10 éve megunhatatlan a Red debütalbuma, az End Of Silence

Tracklist:

da16f42802e74017c020ae837d955509

A Linkin Park által legyártott populáris nu-metal ékkő, a Hybrid Theory már 2006-ban sem számított friss szerzeménynek, de ekkorra már mindenki lemondott arról, hogy még egy hasonló színvonalú és minőségű albumot nyomjon ki magából a színtér. Persze azóta is születtek hasonlóan jó alkotások, de olyan átütő sikert egyiknek sem sikerült elérnie, pedig bőven voltak próbálkozások. Az egyik ilyen a semmiből előtűnő nashville-i Red csapata, akik talán csak annak köszönhetik, hogy nem ők ma a legsikeresebb rockzenekar, hogy elkéstek a lemezükkel minimum 5-6 évet.

Pedig minden adott volt, hogy ők lehessenek az új közönségkedvenc: a tehetség megkérdőjelezhetetlen, az “anyabanda” ekkor már harmadik éve nem hallatott magáról illetve a terjesztéssel sem akadhatott problémájuk, hiszen a kezdetektől fogva a Sony által felkarolt Essentials állt mögöttük. Persze szar lemezt így is lehet írni, de a helyzet az, hogy az End Of Silence minden idők egyik legjobb populáris rocklemeze lett, töltelékszámok és hullámvölgyek nélkül. A kellően vastag hangzás és szinte tökéletes keverés is hozzáadott ahhoz az érzéshez, hogy ez nem egy kezdő banda debütlemeze, hanem egy igazi profi csapat műve. Az elektronika ugyan nem elhanyagolható mértékben van jelen, de igazából a vonósok adják meg a dalok sava-borsát. Ezalatt pedig nem egy végsőkig megfingatott szintiből kisajtolt hegedűutánzatot kell érteni, hanem élőben felvett, nagyzenekar által előadott vonósokat, amik remekül szolgáltatják a dalok alapját a gitárok mellett.

Tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy nincs a világon olyan rockzenét szerető ember, aki a sejtelmes intró után berobbanó Breathe Into Me-re rossz szót tudna mondani. Ha a slágergyűjteményükre koronát kell tenni, akkor biztosan ez a dal érdemli meg ezt a pozicíót. A félig feszített tempó, a hibátlan énekdallamok és vonósok emelik a dalt egy új szintre. Persze nem érdemes megfeledkezni az olyan érzelmi csúcspontokról sem, mint az Already Over, a Pieces vagy épp a zárótétel. Az egység sehol sem törik meg, épp ott jönnek a lassú dalok, ahol talán már egy kicsit megfárad az ember a zúzásban, és akkor kezd el újra kemény lenni a lemez, amikor vágyunk rá.

Sokszor és felelőtlenül szórjuk azt a szót, hogy “hibátlan” egy lemez, de a legszőrösebb szívemet elővéve sem tudnám más szóval összefoglalni az End Of Silence nagyszerűségét. Akik élből utálják a stílust és már a Linkin Park-éra során is “beksztrítbojzt” kiáltottak, azok nyilván vitatkozni fognak ezzel, de őszintén hiszem, hogy nem csak a nosztalgia miatt tűnik ennyire jónak az album. Az azóta megjelent alkotásaik sajnos nem érnek fel az EOS nagyságához, de a banda azóta sem adta fel a zenélést és a közel egymillió Facebook lájk is remekül mutatja, hogy a siker sem maradt el.