(közreműködik Flux Pavilion)
10. Roadblox
11. Get Your Fight On
12. Medicine
13. Invisible Sun
14. Wall Of Death

Műfaj: transzorbitális lobotómia

Támpont: The Chemical Brothers, The Crystal Method

Hossz: 56:12

Megjelenés: 2015. március 30.

Kiadó: Cooking Vinyl

Webcím: Ugrás a weboldalra

Senki nem hackeli a NuSkullt, tessék lenyugodni. Az okulárétokkal sincsen semmi baj, egyszerűen arról van itt most szó, hogy vannak dolgok, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ilyen egy új The Prodigy-lemez is. Az oldal hasábjain hosszú idők óta egyáltalán nem, de régebben is csak ritkán csengett ugyan fel a „szintetizátor” szó, ez meg ugye egy olyan zenekar, amelyik a saját nevét is egy előbb említett hangszerről kölcsönözte, a törtütemű brit elektronikus zene császárai viszont simán használnak annyi torzított hangeffektust, sőt gitárt is, hogy a felettébb öntudatos olvasók is könnyedén leszerelhetők vele. Ha mégse? Akkor viszont erősen ajánlok egy látókörtágító műtétet, majd egy ízlésformáló felnőttképzést, végül pedig egy Sziget belépőt a jövőre nézve. (Az utóbbit azért még majd meglátjuk, bár mennyire ciki lenne, ha ennyi év után pont egy újdonság megjelenésének évében ugranának át minket…)

A felállás változatlan: Kevés nagyobb befogadóképességű és szerteágazóbb ízlésű brit „mesterember” létezik Liam Howlettnél, a Prodigy egyszemélyes hadseregénél. A csávó magában foglalja a tipikus multiinstrumentalista kütyüzsenit, meg a bakelitek között turkáló, meglévő elemekből valami forradalmian újat alkotó DJ karakterét, utóbbinak hála igen széles zenei spektrumot lefed az ízlése, előbbire vonatkozóan pedig egészen kiváló érzéke van az aktuális trendekhez, meg úgy általában a divatos irányzatokhoz (és itt most ne az évek óta változatlanul belőtt, melírozott modséróra tessék gondolni). Mellette pedig ott van két kokainkonzervált vadember, akiknek amint mikrofont nyomnak a kezükbe, ösztönös extázisba esve hergelik a közönséget csürhévé (képzelhetitek mit fognak művelni a Wall of Death című zárónóta előadása közben). A recept tehát hibátlan, a Prodigy mégis 25 éves karrier alatt mindössze idén termelte ki hatodik nagylemezét.  A 2009-es Invaders Must Die és az idei The Day Is My Enemy között telt el ugyan a legnagyobb szünet, de a kétezres évek óta jellemző rájuk a „kiadunk valami igazán erőteljeset, aztán négy-öt nyáron át abból eléldegélünk, a lecsengés pillanatában (vagy picit utána) pedig dobjuk a következő bombát” munkamorál. A zenekar, ha nem is mindig határozta meg több évre előre a trendeket, de megtartva személyiségét folyamatosan az aktualitás fegyverét használta a fennmaradáshoz, az idei lemez ennek a folyamatnak a kakukktojása.

 

A The Day Is My Enemy-re egy kiforrottság jellemző, az eddigi legtudatosabb alkotás. Howlett maga megmondta, hogy a fellépések alatt most először koncentrált arra, hogy megfigyelje, mik azok, és miért azok a legfelkapottabb dalok a közönség számára, amik. Ezt a lemezt teljes egészében úgy rakta össze, hogy a legerősebb élő szetekre hajazzon, akár egyben eljátszva is olyan élményt nyújtson, mint egy fesztiválokon elvárt slágerarzenál, ami azért a fejletépően maratoni hosszát is indokolja. Ez a tudatosság, és a szó legkevésbé pejoratívabb értelmébe vett hatásvadászat mindig megosztó, főleg ha a Prodigy-ről van szó, akik rendelkeznek kifejezetten olyan rajongókkal, akiknek az abszolút kaotikus, igényekkel nem törődő önfeledtséget jelenti a csapat. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a lemez, úgy ahogy van, működik! Hiába nem a napjainkban legmenőbb, forradalmi megoldásokat alkalmazták a dalszerzésben, Flux Pavilion, és még négy  másik producer ide vagy oda, Howlettet ez nem sokban befolyásolta. Például sehol egy trap betét (nem is hiányzik), pedig az most nagyon megy, ezen album modernitása megmaradt körülbelül egy 2009-es szinten, kései drum and bass-szel, elektropunkkal, egzotikus betétekkel, és azokhoz illő, mára már halványan nosztalgikus, mégsem elavult beatekkel, és a szokásos egysoros bekiabálásokkal a frontemberek részéről. Az alkalmazott hangszerek is már ismerősek lehetnek az előző slágerekből, a legtöbbet használt szintik szólalnak meg, rendkívül profin kikeverve, véletlenül se kelljen egyel többet felvinni a színpadra a jövőben. Mindenesetre a lemezre, ha úgy tekintünk, mint „görbe hétvégéink háttérzajára” (akár abban az értelemben, mint a klasszikus Smack My Bitch Up klipjében) akkor abszolút helyét megálló aláfestés, az életmű egy újabb szórakoztató darabja, nagyobb megfejtés nélkül. Végül is mennyivel okosabb és kreatívabb döntés kiadni egy ilyet, mint kifröccsenteni a kiadónak egy Best Of-ot a bevétel érdekében. Pedig ezt is megtehették volna. 7/10