Bring Me the Horizon - Sempiternal

Három éve a Bring Me the Horizon rohamtempóban hagyta el a megérdemelt süllyedésben lévő deathcore trendet, és a hosszú című albummal egyszerre sikerült megtartaniuk és növelniük a táborukat - ami ennél azonban sokkal fontosabb, hogy akkor ki is léptek azon bandák közül, akiket azért szeretnek, mert egy bizonyos műfajt játszanak, és beléptek abba a halmazba, akik a rajongást pusztán saját magukkal váltják ki (persze egy Sykes-kultusz már előtte is volt). Ezek után nem volt nehéz megtippelni, hogy a hangzásuk milyen irányba fog továbbmenni, de arra talán senki sem gondolt, hogy a Linkin Park lesz az egyik leggyakrabban emlegetett hasonlítási pont a Sempiternallal kapcsolatban. Hogy mégis milyen lett a jócskán idő előtt kiszivárgott album (az Epitaph streammel reagálta le a dolgot, ezért is van most megjelenési dátum előtti kritika)? Olyan, amiből kiderül, hogy a Jona Weinhofen-botrányt leszámítva a Bring Me the Horizon egy nagyon okos és nagyon precíz zenekar.

Ha csak a lemez előtörténetét nézzük, akkor a Sempiternal egy nagykiadós debüt Terry Date (Pantera, Deftones, Limp Bizkit) sztárproducerrel, amire poszt-rockot ígért a zenekar, és aminek a felvételei után kitették a gitárosukat (Weinhofen), akiről kiderült, hogy nem írt egy betűt vagy hangot se az anyagra, valamint taggá avattak egy billentyűst (Jordan Fish), akiről kiderült, hogy aktív részese volt a lemez megírásának. Ez így szép nagy kavarodást sejtet, pedig a végeredmény kerek egésze őket igazolja: a hangzásuk úgy ment tovább egy kommerszebb irányba, hogy közben azért maradtak metalcore elemek, és a slágerek minden eddiginél magasabb száma mellett igazából ez az, amivel megint győzött a zenekar. Kulcsfontosságú, hogy milyen precízen eltalálták, hogy mennyire mehetnek át rockbandába úgy, hogy közben ne veszítsenek többmilliós rajongótáborukból, és hogy olyan legyen a hangzásuk, ami meg tudja hódítani a hörgésidegen füleket is, a Sempiternal ugyanis az a lemez, amivel egy elképesztően népszerű underground csapatból mainstream sikertörténet lehetnek. Ehhez három dolgot ad az album: elsőként olyan elektronikát, amit a nyitáson kívül nem használnak vásári módon, a szerepe nem hangsúlyos, viszont a jelenléte az, így pedig nem elidegenítő, hanem hozzájárul a hangulathoz, valamint emel az egyes refrének értékén (hasonló hatása van a háttérvokálos szereppel bíró svéd poszt-rock bandának, az Immanu Elnek is). A második maga Oliver Sykes, aki rögtön két nagyon erős fegyvertényt hoz: az „érthető”, és így nagyobb rétegek számára könnyebben megszerethető, jellegzetes üvöltéseit, valamint egy olyan tiszta énekhangot, amiben valószínűleg egyforma szereppel bír egy énektanár, a háttérvokál, a stúdiómunka és...

...Chester Bennington. Egyértelműen a Linkin Park énekesétől lesett el stílusjegyeket, amit jól is tett, hiszen Bennington az, akinek "elnézik" milliók, hogy torkaszakadtából kiabál, ha azt megfelelő mennyiségű szentimentális énektémában oldja fel - nyilván itt ugyanazok az arányok nem működtek volna, de azért így is hangsúlyos a tiszta/tisztább ének mennyisége (az And the Snakes Start to Singben például alig van kiabálás). A harmadik, és talán legfontosabb pedig az, hogy a Bring Me the Horizon negyedik albuma egy óriási slágerlemez: elindul a korong, és sorra jönnek a potenciális koncertkedvencek, talán nincs is olyan dal, ami ne állná meg a helyét kislemezen, klippel megtámogatva. Vannak nagyon szentimentális darabok (a poszt-rock az Immanu El szerepeltetése mellett inkább egyes dallamok hangulatában van jelen), teli torokból kiabálható megaslágerek, de még az előző album(ok) negatív hangneme és keményebb stílusa is visszatér az Anti-Vist című mosh-himnuszban (meg is gyűri kicsit a lemez egyébként teljesen egységes képét, de a lázadó tinédzsereket maximálisam kiszolgálja majd).

Ezek után a verdikt nem túl meglepő: a szórakoztatáson kívül nincs igazából más érdeme a lemeznek, de ennyi is elég, ha olyan hatékonysággal teszi azt, mint jelen esetben a Sempiternal. Lehet őket dicsérni a fejlődés miatt, vagy amiért „mertek” váltani, de a lényeg úgyis az lesz, hogy írtak egy egész albumnyi slágert, amelyek nem bántóan klisések, nyálasak vagy egydimenziósak, és így hosszabb lesz az életidejük is, illetve talán a rockzene közönsége mellett az őket eddig lenézőket is megtalálják. Ugyanis ha ez után a lemez után szedték volna össze a többmilliós rajongótáborukat, ezredannyian gondolnák, hogy nem érdemlik meg a közönségüket – reméljük, hogy a jövőben csak olyan albumok érkeznek tőlük, amikről ezt elmondhatjuk. 8/10