Velünk ti nem szaroztok – Slipknot-biográfia #2

Elérkeztünk a Slipknotot, mint jelenséget bemutató cikksorozatunk második részéhez, aminek témája nem más, mint az azóta klasszikussá és legendássá vált debütlemezük. Rengeteg fiatal (és idősebb) arc ízlését változtatta meg az 1999-es klasszikus, amit azóta csakis a legnagyobb lemezek között szokás emlegetni a példátlan szélsőséghez párosuló slágeresség és újszerű megközelítés miatt. A cikkben részletesen körüljárom a készítésének körülményeit, itt-ott interjúrészletekkel feldobva az írást, és természetesen a lemezkritika sem maradhat el, illetve csokorba gyűjtöttem néhány extra érdekességet, az egyes bekezdések között pedig a hazai underground színtér prominens résztvevőitől olvashattok egy-két szót az albumról. Jó olvasgatást kívánunk!

PREPARE FOR HELL

Ott hagytuk abba, hogy „megjelentek” a Crowz-dalok, a zenekar egyre nagyobb ismertségre tett szert, és Corey Taylor csatlakozásával úgy dimenziók nyíltak meg a zenéjükben. Anders kiválásával szükség volt egy új perkásra, ezt a posztot végül Greg „Cuddles” Welts töltötte be rövid időre, aki egy csecsemőálarcot hordott a koncerteken. Igazi beteg arc volt, aki bármikor darabokra szedte koncert közben a cuccait, hogy aztán behajítsa azt a közönségbe, de ő nem tartott sokáig a zenekarral. Az okok máig nem teljesen tisztázottak, elméletileg teljesen megbízhatatlan volt, és emellé zeneileg egyáltalán nem volt a topon, Anders részeit nem sikerül jól átvennie, ennek tetejébe Joey húgával járt, ami konfliktusokhoz vezetett köztük. Miután őt kirúgták, július nyolcadikán elérkezett karrierjük legfontosabb pillanata: leszerződtek a Roadrunner Recordshoz. Ekkor már minden tagot számok azonosítottak és egyenoverálokat hordtak.

originalEkkoriban került be a zenekarba Sid Wilson DJ is, akinek belépésének körülményei önmagában megérnek egy bekezdést. Ő alapvetően akkoriban DJ-ként zenélt csak, tagja is volt egy Soundproof Coalition nevű brigádnak, viszont nagyon megtetszett neki a zenekar a Dotfesten, ezért lebeszélte velük, hogy lemegy egy próbájukra, ahol viszont sem ő, sem a zenekar nem érezte tökéletesnek az összhangot. Ő maga benne lett volna a dologban, a tagság viszont félt attól, hogy mit szólnának az emberek egy DJ-hez egy alapvetően metal bandában. Épp ezért Sid lement az akkor soron következő Slipknot-buliba, mint a közönség tagja. Ekkor még játszották a Tattered and Torn című számot, ami közben Shawn lement a közönségbe, hogy a mikrofonja kábelével véletlenszerű embereket kötözzön meg és húzzon végig a földön. Ekkor általában mindenki szétszéledt és elmenekült bohócunk elől – nem úgy Sid, aki inkább odament hozzá és hatszor lefejelte teljes erőből (azért hatszor, mert ez Shawn száma a zenekarban), aki ettől majdnem seggre ült. A vége ennek a kis akciónak az volt, hogy Shawn odament Joey-hoz, és közölte vele, hogy nem érdekli, ki mit gondol, Sid benne lesz a zenekarban és kész. Így Sid is tag lett. Ezzel egyébként még kaotikusabbak lettek a próbák meg az egész csapat, Sid és Shawn állandóan verekedtek (ez koncerten is gyakran előfordult), meg dobálták a felszerelést egy-egy vita közben.

Mivel Greget kirúgták, ezért megint megüresedett a perkás poszt, a következő jelölt Brandon Darner volt, aki csak egy nagyon rövid nyári időszakban volt a zenekar tagja, mindössze egy koncertet játszottak vele Omahában augusztus 15-én (ez egyébként rögzítve is van és youtubeon megnézhető itt). A maszkjáról: azok a vélekedések nem igazak, hogy ő egy öreg hajléktalan férfiről mintázott álarcot hordott volna, az erről készült képen egy technikus látható. Ő hordta először az emblematikus, „Liar” nevű, Pinokkió-szerű maszkot, amit később Chris Fehnen láthattunk.

12625977_1226449417369536_762813054_n

Apropó Chris Fehn, természetesen nem feledkezhetünk meg róla sem, hisz az egyik legközkedveltebb tagról van szó, aki utolsó előttiként csatlakozott a csapathoz. Shawnnal ők nagyon jó barátok voltak, és Chris egyszer megkérdezte, hogy nem lehetne-e esetleg Joey dobtechnikusa, de válaszul azt kapta, hogy inkább lépjen be, és legyen ő a perkás. Így alakult ki a Slipknot majdnem végső felállása.

Általános iskolás voltam, amikor az egyik osztálytársam megmutatta a self-titled lemezt még ’99-ben amikor kijött. Előtte nem nagyon hallgattam hasonló zenéket, de mikor azt megmutatta, egyszerűen eldobtam az agyam. Megfogott a zene, az imidzs, minden velük kapcsolatban. Tetszett, hogy visznek egy kis pluszt a zenéjükbe ugye a tamosokkal, a dj-vel, stb. Kicsit szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen bandával kezdtem el hallgatni hasonló zenéket. Hihetetlen, ahogyan megszólal az a lemez. Ha megkérdezné bárki, hogy számomra mi a világ legjobb lemeze akkor az első helyen biztos az s/t lenne. Kedvenc számot nehéz választani. Talán a No Life-ot vagy a Scissors-t emelném ki. Vagy esetleg a Get This, ami a digipakkon volt bónuszként. Sokan úgy vannak vele, hogy az első fele, ami igazán üt de szerintem ez az album elejétől a végéig tökéletes. – Szabó Balázs (No Regret Productions, Cold Reality, Touch)

A TIZEDIK ÖSSZETEVŐ: ROSS ROBINSON

Ahogy azt említettük, 1998 júliusában a Slipknot megkapta a lemezszerződését a Roadrunnertől, egy 500 ezer dolláros kontraktust, ami hét kiadványra szólt. A következő lépés az volt, hogy stúdióba vonuljanak és találjanak maguknak egy megfelelő producert a munkára. A menedzserük, Sophia John megkérdezte a zenekart, hogy kit szeretnének, ők pedig egyből bedobták Ross Robinson nevét, aki akkorra már több gigaklasszikus lemezen túl volt (Korn, Fear Factory stb.). Előtte egyébként rengeteg más producerrel találkoztak, de senkivel nem voltak megelégedve, egyáltalán nem tartották megfelelőnek egyiket sem, mert egyikük sem értette pontosan, hogy mit is szeretnének a zenéjükkel, de ekkor jött Ross, akivel azonnal egymásra találtak.

De hogy ki is az a Ross Robinson? Röviden-tömören a „nu-metal keresztapjaként” aposztrofált producer, hangmérnök, szerves része volt az egész műfaj létrejöttének, a Fear Factory Concrete kiadványa volt az egyik referencialemeze, ami miatt a Korn is felfigyelt rá, amikor megalkották a szintén legendás debütalbumukat. A Kornon kívül még dolgozott a Limp Bizkittel, a Machine Headdel és egyéb zenekarokkal is, zseniális lemezeket alkotva. Rendkívüli módszereivel rengeteg olyan dolgot hoz ki az aktuális csapataiból, amikkel sokkal érzelmesebb, őszintébb dalokat tudnak létrehozni.

(1999. május 22., Des Moines, Safari Club. Az első koncert a rendes felállással, Jim itt már a saját maszkjában játszott.)

Joey:Ross volt a legőrültebb arc, akivel valaha találkoztam kilencünket leszámítva. Teljesen idegbetegek voltunk, és ezt ő látta is rajtunk. Amikor feljátszottam a dobrészeimet, mindannyian csak ráztuk a fejünket teljesen megőrülve, szétvertük a falakat is. Engem cserepes virágokkal dobált felvétel közben, amik elől folyamatosan hajolgatnom kellett. Chrisszel megitatott két gallon vizet, amitől ő teljesen felpuffadt és összevissza hányt mindent, de ez volt az a hang, amivel Ross elégedett volt, így felvettük.”

Ross Robinson szépen apránként ízekre szedte a csapatot. Paulnak bármikor kiverte a kezéből a gitárt, ha azt látta, hogy nem zúz eléggé. Corey-nak rengeteg összeomlása volt a felvételek alatt, nagyjából minden nap végén sírógörcsök gyötörték, ennek is köszönhető az iszonyatosan változatos és érzelmekkel teli vokálja a lemezen. Egészen biztos, hogy ha más bábáskodott volna felettük, akkor közel sem kaptunk volna egy ennyire energikus és dühös lemezt, ezt ők is alátámasztják. El lehet képzelni, milyen lehetett hónapokig egy távoli stúdióban élni egy kis szobában kilenc embernek, ahol se pénzük nem volt, ellenben jó sokan utálták őket, elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok. Mégis valahogy itt kovácsolódott össze örökre a zenekar, és mindannyian érezték, hogy egy nem mindennapi anyaggal fognak előrukkolni. Mindezek ellenére azonban egy tagcsere mégis történt, Josh Brainardnak nem tetszett a csapat néhány döntése, ezért kilépett a munkálatok alatt, helyére pedig bekerült a Stone Sour gitárosa, James Root, amivel kialakult a Slipknot hosszú ideig végleges felállása.

1999 első negyedévében aztán befejezték a lemezt, majd még a kiadása előtt kaptak egy hatalmas lehetőséget, ugyanis meghívták őket az akkori Ozzfestre fellépőnek. Akkor kezdték el terjeszteni zenéjüket komolyabban, hatalmas tömegeket maguk mellé állítva iszonyatosan dühös és kíméletlen előadásmódjukkal. Ekkoriban még – ahogy korábban említettem – a show-k nagyon kaotikusak és őrültek voltak, bármikor előfordulhatott, hogy Shawn és Sid összeverekedtek, vagy Sid csak random összepisálta a színpadot, amibe Shawn önként és dalolva belefetrengett. 1999. június 29-én aztán megjelent a lemez, amivel örökre beírták magukat a metalvilág elitjébe.

Kb. 1999 végén, 2000 elején láthattam a Spit It Out klipjét az MTV-n, és fogalmam se volt róla, hogy kik voltak ők, aztán valahogy rájuk akadtam (ötletem sincs, hogyan), és amikor 2000 karácsonyán megkaptam A lemezt (ez volt a self-titled), onnantól valami lavinaszerűen megindult ez a zene dolog. 2001-ben kijött ugye az Iowa, amikor meghallottam a Left Behind nyitótémáját, én eldöntöttem, hogy meg akarok tanulni gitározni, ezért anyám nagy örömére az íróasztalom egy darabjából, pár szögből, damilból és egy gerendából ácsoltam magamnak egy “gitárt”, amin tisztességesen megtanultam a riffet, szólni sehogy se szólt, de a tabok alapján elhittem, hogy jó. Mondhatni a zene szeretetét, a zenélés örömét nekik köszönhetem. Nagy kedvencem a Diluted és a Metabolic, illetve a ’97-es demók (jaj, de hipszter!), de szinte kiemelhetnék az Iowáig mindent, főleg a borultabb dolgokat (Tattered and Torn, Scissors, Iowa). Érdekesség talán, hogy van egy durván 400+ DVD-t összefoglaló bootleg gyűjteményem az aranykorszakukból. – Tóth Gábor (Ghostship Recordings, ex-Cold Reality, ex-Last Charge, ex-The Southern Oracle, ex-Stubborn, ex-Sharon Tate)


(Ultraritka snitt a zenekar ’98-as fotózásáról)

SLIPKNOT – ÉRDEKESSÉGEK

Mielőtt belevágnánk magába a lemeznek a kivesézésbe, egy-két érdekességet szeretnék megosztani veletek a dalok eredetéről. Eleve már a borítón is vannak dolgok, amikről keveset tudnak a rajongók, példának okáért azt, hogy nem is Chris szerepel rajta, hanem az egyik technikus ugrott be az ő felszerelésében, és vele készült a fotózás. Mivel a lemez felvételekor James Root még nem volt tagja a csapatnak (csak a Purityt és a Me Inside-ot játszotta fel ő), ezért ezen még Josh Brainard látható a hóhérmaszkjában.

A lemez analóg felvétele miatt csomó olyan zaj van a lemezen, ami manapság kevésszer hallható. Például a Surfacing elején, ha figyelmesen hallgatjuk, hallhatjuk, ahogy Joey babrál a dobverőivel, vagy pl. az Eyeless breakdownjában benne maradt egy Windows-hibaüzenet hangja. A Spit It Out sem abban a verzióban került fel a lemezre, amit akkor felvettek az Indigo Ranchen, hanem egy ’97-es demóverziót ültettek rá a korongra, ami hallatszik is pl. a gitárok hangzásán.

A lemez megjelenése után máris szembesültek az első jogi gebasszal, amit a Purity című dal váltott ki. Maga a szám egy Purity Knight nevű lányról szól, akit bezártak egy dobozba és élve eltemettek, amit a zenekar megzenésített, a Despise című régebbi Crowz-dal demójából. Később kiderült, hogy az egész sztori igazából egy hoax, egy kitalált történet, ami jogi védelem alatt állt, ezért le kellett venni a kiadvány első verziójáról és a Me Inside került fel helyette. Kis idő elteltével azonban felkerült egy másik kiadásra, és maga a dal az egyik legnagyobb koncertfavorittá vált.

Több számról egyébként nem is gondolnánk, hogy mennyire „random” módon íródtak meg. Az Eyeless is egy ilyen jammelés eredménye, az egész azzal kezdődött, hogy egy próbán Sid elkezdett csak úgy szkreccselgetni, amire Mick csak annyit mondott, hogy „én is tudok ám ennyire idegesítő lenni!”, és elkezdte játszani az azóta legendássá vált gitárvinnyogást, Joey-nak pedig nagyon tetszett ez az egész, ezért mondta nekik, hogy folytassák, ő pedig elkezdett rádobolni, és végül így született meg az Eyeless. Hasonló módon született meg a Prostethics is, csak akkor a pedáljaikkal szórakoztak a gitárosok.

SLIPKNOT – A LEMEZ

Slipknot1999Több, mint tizenöt év távlatában nehéz friss és bármi újat tartalmazó kritikát megfogalmazni egy kultikus lemezről. A Slipknot 1999-ben történelmet írt és új iskolát teremtett a nu-metal, meg úgy az egész fémzene világában debütlemezükkel, amivel azonnal megágyaztak üstökösszerűen felívelő karrierjüknek, és a keményebb zenék egy egész más dimenziójának, ahol a páratlan agresszió és szélsőség arénakoncertekkel és gigaslágerekkel párosul. Már az intro után letaglózó erővel berobbanó (sic) kíméletlen duplázós témája előrevetíti mindazt a („rendszerezett”) káoszt, amit a Slipknoton kívül nagyon kevesen tudnak hozni, egészen elképesztő erővel hathatott ez anno, amikor egy lemezről maximum a borítót ismerhetted előzetesen, vagy egy-két dalt akkor, ha szerencsésebb voltál és láttál néhány klipet. A másik dolog, ami miatt a korong nagyon időtálló, az a hangzás. Az eredeti lemezt egy komolyabb hangrendszeren hallgatva elképesztő pusztítást végezhetünk a fülünkben, a háromdobos felállást maximálisan kihasználó sound a mai napig nagyon frissnek hat, amit a folyamatosan jelenlévő elektronikus zajok, effektek csak tetéznek.

A hangzás mellé természetesen a zenei, technikai rész is kifogástalan, ekkor a Slipknot még nem igazán művészkedett az öt-hat perces számokkal, hanem a kicsivel rövidebb, velősebb dalokra helyezték a hangsúlyt. A lemez első felét szokás instant klasszikusnak kikiáltani, amivel nehéz vitatkozni, dalról-dalra felesleges az elemzés, az Eyelesst vagy a Surfacinget egész biztos, hogy senkinek nem kell bemutatni. A koncertsláger gyűlöletbomba Spit It Out után érkezünk el egy olyan dalhoz, ami igazán kifejezi, hogy a Slipknotban az aprítás és a fülbemászó számok mellett nagyon erősen ott van egy hatalmas érzelmi töltet is, amit a Tattered and Torn remekül érzékeltet. Egy nagyon zaklatott tételről beszélhetünk, ami a szenvedős, elkínzott kezdés után szépen lassan fordul át egy elborult, acsarkodós végjátékba. Az ilyen daloknál mutatkozik meg az, hogy a sok Ross Robinson-hype és -történet a felvétel körülményeiről egyáltalán nem hazugság, elég meghallani Corey hihetelenül változatos és érzelmekkel teli vokálját, az ő teljesítménye példaként szolgálhat az összes énekes számára. A „szokásos” falrepesztő üvöltések mellett nagyjából mindent hallhatunk tőle, amit emberi hangszálakkal ki lehet adni egy zenei produktumban, az őrült nevetéstől kezdve a hadarós rappelésig mindent hiba nélkül hoz, rengeteget tesz hozzá a dalok által keltett hatásához. A zavarodott, már-már kísérteties hangulat a lemez közepén erősen jelen van, a Purity vagy a Me Inside verzéi a Slipknot érzelmi mélységeibe kalauzolnak el minket Corey énektémáival és a különféle gitáreffektek játékával.

Rengeteg helyen találkozhatunk olyan véleményekkel, melyek szerint a lemez a végéhez közelítve veszít lendületéből és itt gyengébb dalokat találhatunk – szerintem ez egyáltalán nem állja meg a helyét, egyszerűen ezekben a dalokban a Slipknot old-school dalszerkesztési elemeivel találkozhatunk, mint a No Life vagy az Only One rappelős, odamondós verzéiben. A korongot egy epikus, kaotikus lezárással fejezik be a Scissors képében, ami az egyik legbetegebb, legelborultabb Slipknot-szerzemény. A Korn Daddy-jével lehet párhuzamba állítani, de tök felesleges, a két szám két egész más témájú és egész más hangulatot akar megteremteni. Egy majdhogynem indusztriális kezdés után Corey kántálásával kezdődik meg igazán egy nyolc percen át tartó folyamatos megőrülés, ami egyre elkeseredettebbé válik, a szöveg itt már improvizált, Corey bevallása szerint ott, a felvételkor találta ki a végét. A lezárásnál már csak nyögéseket, elnyújtott üvöltéseket hallhatunk a kíméletlen hangszeres alap mögé, ami a lehető legtökéletesebb lezárása a lemeznek. Egy negyed órás csend után hidden trackként kapjuk meg az Eeyore-t, ami egy rövid, nagyon gyors tétel, a régi koncertek egyik kedvenc dala.

A lemezt és a zenekart sajnos elég későn, 2002 környékén ismertem meg. Akkortájt nem ismertem senkit sem a metál színtérről, nem jártam koncertekre, nem voltak metál zenét hallgató ismerőseim. Csak olyan zenekarokról volt tudomásom, akiket a TV-ben láttam, vagy akiket kazettán vagy CD-n mutattak az osztálytársak, mint elrettentő példa, amiket én egyből megszerettem. Egyszer egy délután a TV kapcsolgatása közben véletlenül belefutottam a Left Behind klipjébe és utána hetekig nyaggattam az ismerőseimet, hogy ők is látták-e a TV-ben azt amit én? Nem tudtam megnyugodni. Senki se ismerte a zenekart. Senki se tudta, miről beszélek. Nagyon gáz volt. Tudni akartam, hogy kik ezek a beteg arcok. Újra és újra hallani akartam a dalt és látni a klipet. Akkor az internet Magyarországon nagyon gyerekcipőben járt. Nem volt facebook meg youtube. Lemezboltokat nem ismertem. Több napnyi (akármilyen hihetetlenül is hangzik) netes keresgélés után végre egy fizetős mp3 letöltős oldalról sikerült leszedni a zenekar diszkográfiáját. És innentől kezdve kezdődött a Slipknot mániám. Egy időben betéve tudtam a tagok magasságát, testsúlyát, sérüléseit. A SZÁMALK-ban diplomamunkámként egy Slipknot multimédiás CD-t készítettem.

A Slipknot self-titled albuma pontosan abban a korban kapott el, amihez szerintem a lemezt írták. Fiatal voltam, de már a felnőtté válás küszöbén. Iszonyat szar nyári melókat toltam, hogy legyen pénzem. 2003-2004-ben reggeltől estig ezt a lemezt hallgattam, olykor tanítás közben is. A lemez hangulata pont az volt, amit én megéltem. Fájdalom és sötétség. Családi és lelki traumák tömkelege, valamint ekkor jött be gimibe a filozófia mint tantárgy, ami lelkileg és mentálisan eléggé megváltoztatott. Amíg a többiek a bulizással és a csajozással voltak elfoglalva, nekem olyan dolgokat kellett feldolgoznom, hogy egy családi vita után egy napra kiköltöztem a Gellért-hegyre egy bokorba télen, miközben átfázva azon gondolkoztam, hogy mi értelme van az életnek, és ha most este megfagyok egy bokor közepén, akkor fogok-e hiányozni egyáltalán bárkinek is. Meg nálam nem volt menő a pengével vagdosás, mint egy rendes amerikai tinédzsernél. Én leálltam egy fával szemben, és a Tattered and Torn “Tearing myself apart from the things that make me hurt” szövegét üvöltve addig ütöttem ököllel, amíg a fájdalomtól le nem nyugodtam. Szóval egy elég húzós lelki problémákkal teli időszakot segített átvészelni ez a lemez és a mai napig nagyon hálás vagyok a létezéséért. A lemezről a kedvenc dalaim a Prosthetics, a Tattered and Torn és a Diluted. Talán ezzel a három dallal tudnám leírni, ahogy a “tinédzserkoromat” átéltem.

Valamint két nagy erőssége van a lemeznek. A hangzás és a dalok zenei felépítése. Mind a kettő nyers és kaotikus. Mai napig bármikor be tudom tenni a lemezt és ha kell, négyszer-ötször végig tudom hallgatni egyhuzamban, annyira tökéletes. – Kéményes Péter (Sculpsit, Dreadwolf)

FUCK ME, I’M ALL OUT OF ENEMIES!

Ahogyan az várható volt, a lemez szinte azonnal hatalmas siker lett, a szokásos turnék után elérte a platina státuszt Amerikában (ez akkoriban sokszázezer eladott példányt jelentett), ezzel megkezdte a Slipknot az egész világ meghódítását. Érdemes egyébként régi koncertfelvételeket nézni tőlük, amikor ilyen Dürer nagyterem nagyságú helyeken léptek fel kilencen és iszonyat súlyos bulikat adtak. Az Ozzfestes fellépéseik során nagyjából mindenkinél jobban teljesítettek, kíméletlen produkciójuk elől senki sem menekülhetett (főleg, hogy Sid bárkit összevert a közönségből, ha az volt olyan botor, hogy felcsessze az agyát), így elkerülhetetlen volt, hogy megjelenjen az ellentábor. Alapvetően az egész imidzsük, megjelenésük táptalaj volt a különféle keresztény, vagy akármilyen vallásos szervezeteknek, hogy azonnal bojkottálják a zenekart, sátánizmust és egyéb ostobaságokat kiáltva (amihez később megjelent a nácizmus is, de ez a következő cikkünk része lesz).

15A „szokásos” egyházi és szülői aggodalmak mellett rengeteg zenekar is ellene volt a Slipknot jelenségnek. Hogy ennek irigység, vagy szimpla antipátia volt az oka, azt nem tudni, de saját bevallásuk szerint csomó zenekar azért nem vitte el őket turnéra előzenekarnak, mert féltek, hogy elviszik a show-t – ezt, ismerve a régi a koncertjeiket, hajlok elhinni. Az egyik leghíresebb ellentét a clevelandi Mushroomhead nevű csapattal volt, akik megvádolták őket azzal, hogy ellopták az imidzsüket, ezzel megfosztva őket egy Roadrunner szerződéstől, amit végül a Slipknot kapott meg.

Paul: „Akkoriban volt problémánk egy Mushroomhead nevű clevelandi zenekarral. Ők is maszkot hordtak, mi is. Amikor Clevelandbe mentünk koncertezni, azért számítottunk egy-két szarságra. A koncertünkön megjelent néhány Mushroomhead-fan srác is, nagyjából húszan, és elkezdtek minket akkumulátorokkal dobálni, mire én és Jim levettük a maszkjainkat, leugrottunk a színpadról és elkezdtük ütni őket az egyik szám végén. A szettünk végén aztán megkerestük ezeket az arcokat és összeverekedtünk velük. Az egyik crew-tagunkat lekapcsolták a rendőrök és letartóztatták.”

A nu-metalhoz szinte hozzá is tartozik ez a keménykedős, néhol rapcsatákat idéző feszülés, természetesen a három legnépszerűbb zenekar, nevezetesen a Korn – Limp Bizkit – Slipknot szentháromság között is folyamatosan ment az odaszólogatás, de a legkomolyabban Fred Durstöt utálta Corey Taylor, elvileg egy régi kijelentés miatt, melyben Fred a Slipknot-fanokat „csúnya, dagadt kisgyerekeknek” nevezte. Az interjúkban folyamatosan (többször színpadiasan üvöltve) szidalmazta Fredet, de előfordult az is, hogy Paul elégetett egy Korn-posztert a színpadon.

Egy másik ominózus esetet is mindenképp meg kell jegyeznem, erről is Corey Taylor nyilatkozott anno. Alapvetően senki nem lepődhetett meg azon, hogy a Slipknot-koncertek vulgárisak, kemények és polgárpukkasztóak voltak, de egyszer még ők is túlmentek egy bizonyos határon egy Halloweenkor megtartott bulin, ahol egy videóösszeállítás verte ki a biztosítékot.

Corey: Volt ez a bootleg videónk, aminek a „Sex, Death and Mayhem” nevet adtuk. Az egész mindenféle őrült animációkat, pornókivágásokat, és igazi haláleseteket bemutató felvételeket tartalmazott. Úgy döntöttünk, kicsit feldobjuk a színpadképet némi őrült díszlettel, ezért fogtunk két régi TV-t, amire rákapcsoltunk egy videólejátszót. Összecsaptunk egy órányi felvételt különféle videókból, ami Budd Dwyer öngyilkosságával érte el a csúcspontját. (Budd Dwyer Pennsylvania állam úgynevezett kincstárnoka, pénzügyi felelőse volt, akit elítéltek megvesztegetés elfogadása miatt, ezért egy sajtótájékoztatón, élő adásban fejbe lőtte magát. Youtube-on még mindig megtalálható a felvétel, linkelni nem fogom, aki keres, talál, de csak erős idegzetűeknek! – szerk.) Végtelenítettük az öngyilkosságos részt, és a Scissors végén azt láthattad, ahogy Budd Dwyer fejbelövi magát újra és újra. Nem csak végtelenítettük, de le is lassítottuk a részt. A buli után elvesztettük a rajongóink felét. Az egyik barátom azóta sem beszél velem. Odajött hozzám és szemtől-szemben ezt mondta: „Ez gusztustalan, ezzel így nem juttok sehova. Csak elpazarlod a kibaszott életed. Már nem az vagy, akit hittem, hogy vagy.”

UNITED STATES - JANUARY 01: USA Photo of SLIPKNOT (Photo by Mick Hutson/Redferns)

Minden gyűlöletkampány ellenére és dacára a Slipknot iszonyatos sikerre tett szert néhány év alatt, a turnéikon egyre nagyobb helyeken léptek fel, eljutottak a világ minden részére, ahol mindenki a tenyerükből evett. A folyamatos koncertezés, az összezártság, a rájuk nehezedő nyomás és elvárások eredményezték azt, hogy a csapat egyre inkább elkanyarodott egy még agresszívebb, még sötétebb irányba (illetve rászoktak a kábítószerekre), ami 2001-ben az Iowa című gyűlöletbombában csúcsosodott ki. Ekkor már gyűlölték a egymást, a világot, mindent ami az emberekhez köthető, de ez már a következő cikkünk témája.

A második rész végéhez érve pontokba szedtem néhány érdekességet, ami esetleg még újat mondhat nektek az albummal, vagy a Slipknottal kapcsolatban:

  • Az album intrójaként szolgáló 742617000027 számsor az előző írásunkban is kivesézett Mate.Feed.Kill.Repeat vonalkódja volt.
  • Az egyik kiadás borítóján nem Jim van, csak a haját szerkesztették oda.
  • Az Eyeless „You can’t see California without Marlon Brando’s eyes” refrénje a sok találgatás ellenére nem jelent semmit, Corey egy hajléktalantól hallotta egyszer, amikor zenekaros ügyeket intézett.
  • A Spit It Out című dalt egy rádiónak címezték, akik rengetegszer akadályozták a zenekart a dalaik tiltólistára tételével.
  • 12648165_1226430887371389_2137851607_nA Prostethics című dal alapja egy hatvanas évekbeli horrorfilm, a The Collector volt, ami arról szólt, hogy egy pszichopata lányokat rabolt el, hogy a „gyűjteményébe” rakja őket és ott tartsa őket.
  • Prostethics munkacíme eredetileg Killing Leslie volt (bizonyíték oldalt).
  • A Scissors végén ha a csöndet a 15. perc körülre tekerjük, hallhatunk egy kis jelenetet, amiben a srácok valami undorító pornófilmet néznek és az a vége, hogy Chris összehányja magát a látványtól – ez volt a “beavatási szertartása”.
  • Az Eeyore végén az ominózus „take that motherfucker!” sample után, ha nagyon figyelmesen hallgatod, hallhatsz egy rövid sort a Duke Nukem 3D nevű játékból: „aah, much better…”. Ezt egyébként akkor mondja Duke, amikor felvesz valamilyen HP-növelőt.
  • A Me Inside dalszövegében van egy spanyol sor is: „somos feos apestamos y pero reinamos joto muthafucka”. Ez magyarul csak ennyit tesz: „csúnyák vagyunk és büdösek, de mi vagyunk a főnökök itt, a kurva anyád!”
  • A koncerteken ugye mindannyian overálokat hordtak, ezeket egy kétfős csapat segítségével csinálták meg. Két technikusuk volt, az egyiket Aaronnak hívták, a másik nevéről nincsenek információink, viszont ami lényegesebb, hogy ők is kaptak saját overálokat az összkép miatt, csak ők nem számokkal, hanem a nevük felfordított kezdőbetűjével. Ezeket, illetve a négyes számút elvitték a ’99-es Ozzfestre Josh számára, illetve a fentebbi képen Christ is láthatjátok Aaron overáljában.

Elsősorban szeretném megköszönni, hogy e cikk kapcsán megkerestél, ugyanis a mai napig a kedvenc együttesem a Slipknot. Én körülbelül 2008-ban, nyolcadikos koromban ismertem meg komolyabban a zenekart és nagyjából egy évvel azelőtt hallottam a Wait & Bleedet és a Before I Forgetet, aminek hatására – egy évvel később – kezdtem el jobban a zenekar után kutatni, és ekkor volt, hogy először hallgattam teljes egészében a self-titled debütlemezt. Nem csak ez a lemez, de az egész zenekar adta a fő irányát annak, hogy azóta milyen zenéket hallgatok, konkrétan zenéi ízlésem gerince a Slipknot, ami a mai napig kíséri életem, legyen az egy jó vagy egy rossz korszak éppen, bármikor tudom hallgatni. Számomra ez a lemez a tökéletes debütáló lemez, mint sok híresebb előadónál… Tele van kilenc ember energiájával, rengeteg érzéssel, haraggal, és több év zenei ötletével. Teljesen nyers, őszinte, nem akar egy kicsit sem hasonlítani semmilyen más zenére. Kedvenc számom a Scissors, mert rengeteg rossz időszakomon segített túlesni, sok más Slipknot számmal egyetemben. – Rózsa Brúnó (Inhale Me, ex-Diamond Edge)

Ez volt a Slipknotot bemutató cikksorozatunk második része, a következő etappal hamarosan jelentkezünk, reméljük, velünk tartotok akkor is! Ha pedig esetleg az audiovizuális élményt jobban preferáljátok, tekintsétek meg az itt linkelt Of the (Sic) című dokumentumfilmet, ami az általunk is tárgyalt 1999-2000 érát öleli fel.

(forrás és képek: slipknot-metal.com, revolvermag.com, mfkr1.com)

Hatalmas köszönet Szabó Balázsnak, Kéményes Péternek és Rózsa Brúnónak, hogy a felkérésünkre igent mondtak, és külön gigamega köszönet Tóth Gábornak, aki még csomó exkluzív extra információval, képpel és videóval is segítette a cikk létrejöttét!

Stay (sic)!