2012. június 8.
Tény, hogy nem apróztuk el a hatásszünetet a legutóbbi epizód után, de állítólag jobb később, mint borjú az új kapura. És ahogyan ez már tavaly augusztusban is tudható volt, ez a rész sem fog túl mélyre ásni a föld alá a bemutatott zenekarok után: az ISIS ugyan sosem tudta kirúgni a szigorúan vett underground-skatulya oldalát, de ott az elmúlt évtized legfontosabbjainak sorába verekedte magát, a Mastodon pedig vitát kizáróan a legnagyobb metálzenekarok közé keveredett az utóbbi években. És két ekkora név esetén általában az kellene jelentse a nehézséget, hogy háromra szűkítsük a kiválasztott lemezek számát, vagy hogy megindokoljuk, hogy miért épp az adott három került kirakatba. Most mégsem ez lett a helyzet.
As ISIS érdemeit szinte annyira lenne értelmetlen és felesleges dolog vitatni próbálni, mint amennyire sorolni próbálni, de azt azért még a feloszlásuk után, a jót vagy semmit irányelv előtt meghajolva sem lehet megkerülni, hogy Aaron Turner csapata nagyon kötődött a Neurosishoz. Ha igazán korrektek akarunk lenni, azt mondjuk, hogy többek közt, de valójában magában is helytálló, hogy nem lett volna ISIS a Souls at Zero és az Enemy of the Sun nélkül. Vagy legalábbis (és itt köszön vissza a többek közt) most nem meghatározó post-metal zenekarként, hanem mondjuk post-Tool zenekarként emlegetnénk őket. Ha emlegetnénk őket. Viszont amit a Neurosistól tőkeként kölcsönöztek, azt széf-szakító profittá kamatoztatták a műfaj számára, mert míg a Neurosis megmaradt a maga konzervatív irányánál, addig az ISIS mert játszadozni a hozzávalókkal, és végül a műfaj egyik szélén épp annyira váltak tartóoszloppá, mint egy másik szélén az egyébként barátokká váló Neurosis. Mégsem a bőség zavara okozza a mesterhármas kiválasztásában a nehézséget.
Oceanic
(2002, Ipecac)
Mert vonzó lenne az Az első demo még jó volt, ami utána jött, szar. zenesznob-kötelező jegyében a Celestiallal kezdeni a felsorolást, de egyszerűen azon a lemezen (és a nyeselék SGNL > 05 EP-n) egyrészt még nem volt eléggé önálló a stílus, másrészt nem voltak eléggé kiforrottak a számok. A két évvel későbbi Oceanic viszont nem csak levetkőzi ezeket a „gyermekbetegségeket”, hanem egyszerűen elfeledteti. A korábbi, bejárati ajtón történő tartózkodó kopogtatásával szemben ezen a lemezen már sört bont és keresztbeteszi a lábát a dohányzóasztalon a számok nappalijában a post-rock, helyenként női éneklésben testesül meg a feminin vonal, amit Aaron Turner az ISIS teljes pályája alatt sulykolni próbál, mindezt úgy, hogy összességében egy igen súlyos, ízig-vérig metal lemez marad. A koncepció a többi ISIS albumhoz képest talán itt a legerőtlenebb, ettől függetlenül biztos kézzel tartja egyben a bő egyórányi tizenkét számot. Az Oceanic mindent megmutat, amit később isisesként aposztrofálsz, leszögezi, hogy mihez kell majd viszonyítani mindent a post-metal dallamosabb-szentimentálisabb vérvonalán. A már lezártnak tekinthető diszkográfiára visszanézve is ez az album tűnik ISIS-eszenciának, végeredményben a szubjektív oldalt kizárva nehéz észérvet találni az ellen, hogy az Oceanicot tartsd a legjobb ISIS lemeznek.
Panopticon
(2004, Ipecac)
Márpedig a szájhagyomány hajlamos a Panopticont említeni Az ISIS lemezként. És amíg egy körömnyi kétely sem fér ahhoz, hogy (ahogyan az Oceanic esetében is) tízpertízes albumról van szó, abszolút az ízlésedre bízott az, hogy a kettő közül melyik állhat végül az értelmetlen dobogó tetejére. A Panopticon ugyanis lényegében nem más, mint az Oceanic kishúga. Nincs új vér az ereiben: újat nem mutat az elődhöz képest. Helyenként nagyok a hasonlóságok: például a Weight – In Fiction szerkezete gyanúsan hasonlít. De sokkal barátságosabb, kifinomultabb, nőiesebb: Turnerék szinte minden szempontból tovább csiszolják azt, amit az előző lemez deklarált. Talán egy egésszel közérthetőbb is, de legalább egy egésszel koherensebb a Panopticon, a zeneileg teljesen, az összkép szempontjából viszont nem irreleváns koncepció jobban ki van dolgozva, univerzálisabb, mint az előző lemezé (bár a Celestialon már ez is előkerült), és vitathatatlanul hatásos számok állnak sorban rajta. Így végül joggal tartod ezt az albumot is a pálya zenitjének.
In The Absence Of Truth
(2006, Ipecac)
És itt jön a gond a mesterhármas harmadik tagjának választásakor. Ha az éretlenség szólt a Celestial ellen, az In The Absence Of Truth ellen a túlérettség. Nem szégyen, ha két olyan lemezhez, mint az Oceanic és a Panopticon nem tud felnőni a soron következő, és végül az összképért és az olyan, sarokkövekként tartósan bizonyító tételekért, mint a Holy Tears vagy a Garden of Light, egészében megkapja a lemez a kilences-alát. De nem elhanyagolható, hogy a hangzás sokkal sterilebb lett, mint a már amúgy is veszélytelenedő Panopticoné, időnként (pl. 1000 Shards) ráadásul a kínost súroló próbálgatásba merültek, nem csak a hangzás terén (pl. minták az Over Root And Thorn végén). Utolsó albumuk sajnos tovább gurult a lejtőn, így az ISISt inkább ezen három lemezért tartsd észben.
Az, hogy a Mastodon hogyan került az underground metal nagyítójainak fókuszpontjába, nehezen megfejthető. A nulladik perctől példaértékűen (még ha nagyjából biztos is, hogy nem tudatosan) kerültek mindent, ami az aktuálissal hírbe hozható, és az olyan, az évtizedben szinte kínosként bebetonozott fogalmaktól sem rettentek el, mint a progresszív rock. Az a karakánság, amivel végig pontosan azt csináltak, amit, és ahogyan jónak láttak, már eleve tiszteletparancsoló, az pedig, hogy ennek hozománya az új évezred legjobb metal lemezei közt kérdés nélkül foglal helyet, máris elheseget minden kérdést a jelenlegi körbetömjénezettséggel szemben.
Remission
(2002, Relapse)
A zenekar első lemeze ugyan nem előzmény nélkül, de a stílus szempontjából viszonylag nagy pontossággal megállapíthatóan sehonnan csúszott be a köztudatba. Pontosabban rombolt be, mert a Remission szinte mindent, amit a heavy metal terminusszal azonosítottál 2002-ben, visszakézből pofozott le. Határozott, nyers és a korstandarddal szemben klasszikus hangzással hozták a lemez dalai azt a súlyt, amit akkor az underground legmélyebb bugyraiban fürdőző metálzenekarok tartottak védjegyként, olyan tálalással, amit a húsz évvel korábban csúcson lévő progrock csapatok vállaltak csak fel: Brann Dailor ijesztően nagyszerű dobolása, a két gitáros kilonewtonos riffhalmaza, az eposzi témákat boncoló szövegek szakállfakasztó elmorgása vígan versenyre kelt akár az akkori Entombed és Down lemezekkel is, míg a cizellált hangszeres és dalszerkesztési megoldások akár az év Dream Theater lemezét hallgatók számára is utat engedtek a fülekbe. Mindez persze semmit sem jelentene, ha nem lennének olyan alapvetések a lemezen, mint a Where Strides The Behemoth, vagy a talán már kicsit indokolatlanul is túljátszott March Of The Fire Ants. Persze volt még hova egységesedni és tisztulni, de a Remission első albumként olyan szintet képviselt, ami azóta is párját ritkítja.
Leviathan
(2004, Relapse)
A Leviathan pedig kevéssé meglepő módon minden szempontból fújt egyet a Remissionön tölteni kezdett lufin. Amellett, hogy minden eggyel nagyobb lett (a hangzás, a hírverés, a koncepció, a számok ívei), a lufi formájából fakadó konkáv élek is kezdtek egy picit kifelé gömbölyödni: míg a Remission helyenként már-már fültornáztató hallgatnivaló, addig a Leviathan tett egy fél tyúklépést a hallgatóbarátság felé (a klipes Blood And Thunder és a March Of The Fire The Fire Ants közti különbség nagyjából reprezentálja a két album közti távolságot). És az olyan számokkal, mint a Megalodon, a Seabeast (a címek miatt meg ne ijedj, még mindig koncepciólemezről van szó) vagy a Naked Burn (vagy tulajdonképp bármelyik másik szám a lemezről) nemes egyszerűséggel esetlen demóvá röhögi az első lemezt.
Blood Mountain
(2006, Reprise)
És az adekvát elhajlás/mennybemenetel nyilván ezek után kell bekövetkezzen. Az, hogy a Blood Mountain ezek közül melyiket képviseli, újra megítélés kérdése. Ami a tényeket illeti, ez a lemez még nagyobbra nőtt, mint a Leviathan, olyannyira, hogy a Relapse korlátait feszélyezőnek találták Brent Hindsék. A Reprise (ami lényegében egy címke a Warner Music zsebében) furcsamód látott perspektívát a zenekar fősodorba-úsztatásában, és ennek köszönhetően a Mastodon neve mindenhová eljutott, ahol a rock bármilyen szinten említésre kerül. Méltán. Mert függetlenül attól, hogy a Blood Mountainnek vannak érthetetlen elemei (pl. a szétcincált éneksáv a Circle of Cysquatchben és a Bladecatcherben), a zenekar legnagyobb pillanatai is ezen a lemezen találhatóak (ismét Circle Of Cysquatch, Sleeping Giant vagy az indító The Wolf Is Loose). És ha egységében talán egy nyolcad árnyalatnyival fakóbb is az előző albumnál, a Blood Mountainnek köszönhető az, hogy a Mastodon neve minden zenesznob zászlajára fel van tűzve az érdemes metál kategóriában. Ha ez esetleg keserű szájízt váltana ki belőled, emlékezz vissza a két magyarországi koncert bármelyikére.
Folyt. köv.:
Brand New | Crime In Stereo
