Elveszett Lemezek #3: Red Roses For A Blue Lady

Tracklist:

1. I Fall
2. It Doesn't Make Me Ten Again
3. She Doesn't Like Rock'n Roll
4. Unseen or Unscene
5. Pretty Birds Get Caught By Cats Too
6. S.R. 241
7. A Girl Named
8. Musical Chairs

Hossz: 33:34

Megjelenés: 2000. április 25.

Kiadó: Eulogy

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ugyan a Skycamefalling vagy a Falling Cycle is már az underground undergroundja, de lehet még mélyebbre merülni az ismertségi barlang vizében: például a Red Roses For A Blue Lady neve nem hinném, hogy ötnél több villanykörtét kapcsolna fel a hazai metalcore fejek fölött. Persze ez nem kizárólag a műfaj itthoni hallgatóinak a hibája, a zenekarról az interneten se találni túl sokat, és a banda fel is oszlott cikkünk tárgya után. Pont ez az alulismertség az oka annak, hogy nem mernék a lemez színtérre tett hatásáról beszélni, pedig ők 2000-ben már olyan zenét játszottak, ami akkor még nagyon nem volt divat, és ami azóta is felettébb trendi, sőt, egész kiadókat tart el.

A zenekar neve talán még néhányaknak kicsit ismerős is lehet, csak épp nem ehhez a társasághoz kapcsolna a sejtés: a Red Roses For A Blue Lady ötlete a ’40-es évek végén pattant ki Sid Tepper és Roy C. Bennett agyából, és mielőtt még valaki arra gondolna, hogy mennyire pionír is lehetett egy kétfős metalcore zenekar a világháború utáni években, meg kell hogy nyugtassak mindenkit, a név eredetileg egy aranyos kis dalt takart. A következő gondolatot is megelőzve közlöm, hogy nem, a zenekar nem azzal az innovációval próbálkozott, hogy az ezredforduló metalcore-ját keverte az akkor már félévszázados popzenével, egyszerűen megtetszett nekik az amúgy tényleg jól hangzó kifejezés. Kapcsolat címén én némi emociós átfedést viszont belemagyaráznék a dologba, a screamo zenekarok érzelmi töltetét ugyanis én előttük legutoljára a Sinatra-korszak férfikönnyeiben véltem halványan felfedezni – ha idén érettségiztem volna magyarból, akkor a szimbólumelemzés lendülete talán még a banda nevének színelméleti cincálására is rávett volna, de legyen ennyi elég erről a hat szóról.

“You’re like a child that cries
And no one heeds the crying
You’re like a falling star that dies
And seems to go on dying”

(Frank Sinatra, When No One Cares, 1959)

A biográfia meglehetősen foghíjas a fellelhető információk hiánya miatt, az biztos, hogy 1998-ban alakult a Red Roses For A Blue Lady egy ötfős felállással, amiből a BorchgardtSulekMitchell (énekes-gitáros-gitáros) tengely volt a mag, a ritmusszekció pedig többször is lecserélődött. Az idő is fontos a metalcore második hullámának szárnypróbálgatásai miatt, de a helyen most nagyobb a hangsúly: Gainesville, Florida. Meglehetősen ingergazdag színtere van Dexter és Horatio államának, ugyan Gainesville városa inkább a punkról híres (Hot Water Music, Against Me, Less Than Jake), viszont Floridában olyan korszakalkotó hardcore/metalcore zenekarok gyökereznek, mint a Shai Hulud, a Poison the Well, vagy épp az Underoath, stb. A miliő tehát adott volt, így két év alatt össze is hoztak egy demót, valamint egy self-titled 7”-et, amivel fel is hívták magukra az állam akkor még friss kiadójának, az Eulogy-nak a figyelmét, akiknél 2000-ben megjelent az első-, és utolsószülött nagylemezük.

A The Return to Melancholy keveseket sodor magával elsőre, ezt kár is lenne vitatni, hiszen felületesen hallgatva mit hall az ember? Egy adag alfa-verziós, nyers metalcore-t a második hullámból, meg egy énekest, aki annyira üvölt, hogy nem is hallja, hogy mögötte nem valami screamo örvény megy, hanem ’98-’02 metalcore témák. Még szerencse, hogy a mostani metalcore bandák megteszik nekünk azt a szívességet, hogy nagyrészt borzasztóan rosszak, így aztán nincs dömping meghallgatandó albumokból, van időnk próbálkozni újra és újra – és kell is. Az albumot ugyanis alapos odafigyeléssel, illetve a szövegek olvasásával lehet megtörni, és ha sikerül, akkor jobb, ha helyet csinálunk neki a legnagyobb kedvencek közt, hiszen ott a helye. A magától értetődő hatásokon (’90-es évek metalcore-ja) kívül én megjelölnék még három lemezt, ami érzésem szerint hozzájárult ahhoz, hogy a Return to Melancholy azzá váljon, amivé – persze ez is belemagyarázás, hiszen néha még a zenészek se tudják, hogy mi hatott rájuk, de 2000 körül azért még talán szétnézett egy kezdő zenekar a helyi színtéren a „földijei” közt, és csak utána tapadt az internetre.

  1. Shai Hulud – Hearts Once Nourished With Hope and Compassion: ugyan a Shai Hulud a legtöbb metalcore bandánál erősebb hardcore vonásokkal bír, míg a Red Roses’-ról ugyanez nem mondható el, de hát van vajon olyan metalcore zenekar Floridában, akikre nem hatottak Foxék? Nem hinném, technikás metal elemekkel tarkított hardcore debütlemezüknek azóta se nagyon akadt párja (az sem véletlen, hogy a Revelation szinte azonnal felfigyelt rájuk anno), és egészen biztos vagyok benne, hogy a gitárosokra a skandináv vonal mellett ők voltak a legnagyobb hatással, még ha az ő dalaik nem is szóltak se a technikáról, se a hardcore-ról. (Pompano Beach, Florida, 1997)
  2. Keepsake – The Things I Would Say: a metalcore mellett némi emocore-t is fel lehet fedezni a ’Melancholy dalaiban, ennek pedig a Keepsake volt a floridai helytartója még az Underoath megjelenése előtt – sőt, az emocore “új” hullámában pionír szerepük is volt. Ha ehhez hozzáteszem, hogy ráadásul már az Eulogynál jelent meg a kiváló bemutatkozó anyaguk (és a többi igazán jó lemezük is), akkor kétség sem férhet ahhoz, hogy rányomták hatásukat Sulekék zenei hozzáállására az „érzelmek kifejezése keményzenében” témakörben, bár ez leginkább a szövegekben csapódott le, a dallamos ének nem nyert teret náluk. (Coral Springs, Florida, 1998)
  3. I Hate Myself – „10 Songs”: az állam máig leghíresebb és legkultikusabb screamo bandája volt az IHM, és hogy mégis hogy jönnek ők a metalcore-hoz? Ehhez bizony végig kell hallgatni a RRFABL lemezét, mert az egész úgy örvénylik, és olyan nyers szenvedély árad belőle, mint a legjobb screamo zenekarokból. A cím híján 10 Songsnak nevezett album a klasszikus screamo egyik legnagyobb alapműve, ott van benne a műfaj összes sarokpontja, biztos vagyok benne, hogy Borchgardt egyik legnagyobb kedvence volt (ráadásul a Marburger fivérek bandája már tényleg a földijeből állt), meg az se véletlen, hogy a zenekar screamo körökben is otthonosan mozgott. (Gainesville, Florida, 1997)

Egy bátor fül már nagyjából ezek alapján is megpróbálhatja elképzelni az albumot, de azért jobb, ha végigvesszük, mit is hallunk a 7+1 dalban – ugyan úgy tűnhet, hogy ez a metalcore standardekhez mérve kevés, de ha vetünk egy pillantást a borító alatti információs részre, rögtön feltűnik, hogy pont ideális albumhosszról van szó. Egy rövid intro után az It Doesn’t Make Me Ten Again rögtön az egyik legdurvább tétel a lemezen, ennek több oka is van: mondhatnám a torkaszakadtából üvöltő énekest, a démoni hangulatú gitárdallamot, a műfaj ellenére is teljesen váratlan szólót, a felszabadító lágy részeket, az azok alatt is üvöltő énekest, a kiváló működő metalcore elemeket, de a szövegek azok, amik koronát tesznek a dalra. Sok erénye van a zenekarnak, de a legnagyobb a brutális dalszövegek, ez a szám például egy, az apja által zaklatott fiú vallomása a bosszú gondolatáról: „time was on your side to find a solution to your problem of finding rid of me / nine months had past and so long your chance / remember those unloved days and fear filled nights, they’re now your burden / along with myself looking to spill the blood that binds”. Olyan gyűlölet van ebben a dalban, hogy vastag betűkkel vésném fel a nyilvánvaló hatások közé Jacob Bannon nevét.

A She Doesn’t Like Rock’n Rollra ismét zseniális váltásokat és gitártémákat írtak a srácok, a majdnem ötperces dal már úgy telepszik a dalra, hogy abszolút nem zavart volna, ha beiktatnak némi pihenőt (a dalban lévő leállások is inkább olyanok, mint egy My Own Private Alaska nóta), de nem, ez az album nem akar kényelmes vagy hallgatóbarát lenni, az Unseen or Unscene hét percével végképp pépes állapotban hagy minket. A dal pulzál, építkezik, állandóan változik, mintegy ellensúlyozva ezzel a monoton, de hatásos üvöltést, a két gitáros is fantasztikus dolgokat csinál, a dal 2:13 és és 3:30 közti részét tanítani kéne a Tim Lambesis Metalcore Akadémián, ahogy azt is, mikor a csöndes kis betét után Kyle elüvölti magát: „I will always love you”, és megtörünk. Ezzel a tétellel kapcsolatban van némi kavarodás is, a Mecklenburg nevű dalt ugyanis egy tracklist sem listázza, de elvileg az Unseen or Unscene utolsó két perce ez a nóta, és így övé a lemez egyik leghidegrázósabb sora is: „While you’re still breaking hearts, I’m plotting a place to hide your bones”.

A Pretty Birds Get Caught By Cats, Too sem finomkodik (bár a kezdésével elhiteti, hogy a hőn áhított átkötés jön), az emocore gyakorlatilag egy évtizeddel később is a szerelem-gyilkosság témaköréből táplálkozik, de kevés banda tudott olyan hatásos, csontig hatoló dalokat írni, mint a Red Roses’, ez a dal például a szakítás utáni elkeseredettségről, az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, de ez nem az a lemez és nem azok a szövegek, amit le lehet „emósozni” (itt most kizárólag az ige pejoratív jelentésére gondolok). A S.R. 241 is a szerelmi csalódásról szól, különösebb kapaszkodó nélkül húz le minket a mélybe egészen az akusztikus betétig, amire újabb üvöltéscsomag helyett meglepetésre egy sample érkezik. Ha százszor tippelhettem volna, akkor se találtam volna el, hogy az itthon „Buli az élet” címen el nem híresült tinifilm főszereplőjének szavait hallom: a Can’t Hardly Wait amellett, hogy a pop-punk tinédzserfilmek egyik legjobbja (a hatása se kicsi, a Zebrahead és a blink-182 is írt róla dalt), valamint a How I Met Your Mother párosa, Marshall és Lily 7 évvel a sorozat előtt ebben már játszott együtt, egy igen szentimentális film, így pusztán a szöveg tökéletesen illik a dalba.

Az A Girl Named felveszi a fonalat, és annak ellenére, hogy nem ez az első dal a lemezen, ami a témával foglalkozik, még mindig meg tudja döbbenteni az embert az egyszerre szívszorító és gyönyörű szöveg, ami az örvénylő, nyers és durva zenével (és hangzással, tizenegy év telt el, de én nem kevertetném újra) párosítva még ugyanennyiszer is működőképes lenne. „You showed me what love is / a fairy tale that fades with age”, szól a sirám, és közben olyan fokozások, dallamok, szólók érkeznek, hogy akár szöveg nélkül is elhallgatnánk, úgy még kevésbé is fájna ez az öt és fél perc. A záró Musical Chairsnél már őszintén reméltem, hogy valami kivezetés, egy outro lesz a lemez utolsó három perce, de nem, ez nem a kegyelemről szól, ha arról szólna, nem lenne ennyire „éles” a korong, nem döngölné földbe a hallgatót (ha a La Dispute nem ajánlott szakítás után, akkor ez egyenesen tiltott anyag).

Sajnos a zenekar utóéletéről sincs sok információ, a két korai anyagot (melyeken nincsenek új dalok, csak korábbi verziói pl. az It Doesn’t Make Me Ten Againnek, vagy a Musical Chairsnek) és ezt hagyták hátra az utókornak, mielőtt 2001-ben feloszlottak volna, hogy sose térjenek vissza. A tagok közül Mark Mitchell (aki a Culture-ben alapító tag volt még Damien és Rich előtt) járta be a legismertebb utat, megfordult a Brandan Schiepatti nevével fémjelzett The Mistake-ben is, 2007 óta pedig a Throwdownban kezeli a basszusgitárt, szóval 2009-ben ő is itt járt a Chimaira és az Unearth társaságában. Három év: ennyi jutott a Red Roses For A Blue Lady-nek, de egy igazán király bandának ennyi is elég ahhoz, hogy több, mint egy évtizeddel később is lehessen beszélni róluk, emlékezni rájuk. Mert érdemes, és mert napjaink metalcore felhozatala mellett kell is.