Mi leszünk a legjobb ellenségeid - Architects-lemezkritika és -koncertbeszámoló

Még önmagukhoz képest is szokatlanul intenzív promóciós kampány előzte meg a brit Architects 11. lemezének megjelenését - olyannyira, hogy az utolsó héten kapásból két ízeltőt is droppoltak róla (1, 2) -, meg olyan szóbeszédek, hogy a The Sky, the Earth & All Between a banda régi és új rajongóit egyformán fogja a tenyeréből etetni. Nyilván ez felfogás kérdése, de miután múlt pénteken meghallgattam a lemezt teljes egészében, és nekiálltam összeszedegetni róla a gondolataimat, lehetőségem nyílt rá, hogy részt vegyek a friss anyagot kisebb klubokban bemutató röpke körút egyik állomásán is, ráadásul egy különleges helyszínen, a srácok szülővárosában, a dél-angliai, napfényes Brighton városában. A továbbiakban tehát egy rendhagyó kritika+beszámoló jellegű irományt olvashatsz végig, időrendben haladva a történésekkel, vagyis elsőként azzal, hogy mit hallhatsz, ha elindítod a lemezt.

Az ég, a Föld, és minden, ami belefér 42 percbe

Itt vagyunk ismét, négy év alatt a harmadik Architects-lemezt kiritizálom meg, és nyilván nem a brightoni metalcore-hősök a szcéna legtermékenyebbjei (az amcsi Darko például eléggé köröket ver rájuk), illetve nem is most álltak neki Sam Carterék ennek a tempónak, hiszen korábban is többször volt mindössze egy-egy éves kihagyás a lemezeik közt, de tény és való, hogy a Tom Searle gyászolását követő időszakukban elég magasra tették önmaguknak - meg mindenki másnak is - a lécet. Most, hogy a végére értem ennek az iszonyatosan hosszú, többszörösen összetett mondatnak, fejest is ugorhatunk a britek 11. lemezébe, a The Sky, the Earth & All Betweenbe, a harmadikba a banda harmadik evolúciós lépcsőfokán (micsoda számszerű összecsengések, imádom!).

Fél pillanat erejéig fussunk át az Architects-ugróiskolán azok kedvéért, akik nem annyira vannak képben a zenekarral (vagy annak múltbeli munkásságával): az első három lemez (Nightmares, Ruin, Hollow Crown) még a mathcore-os, káoszos metalcore kibogozhatatlan útvesztőiben fogant, bár a Hollow’-n már érezhetőek voltak azok a dallamosabb jegyek, amik aztán a 2011-es The Here and Now és a ‘18-as Holy Hell közt a zenekart jellemezték, és amikkel úgymond a legtöbb rajongót is begyűjtötték maguknak. Ezt követte a két lemez közti eddigi legnagyobb kihagyásuk (három év), ahol a zenekarnak el kellett döntenie, hogy továbbra is az elhunyt alapító gitárosuk, Tom Searle gyászolásában fogják önmagukat keresni, vagy letépik magukról az - addigra többek szerint már kicsit repetitív - önmarcangolás indáit, és továbblépnek. Mint az bizonyára sokaknak nyilvánvalóvá vált azóta, a második dolog érvényesült - és ezt valószínűleg Tom is így akarta volna, mindenféle elvakult rajongói teória ellenére.

A 2021-es For Those’ volt az első lemez, ami elindította a zenekart egy jóval közelérhetőbb, nagyobb tömegeknek szóló, mainstreamebb ösvényen, amit aztán rá egy évre egy érdekesebb fordulat, a banda szerint is jóval „játékosabb és kísérletezőbb” The Classic Symptoms’ követett (igen, a zenekar valamiért imádja manapság ezeket a hosszú albumcímeket, amiket én továbbra is rövidítgetni fogok, perelj be!). Nagy valószínűséggel ez a két anyag afféle piackutatás és lábáztatás volt annak érdekében, hogy az Architects letesztelje, mekkora erővel és meddig lehet beleugrani a mélyvízbe a mostani lemezzel. És bár úgy tűnhet, hogy a The Sky, The Earth… egy három lemezen át tartó hallgatópuhítás eredménye, úgy hiszem, hogy ezt az égig érő monolitot az építészek már húsz éve folyamatosan húzták fel, és most értek el odáig, hogy készen van, áll az objektum, mindössze rajtunk áll, hogy a fényes vagy az árnyékkal borított oldalán foglalunk helyet.

Nem fogok zsákbamacskát árulni:

a The Sky, the Earth & All Between kiváló leckefelmondás abból, amit manapság modern metalnak nevezünk - egy szingliorientált, néhol túleffektezett, kicsit műanyag, kicsit lelketlen, baromi mélyre hangolt gitársoundot előnyben részesítő, tényleg a lehető legkorszerűbb eszközöket és megoldásokat használó, futószalagon legyártott dalcsokor.

Persze többször kifejtettem már, hogy azért ez önmagában még nem elég a sikerhez, jócskán kell egy erős dalszerzői véna is, ami az Architects tagjaiban mindig is ott motoszkált, ráadásul a banda hosszú idő óta most először engedte egy külsős producernek (a már jól bevált dobos, Dan Searle mellett), hogy az ártatlan és törékeny dalkezdeményeket „bemocskolja”: ő pedig nem volt más, mint Jordan Fish, a Bring Me the Horizonból túl erős influenciája miatt kipaterolt billentyűs, vokalista, és Oli Sykes mellett lényegében a BMTH utóbbi évtizedének második legfontosabb embere, aki tulajdonképpen egymaga megalkotta a 2010-es évek metalcore-alapsoundját a Sempiternal képében, és azóta is egyfajta felkent modern metalos producerpápaként egyengeti nem egy iszonyatosan pörgő produkció útját. Mondhatni az Architects Fishsel közösen megállíthatatlannak tűnt, és habár szerintem nem született olyan alapvetés ezzel a cuccal, mint anno a teknős alakú homokozós áthallásos BMTH-anyaggal, ez a 12 dal simán ad olyan stabil alapot, amire nemcsak most, de a továbbiakban is bátran lehet építkezni.

A lemezt átszövik laza koncepciók és utalások, viszont a nap végén ez mégiscsak egy dalgyűjtemény, ami a mai hallgatói szokások maximális kiszolgálását hivatott beteljesíteni, tehát 100%-ban TikTok- és Spotify playlist-kompatibilis. Ezért a dalokat én is egyesével, külön-külön fogom most górcső alá venni, viszont rohadt unalmas lenne az elejétől a végéig végigmenni a tucatnyi tételen, ezért három szépen elkülöníthető kategóriába fogom őket sorolni, és egészen biztos vagyok benne, hogy a srácok a stúdióban valami hasonló halmazokat rajzolhattak fel egy nagy, fehér táblára és ezekhez nyilazhatták be az albumot felépítő dalokat. Amúgy láttam olyan videós kritikát eme írásom előtt, aki szerint ez az egész lemez egy nagy széthúzós katyvasz, de hát istenem, senki nem fogja ezt egyben hallgatni!

A súlyos részek még súlyosabbak

Csak akkor szeretünk igazán, amikor vöröset látsz

- hangzik el a lemez legikonikusabb kórusa a lemez egyik legikonikusabb (és hivatalosan egyetlen) blegh-je előtt, az elsőként előzetesen kiadott Seeing Redben. Itt még voltak hiú ábrándok az Architectset már régóta köpködők részéről, hogy na, majd most, most fog visszatérni a zenekar az All Our Gods… és a Holy Hell hangzásához, de igazából mindenki, akinek van egy falat realitásérzéke, tudta, hogy ez nem így lesz. Ugyanakkor a zenekar szereti ezt a sokszor képletes pofonoktól se mentes adok-kapok, csiki-csuki, macska-egér játékot játszani a rajongóival, hogy megadják nekik, amit szeretnének, cserébe kétszer annyi poposodásért. Sam Carterék tehát imádnak incselkedni az őket módszeresen fikázókkal, és ezáltal egy ilyen se veled, se nélküled kapcsolatot kialakítani az olyan darabok révén, mint a Whiplash, vagy a régóta a leggorombább tételüknek számító Blackhole. Az Architects kialakítja a kötődést, belehipnotizál egy - sokak számára mérgező befejezéssel járó - kapcsolatba, miközben a háttérben maszatol a piszkos (értsd: tisztább, dallamosabb) ügyleteivel. Hiába, nem ma kezdték a srácok (még akkor is, ha ezen ügyletek járhatnak olyan botlásokkal, mint az egyik utolsóként megjelent ízelítő, az Everything Ends, ami sajnos nagyon nem szingli-pozitív).

A dallamos részek még dallamosabbak

Mint mondtam, az Architects célja a növekedés, a nagyobb hallgatói (és fizetői) rétegek bevonzása, ezért a borotválatlan breakdownok mögött ott ékeskednek az élére hajtott, makulátlanul tiszta refrének és elektronikus verzék, néha szorosan együttműködve, egyfajta Dr. Jekyll és Mr Hyde-i kapcsolatban, mint pl. a lemezt nyitó Elegyben, vagy a mérgezően addiktív riffekkel tarkított Landminesban. Az is megesik eztán, hogy simán átbillen a mérleg foka, és olyan Linkin Park/BMTH-hibridekkel gazdagodunk, mint a már említett Everyting Ends, ami elsőre nagyon megtöri a lemez addigi tempóját, sokadjára viszont értelmet nyer a pozíciója. Természetesen a nagybetűs ÉRZELMEK az olyan darabokban lettek maximális fordulatszámra járatva, mint a Broken Mirror vagy a Chandelier, ezek nélkül nem is létezhetne semmilyen modern metallemez manapság. Utóbbi egyébként szerintem a lemez egyik legjobb dala, mérnöki precizitással adagolja a Linkin Park 2010 környéki lemezeinek törékeny space rockját, hogy aztán egy kibaszottul ízléses drone-os, trip hopos középrészen keresztül építkezzen az Architects-lemezek kihagyhatatlan grandiózus fináléjáig. Ezért a katarzisvacsora utáni jól megérdemelt klimaxdesszertét mondjuk megéri elejétől végéig lenyomni a lemezt, parádés lezárás.

Az Architects, mint mentor, tanár, mester

Bár sokszor úgy tűnhet, hogy az építészek valami brutális életközépi válságon mennek épp keresztül, leginkább az különbözteti meg őket a menopauzás baby boomerektől, hogy önmaguk fényezése helyett mintha elfogadták volna a ritkuló hajkoronát és szem alatti ráncokat, és néha igenis a háttérbe vonulva teret adnak a fiatalabb, utánuk érkező generációknak - sőt, egyfajta tanítóként istápolják az arra érdemeseket. Bár korban nagyjából megegyeznek a House of Protection tagjaival, nyilván utóbbi formáció baromi friss és újszerű, a velük közös Brain Dead pedig az egyik legfiatalosabb, legpattogósabb nóta a lemezen a maga punkos sodrásával, amin látszik, hogy a létrejöttében a mindkét fél közös barátjaként számon tartott Fish volt a kapocs. A dal igazából egy HoP-tétel is lehetne Sam vendégeskedésével, bárhogyan működőképes tud lenni, és erről ismerszik meg egy jó nóta.

A másik ilyen az Amira Elfekyvel közös Judgment Day. A 22 éves énekesnő egy az egyben a mai TikTok-generáció nagykövete, a manapság igen trendi goth/baddie/e-girl esztétikát képviseli, és ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek, ide érzem, ahogy a TikTok-előzményeid bűzlenek a fehér Monstertől, a fekete körömlakktól meg az apakomplexustól! A hölgy egy System of a Down-feldolgozással tette fel magát a térképre, de saját dalai is leginkább a kétezres évek nu metal/alternatív/industrial vonalát képviselik. A House of Protection-ös dalhoz hasonlóan itt is érezni, hogy inkább Amirára íródott a tétel, ami néha rammsteinesen lüktet, hogy aztán deftonesosan lebeghessen, miközben az Architects maga inkább a háttérbe húzódik, teret adva a leányzó kiteljesedésének.

Ezzel pedig végére is értünk a lemezt felépítő három nagy dalhalmaznak. Hogy mi a konklúzió? Talán leginkább az, hogy aki úgy hiszi, hogy az Architects a nevéhez híven még csak építgeti a saját "modern metal royalty" titulusát, az nagy valószínűséggel téved: Samék ugyanis már rég azok. Mostanra nem igazán kell bizonygatniuk semmit - a számok és a tény, miszerint eddig a világ legnagyobb metalbandája (Metallica) előtt melegítettek, most pedig a világ legnagyobb rockbandája (Linkin Park) előtt fognak színpadra lépni, elég bizonyíték arra, hogy az Architects önmagában is szinte bárhol megállja a helyét. Igen, ez már nem a hobbizenélés kategóriája, hanem főállású munka, amiben

ez a 4+1 ember legyártott egy terméket, ami bár nem szólít meg úgy, mint régen, nem is annyira személyes és nem is érzem annyira magaménak, mi mégis ugyanúgy magunkhoz vesszük, majd az ebből nyert endorfinnal megyünk tovább.

Ahhoz pedig, hogy ez a kapocs előadó és rajongó közt kicsit újra emberségesebbé válhasson, elengedhetetlenek az olyan események, amikről a továbbiakban fogok kicsit beszélni.

A srácok, akikkel még mindig bármikor összefuthatsz a város valamelyik kávézójában

Amikor az Architects bejelentette, hogy a lemezmegjelenés hetében és az azutáni héten bensőséges klubkoncerteken fogják bemutatgatni az anyagot (illetve néhány helyen még dedikálnak is), elsőre felcsillant a szemem - majd rögtön azzal a lendülettel le is mondtam arról, hogy negyedjére (vagy már ötödik alkalommal?) is lássam az építészeket. Hogy miért? Mert az Architects már rég kinőtte a klubokat - és mint feljebb is írtam, alkalomadtán focipálya méretű színpadokat futnak keresztül-kasul egy félmaratonnal felérő órás szett alatt -, így borítékolható volt, hogy ezek a párszáz férőhelyes események órákon belül teltházra is peregnek, és ez pontosan így is lett a számomra legkézenfekvőbb brightoni helyszínnel is.

Aztán a koncert előtt egy-két nappal a zenekar egy újabb időpontot hirdetett meg a szóban forgó városba - mondván: mégiscsak az a szülőhelyük -, mégpedig az esti koncert előttre, kora este fél hatos kapuval, fél hetes kezdéssel, szigorúan egy szűk félórás szettet beharangozva. Az van, hogy ha elmúltál harminc, ez maga a megtestesült álom, úgyhogy ment is a kosárba a lehető leggyorsabban a mörcscsomag nélküli, 16 fontos jegy (megint egy olyan tényező, ami szinte észrevétlenül hozzájárult a behoppok csont nélküli kipörgéséhez, lévén egy közepes nagyságú külföldi bandáért szoktak általában elkérni huszoniksz fontokat a szigetországban). Ezután pedig következett a tengerparti naplementében az, amihez az angolok nagyon értenek: a sorban állás.

A helyszín ezúttal is a csodás kilátással megáldott Concorde 2 volt (anno már írtam róla, amikor eltöltöttünk itt közel fél napot). Bár halovány emlékeim szerint az intim, bensőséges, meghitt, családias jelzők általában egy csekélyebb létszámra utalnak, itt maximum a Seeing Red egyik mondatával ("We’re like one big family") volt leírható, ami bent fogadott: konkrétan egy tűt nem lehetett leejteni. Itt már kapisgáltam, hogy a banda és a menedzsmentje nem a létszámra értette ezeket a fenti attribútumokat, hanem a helyek méretére. Habár a korai buliról nem derült ki végül, hogy teltház lett-e vagy sem, a benti tömegből és a kinti sorból könnyen kikövetkeztethető, hogy valószínűleg igen, a banda játszi könnyedséggel pakolta tele kétszer 600 emberrel a helyet.

Miután elfoglaltuk a helyünket odabent - valaki hónalja és egy másik ember térdkalácsa közt -, kicsivel fél hét után, a Queen Don’t Stop Me Now-ját követően futurisztikus űrhajóhangok jelezték, hogy többé már nem Kansasben vagyunk, és mindent betöltő vöröses fény tudatta velünk, hogy az egy darab "blegh!" kapásból a szett elején ellőve mindjárt az arcunkba is csapódik. Így is volt, a zenekar rögtön bele is kezdett az új lemez egyik legnépszerűbb számába, a Seeing Redbe, és látszott is a tömegen, hogy ez fekszik nekik leginkább, ha a friss cucc élőben bevethető tételeit vesszük figyelembe. A banda szinte az összes előzetes szinglit elnyomta az égbekiáltó albumról, tehát jött ezután a Whiplash, a Brain Dead, a Curse és a Blackhole is. Nyilván csak a sokak által kicsit kapufának elkönyvelt Everything Ends maradt ki a sorból, de valószínűleg ez is okkal, erre majd egy kicsivel később kitérek, hogy miért. A kilenc dalos szettbe befért még két tétel az előző lemezről (Deep Fake, When We Were Young), egy az azelőttiről (Animals), és természetesen nem maradhatott ki a “régi” Architects leghúzósabb dala, a Doomsday sem, ami töretlenül a második leghallgatottabbja még mindig a briteknek.

Bár szűkös volt a zenekar ideje, hiszen hamar át kellett adniuk a színpadot saját maguknak, Sam Carter, az egész zenekar által felkent showman azért meg-megállt, hogy kicsit bondingoljon a közönséggel, és habár sokak hihetik azt teljes joggal, hogy a banda egója az őket körülvevő sikerrel párhuzamosan lőtt ki az egekbe, az énekes továbbra is megnyugtatta a rajongókat, hogy - saját szavaival élve - ők még mindig ugyanazok a srácok, akikbe simán bele lehet botlani a városban, valamelyik kávézóban. Mondjuk ezen a jámbor szerénységen nem annyira segített a frontember nagyon dzsukel, arany glitteres, a banda régi, A betűs logóját pólón megidéző öltözéke, de egy poénnak jó volt, hogy aztán nyilván rövid időn belül átvegye a helyét egy focimez. Carter emellett visszaemlékezett a Hollow Crown körüli időkre (2009 környéke), amikor először kellett headlinerként megtölteniük a Concorde-ot, és senki se hitt bennük, de ők úgy voltak vele, hogy „kapjátok be, azért is megmutatjuk!”, és hát meg is mutatták, a többi meg, ahogy mondani szokás, már történelem.

Habár a dalok betaláltak, illetve Sam köztes monológjai sem voltak avétosak, maga a performansz már sajnos nem állt ennyire stabil lábakon. Jordan Fish nem az egyetlen hasonlóság az Architects és a Bring Me the Horizon között. Amikor a sheffieldiek belevágtak abba a mainstreamesedésbe, amibe mostanság a nem hivatalos déli testvérzenekaruk is, az ottani kirakatembernek, Oli Sykesnak is sokszor nagyon csúnyán meggyűlt a baja a tiszta énekkel (az internet meg ugye nem felejt), és ezen most Carter is keresztülmegy több-kevesebb sikerrel. Nemhiába nem voltak az éneklősebb dalok, vagy ha mégis, akkor is vagy backing track segítette az énekest, vagy a többiek. A megfogyatkozott felállás is a BMTH-t idézte, illetve azt, hogy a két éve kiszállt - és azóta a Sylosisba főállásban visszatért - gitáros, Josh Middleton se egy sima húsbáb volt: az ő szólóit felvételről hallani is kicsit lelombozó volt, de közel sem annyira, mint a legbazáribb zenekarokat idéző guggoltatás, aminél tényleg már csak a földön evezés a rosszabb. (Nem, nem adok senkinek tanácsokat épp, ezek nem menő dolgok!).

Összességében életem legrövidebb és legkorábbi Architects-koncertje nem lesz számomra a brightoni brigád legfelejthetetlenebb fellépése, viszont a különleges körülmények ellenére is egy flottul levezetett, majdhogynem szalagon kifuttatott koncert volt. Mindegy, hogy a világ legnagyobb bandái elé teszed be őket, vagy egy fesztiválra, klubkoncertre, szabadtéri színpadra, vagy

tulajdonképpen bárhol is hagyod az Architectset játszani, az biztos, hogy működni fog, és van, hogy ez bőven elég azzal szemben, hogy milyen hang honnan meg kiből jön (vagy nem jön) ki.

Samék jelenleg a csúcson vannak, és nem úgy tűnik, hogy onnan bárki is kibillenthetné őket, legyen bármilyen elsöprő erejű az őket övező gyülöletcunami.

Fotók: Ed Mason