Elveszett Lemezek #9: Dead Blue Sky

A Dead Blue Sky egy fiatal és elhivatott tagokból álló szextett volt, megalakulásuk valamikor 1998 környékére tehető, az Ohio állambéli Cincinnati környékére. Sajnos pontos, írásos források nem maradtak fent a banda életútjáról, így megpróbáljuk kivesézni, hogy mik is alkotják a zenekar ismertetőjegyeit, valamint megpróbálunk a rendelkezésre álló, apró morzsákra támaszkodni. Az első fontos mozzanat a  Reduced To A Whisper 7 ” EP megjelentetése volt még 1998-ban, amely két, tömör tételével lefektette az ezredfordulót követő emocore hagyományait, felfogható egyfajta pre-emocore anyagnak is, amelynek apró foszlányait olyan zenekarokban hallhattunk vissza, mint A Static Lullaby, az Across Five Aprils, az Anatomy Of A Ghost, a Post Break Tragedy, a Yesterdays Rising és még sorolhatnám. A szenvedélyes, dallamos gitárfutamokat olyan elemek törték meg, amelyeket akkoriban a Mineral, a Jejune, a Christie Front Drive és társaik építettek fel. Az emo 90-es évekbeli stílusjegyei merőben különleges ízt szolgáltattak a már akkor is dallamos metalcore délceg mozdulataihoz. Az ének megmaradt a sajátos medrében a két tétel alatt, kimerítette az ordítás minden fogalmát, csak néhány rövid, monológszerű tiszta ének törte meg rendezett, monoton elvét. Az anyag limitált kiadást élt meg és olyan vendégek szerepeltek rajta, mint Kevin Ray Byers és Matt Thomas a Morning Againből, amely a 90-es évek egyik legfontosabb hardcore zenekara volt.

A Symptoms of an Unwanted Emotion 2001-ben jelent meg a Goodlife Recordings gondozásában ugyancsak nem túl magas példányszámban. Lehetséges, hogy a kiadó tartott attól, hogy a színtértől merőben eltérő hangzású zenekar nem fog igazán kibontakozni a hamarosan újraszerveződő és forradalmát élő közegben. Sajnos igazuk is lett, a zenekar később, 2003-ban eltávozott az örök vadászmezőkre, de az album néhány példánya még azóta is megrendelhető a kiadó honlapján. Igaz, már az utolsókat nyögi a készlet, így ha valakit érdekel ez a nagyszerű korong, az mindenképpen siessen és szerezzen be egy példányt. A lemezt a korai Twelve Tribes-kiadványokhoz hasonlóan nehéz elhelyezni a metalcore családfáján, hiszen a 90-es évekre jellemző hardcore dallamosítás, s majd ennek eredményeként megszülető panelek metalcore alapokra történő építése nem jellemezhető a zenekar forrásainak behatárolására. Az alap egy melodeath panelekre épített metalcore megszínezve egy kis black metallal – első és sokadik blikkre nekem ez csapódott le -, valamint mindez megszínezve a fentebb említett emo illetve emocore különlegességekkel, azon jegyek megtartásával. Ezen stíluselemek keveredéséből egy olyan erősen gótikus beütésű hangzás és zenei hitvallás keveredett a ’Symptompson, amelyet én személy szerint azóta sem hallottam, metalcore albumon pedig biztosan nem, és nem, ez nem színtiszta black metal, aki ezt hiszi, annak rendkívül botfülűnek és csőlátásúnak kell lennie. A sötét hangulatú, néhol filmzenei beütésű melódiák között felbukkanó sellőszerű, nőies hangzású férfi vokálok gyönyörűek, valóban a későbbi gótikus metal stílusjegyeit viselik magukon felbukkanásaik. Azóta sem hallottam egy lemezen sem hasonlót, főleg amely így egybejátszana a melodeath és black énektémákkal. Természetesen e különleges zenei atmoszféra megteremtéséhez elengedhetetlen a billentyűs jelenléte, itt a kicsit satnya Matt Mellinger szolgáltatta a darkos beütésű, szenvedős, sirámokat megidéző betéteket. Mindezek keretbe foglalják az amúgy is nagyon technikás gitárjátékot, amelynek megszólalása kiválóan harmonizál a zenekar által átadott üzenettel, köszönhetően a melodic death metal bandákra jellemző akusztikus betétekkel, sőt a szövegek elolvasása nélkül is érezteti a tételek jelentését, amelyek a szerelem, a halál, a szenvedés, a kétségbeesés és a bánat kérdéskörei köré csoportosulnak. Ahogy említettem a zenekar hangzásvilága tökéletesen kommunikálja le a hallgatónak a szövegbetéteket: „Nothing I call love can clear away the clouds / To see beauty, to live under the light of you / Nothing I call love can clear away the clouds / From this cold and rainy day”– hangzik az Beneath The Autumn Sun című nyitótételben. Érezni a sorokban azt a kopár, mosottas, komor hangulatot, amely a zenei megvalósítással tökéletes párt alkot. „And when you’re gone I see only grey / Your smile makes my heart stand still”. A szürkeség metaforaként csapódik le, mind a szövegek, mind pedig a zene jelentéskörében. A korong a fent vázolt témaköröket tematikusan rendezve, borongós környezetben vezeti végig, s általános kinyilatkoztatásokat tesz több ízben is a szépségről, amely általános motívum a lemezen: „Now open your eyes / Broken mirrors don’t make anything beautiful”. Így érdemes elolvasni a szövegeket, mert így válik andalítóvá és egyben gyönyörűvé az összkép, a hörgős, sikítozós ének ellenére is.

Az egyes dalok szerkezete úgy van felépítve, hogy a kísértetiesen, lassan hömpölygő, néhol középtempós kezdés egy sokkal nagyobb, epikusabb végkicsengésben teljesedjen ki, egyfajta armageddont kiteljesítve. Ehhez igazodik a hangszerek egyre gyorsabb és dallamosabb viselkedése, amely a nyugalom megzavarását, egyfajta káoszt jelképeznek. Ezekkel a jellemzőkkel főként a korong felütéseként szolgáló Beneath The Autumn Sun, valamint egy másik fantasztikus tétel, az Essence of Creation bír, de hasonló megszólalású a sokkal keményebb, virtuózabb Ghost In The Melody is. Máshol ez a szerkezet kifordul és a keményebb kezdéseket lágyabb, akusztikus átvezetések követik, andalító, fentebb említett sellőszerű áténeklésekkel. Ilyen tétel pl.: a lemez egyik legerősebb és egyik legközkedveltebb száma a To Live In Dreams, de említhetem a When Time Was Time And Life Was Breath, vagy a Holding Yesterday For Ransom című tételeket is. Befejezésként pedig egy majdnem 15 perces ballada, a címadó Symptoms of an Unwanted Emotion tarkítja az amúgy is színes repertoárt.

Mindent egybevéve a Dead Blue Sky egy nagyszerű zenekar volt, tele potenciállal és rengeteg lehetőséggel (2002-ben hozzánk is eljutottak a Darkest Hour, a Majority Rule és az Undying oldalán), ezért sajnálatos, hogy néhány tagcserét követően a még megmaradt, eredeti tagok 2003-ban a feloszlás mellett döntöttek, feltehetően azért, hogy más dologba vágjanak bele a zenélés után, így lett többek között pl.: Joshua Conway, a zenekar egyik volt gitárosa séf egy Steak Housenál. Érdekes egy egykoron metal zenét játszó fiatalember zenélést követő karrierje, nem? Persze röppentek fel pletykák egy esetleges újraalakulásról, de ezek utólag alaptalannak bizonyultak, főleg annak tekintetében, hogy a srácok szinte alig, vagy már szinte semennyire sem tartják egymással a kapcsolatot. Az utolsó fellelhető utózöngés a Twelve Tribes mellett a Mouth of the Architect, de ők a Dead Blue Sky-tól egy teljesen eltérő útvonalon indultak el és értek is  el sikereket azóta is: érdekes, hogy így lényegében a zenekar utódjai is tiszteletüket tehették nálunk. Tegyetek tehát bátran egy próbát a ‘Symptoms dalaival, hiszen sorozatunk egyik legkülönlegesebb és egyik legelfeledettebb zenekara, felveszi a versenyt elveszettségben a Red Roses For a Blue Ladyvel, ami pedig nem akármilyen teljesítmény.