2022. május 6.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy az angliai Brighton a szigetország déli részének zeneileg (is) leginkább pezsgő fellegvára. Ezt az állítást most még inkább alátámasztotta a Bad Pond Festival, ami egy 2017 óta megrendezésre kerülő alternatív zenei megmozdulás egy nagyobb kőhajításnyira a tengertől, a Concorde 2 nevű rendezvényközpontban. Itt az “alternatív” jelzőt nem ilyen “kispálos” és “harmincipszilonos” értelemben kell venni, hanem úgy, hogy javarészt radaron kívül eső, sok esetben kiadó nélküli, teljesen underground, DIY bandákat hoznak egy tető alá, és hát van is miből válogatni: a félnapos fesztivál első fellépője már ebédidőben nekiáll elhúzni a nótánkat, és késő estig meg sem áll a sodrás. Idén 13 kisebb-nagyobb név került terítékre, mi pedig megpróbáltuk valamennyit megnézni, hogy minél áthatóbb képet tudjunk adni a feltörekvő (főleg) angol zenei színtérről.
Kicsivel fél kettő után érkeztünk meg a Concorde 2-be és egy gyors, váltott műszakos wc-szünet mellett meg is csodálhattuk a helyi Sit Down zenekar utolsó másfél számát. Az önmagát “apokaliptikus art rock”-ként aposztrofáló trió zeneileg nagyjából a The Distillers vonalán mozog. Ezt meg is erősítette a dobos-énekes hölgy performansza is, ahogy átevickélt a dobszerkón egy sörrel a kezében, csak hogy olyan fiatal Brody Dalle-san megőrülhessen. A koncert végével aztán a bőgős lány át is fáradt a másik terembe, hogy csatlakozhasson a már javában hangoló a Lambrini Girlshöz – az ital pulttal szemben. Itt vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy az előzetesen beígért “bar stage” mit is takar. Konkrétan ezt. Elsőre nehéz volt elképzelni, ugyanis a Concorde 2 két nagy teremből áll. Jegyfelmutatás után belépsz az egyikbe, ahol tulajdonképpen csak a bárpult van, aztán a másikban van a nagy színpad, hangosító sarokkal, kisebb bárral, merchpult, toalett stb. Annak ellenére, hogy a bar stage-es fellépések alatt elfelejthetted, hogy italhoz juss, meglepően jól működött a cucc, a pulton táncoló énekesekkel és magával a punkos, konkrét színpad nélküli, közvetlen közeli vibe-bal. Néha talán túl közelivel is, mint amikor a Lambrini Girls énekesnője szett közben lesmárolt egy velük szemben álló nézőt – aki nagy valószínűséggel a barátnője volt. Mondjuk tőlük ez nem volt túl nagy meglepetés. Vad, dühös, queer punkot tolt a három lány, nagyjából olyan Pussy Riot-osan, csak nagyobb svunggal és több blastbeattel. A promófotóikat elnézve pedig beigazolódott a gyanúnk, hogy a nevüket az angol alsó középosztálybeli nők egyik kedvelt italáról, a Lambriniről kapták, ami egyfajta gyöngyözőbor, vagy cider, sokszor gyümölcsös ízesítéssel. Olyan, mint nálunk a Törley kb., olcsó, de szar.
Utánuk ismét nagyszínpad, ahol kezdett is a Standards. A kéttagú formáció egyenesen Los Angelesből utazott az aznap nem túl fényes angliai városba, hogy ellőhessen pár fish and chipses poént. A gitár+dob felállású zenekar teljesen instrumentális matekozást nyomott, aminek fő témája: a gyümölcsök. Igen, jól olvastad, a srácok egy ilyen ultracuki manírral vannak felvértezve, érdemes megnézni a kiadványaik borítóját a temérdek mosolygó egészséges kajáért. A cukiságfaktor itt még nem akadt ki, ugyanis odaát a bar stage utolsó fellépője, az Orchards következett. A szintén brightoni csapat énekesnője egy otthonkában, vastag keretes szemüveggel és az olyan tetkókkal, mint gyümölcstál és palánta, nem feltétlen keltette azt a benyomást, hogy ez a zenekar az utóbbi idők egyik legjobb matekos alt-pop formációja, pedig pontosan ez történt. Mintha a Paramore-t kevernénk a Good Tigerrel és a Dance Gavin Dance-szel, energikus volt és magával ragadó.
Így, hogy lement az utolsó műsor is a bárszínpadon, innen már viszonylag könnyebb dolgunk volt. Nyilvánvalóan nem is lehetett volna ezt hosszú távon kivitelezni, ahogy nőtt a nézőszám és az italok iránti szomjúság az este felé haladva. A fő színpadon már kezdett is a The St. Pierre Snake Invasion. A banda nemcsak úgy festett, mint a néhai The Ghost of a Thousand, de olyan zenét is toltak. Abszolút zajos őrület, megfűszerezve hácével, amolyan Comeback Kid/Cancer Bats stilóban. Utólag már bánom, hogy itt jobban el voltunk foglalva a sörutántöltéssel meg a kinti dohányzással. A Clt Drp például teljes egészében a kajaszerzés áldozatává vált, de egészen biztos vagyok benne, hogy ők is fantasztikusak voltak, lévén, hogy addig nem nagyon volt panasz a fellépők performanszának minőségére. Aztán következett az este első, általunk is ismert és várt fellépője: a Saint Agnes. Oké, az erős túlzás, hogy olyan nagyon vártam volna őket, nagyjából két dalt hallottam tőlük előzőleg, viszont alapból élem ezeket a csajfrontos vadulásokat (Blood Command, Wargasm stb.), így szinte látatlanban bizalmat is szavaztam nekik. A csalódás ezúttal is elkerült, a zenekar hihetetlenül energikus és dinamikus félórás szettet vágott az arcunkba. Habár a londoniak nem igazán tudtak megegyezni az outfitben, így jobb híján a Limp Bizkit-, Korn- és My Chemical Romance-cosplayek garmadáját vonultatták fel, érdekes megjelenésük ellenére ez volt a legnagyobb kivetnivaló(?) a fellépésben. Még úgy is, hogy az énekesnő, Kitty szenvedélyesen begyakorolt és előadott koreográfiája sem ment a truvájság kárára.
Utánuk következett a Bob Vylan és most álljunk meg egy pillanatra. Te, aki ezeket a sorokat olvasod, ha valamilyen oknál fogva nem lennél tisztában a Bob Vylannel, akkor sürgősen pótold ezt a hiányosságodat! A londoni páros az ország egyik legdühösebb, legmarconább, legszókimondóbb előadója nagyjából a punk műfajának felfutása óta. Agresszív punkos, grime és trap alapokra köpik rá a kendőzetlen igazságot Angliáról: hogy a cukimuki királyi családon, hülye időjáráson, furcsa étkezési és közlekedési szokásokon túl a függöny mögött az ország a gyökereinél rothad, a vezetői pedig játszi könnyedséggel erőszakolják meg a holttestét. A két Bobby legújabb lemeze, a The Price of Life most jelent meg két hete, szerencsére hoztak arról is súlyos trekkeket, mint a Health Is Wealth, a Pretty Songs vagy a GDP. A BV a nap egyik legszórakoztatóbb előadását nyomta le, még akkor is, ha az, amiről zenélnek, távolról sem számít annak. Itt már kezdtünk kissé megfáradni, lévén, hogy már nyolc órája szinte szüntelenül talpon voltunk és kb. ugyanennyi számú sör és víz lögybölődött a hasunkban, de feladásról szó sem lehetett, ugyanis az este itt váltott át őrjöngésből lebegésbe, következett a két fő fellépő, a poszt-metal/stoner/sludge Bossk, valamint a poszt-rock koronázatlan királya, az ír God Is an Astronaut.
Itt azért megjegyezném, hogy a fesztivál minden igyekezete és pontos időbeosztása ellenére, az utolsó két banda már megcsúszott kicsit. Szerencsére csak 10-15 perces késésről beszélhetünk, úgy gondolom, az még simán belefér. Elsőnek a kenti Bossk csapott a húrokba, akik már visszajáró vendégei a fesztiválnak. A zenekart tavaly ismertem meg a második, Migration című lemezük kapcsán, amit akkor az év egyik legerősebb poszt-metal cuccaként könyveltem el. Szerencsére a szett főleg erre a lemezre építkezett, mondhatni teljesen jogosan, hisz az igazi áttörést ez hozta meg számukra. Még e sorok írásakor is cseng a fülem attól az éteri energiától, amit a nyakunkba zúdított a túlzás nélkül is „az angol Cult of Lunának” nevezhető brigád. A fele-fele arányban instrumentális és vokálos szett olyan szinten elvarázsolt, hogy észre se vettem mikor kezdődött a koncert és mikor ért véget. Oké, a God Is an Astronaut beállásánál már úgy nagyjából kapisgáltam. A GIIA az első posztrock-zenekarok egyike volt, akiket nemcsak, hogy megismerhettem, de meg is kedveltem még jó tizeniksz éve, és hát van is miért: megbabonázó, amit ez a négyes leművel. Ha el is tekintünk attól, hogy Tornsten úgy váltogatott gitárt és billentyűzetet, mint más alsóneműt, még így is zökkenőmentesen teremtettek meg egy áthatolhatatlan atmoszférabúrát körénk. A dalokat vegyesen hozták a legutóbbi lemeztől az Originsen át a megkerülhetetlen 2005-ös All Is Violent, All Is Brightig és annak hibátlan címadójáig. Hiába vannak az írek már két évtizede a porondon, fáradtságnak, fásultságnak egy apró jele sem érződik rajtuk, ez pedig remek hír a műfaj szerelmeseinek.
A Bad Pond amennyire kicsi és törékeny, olyannyira egy zseniálisan meg- és leszervezett minifesztivál, imádnivaló repertoárral, kitűnő hangzással, kedves emberekkel és finom sörökkel. Elhelyezkedésileg több mint pazar, ahogy az ablakán kinézve meglátod a tengert és fedettségének köszönhetően az olyan esős idős majálisokat is meg lehet úszni ép bőrrel, mint amilyen az idei volt. Nagyon határozott és betonszilárdságú ajánlólevelet biggyesztek a fesztiválra, és ha egyszer a városban járnál ez idő tájt, semmiképp se szalaszd el a tengerpart egyik legjobb zenei rendezvényét!
Fotók: Ian Coulson/Bad Pond Facebook
