Tíz éve jelent meg a Prey On Life: interjú a Burst dobosával

Idén már tíz éve annak, hogy a Relapse Records gondozásában megjelenhetett a svéd Burst harmadik nagylemeze, a Prey On Life, amelynek megjelenését tíz évnyi közös zenélés, három tagcsere, egy névváltás, számtalan kiadóváltás, miniturné és tapasztalatszerzés előzött meg. A nemzetközi ismertséget meghozó anyag méltán jelölt ki egy olyan ösvényt, ami a zenekar feloszlása után is járatlan maradt, hiszen az atmoszférikus metal(core)/hardcore hangzásvilágával hamar feltűnést keltő zenekar két olyan nagylemezt adott ki a szóban forgó felvételt követően, amelyek teljesen elrugaszkodtak minden korábban ismert műfaji képzettársítástól. Erről, a Prey On Life megírásáról, a korábbi tapasztalatokról, valamint a feloszlás okairól nosztalgiáztunk a zenekar dobosával, Patrik Hultinnal.


A kezdetek

A kilencvenes évek közepétől fogva fültanúi lehettünk annak, hogy otthonosan mozogtok a grindcore, a crust, a hardcore/punk és a metal világában: kik voltak ekkoriban a leginkább hatással rátok?

Amikor elkezdtünk zenélni, a legerősebb benyomást kétségkívül a crust és a hardcore színtér gyakorolták ránk. Olyan zenekarokat hallgattunk, mint a Biohazard, a Disrupt, a Sick of it All, a Judge, az Avskum vagy az Anti-Cimex. A metal világából főképp a Slayer, az Emperor, a Nuclear Assault és a Brutal Truth voltak a kedvenceink. Igazából csak gyorsan szerettünk volna játszani, hogy így szabadíthassuk fel mindazt a dühöt, ami bennünk rejlett. Nem sok gondolat volt mögötte. Olyasmit akartunk játszani, mint amit az S.O.D. helyében csináltunk volna – egyetlen lemezt akartunk írni, és egyetlen koncertet akartunk adni. Eleinte erről szólt az egész. Aztán annyira jól éreztük magunkat, hogy inkább folytattuk a közös zenélést.

Eredetileg a Dislars névre hallgattatok, amit később megváltoztattatok. Mi alapján esett a választásotok ezekre a nevekre?

A Dislars abból jött, hogy kigúnyoljuk az összes svéd Dis-bandát. Nagyon belefáradtunk már ebbe, hogy minden név előtt fosztóképző volt, így ezen jót szórakoztunk. Akkor váltottunk a Burstre, amikor már úgy éreztük, hogy valami komolyabban hangzó névre lenne szükségünk. Kicsit olyan érzésem van, mintha a Breach hatott volna erre az egészre, csak felvettük ezt a nevet és ennél is maradtunk. Később még gondolkoztunk azon, hogy ezt is lecserélnénk, de akkor már bőven késő lett volna ahhoz.

És mit szabad tudnunk a korábbi kiadótokról, a Birdnest Records utódjául szolgáló Melon Recordsról? Hogyan kerültetek velük kapcsolatba, és milyen zenekarokat ismerhettetek meg, amíg ide tartoztatok?

A mi világunkban a Birdnest elég nagy kiadónak számított. Mind olyan zenekarokon nőttünk fel, mint a Strebers, az Asta Kask vagy a De lyckliga kompisarna. Nem is emlékszem, hogyan szerezték meg a demónkat, de azt a napot sosem felejtem el, amikor Jesper a suliban mondta, hogy a Birdnest szerződni szeretne velünk. Tudod, amikor 17 éves vagy és le se szarod a jövődet, ez elég nagy dolog volt. Elvégre mind csak zenélni akartunk, így ezt a napot sosem fogom elfelejteni. Arra viszont nem emlékszem, hogy más zenekarokat ismerhettünk volna meg a kiadón keresztül. Két olyan albumot jelentettünk meg náluk, amikről nem sok mindent tudok mondani, főképp, hogy a zene, amit játszottunk, egyáltalán nem volt jó. Csináltunk egy turnét is a Forced Into és a Lash Out oldalán, ami elég jól sült el – a straight edge srácok ebben a korban elég őrültek tudnak lenni, így igazából mi a Lash Outtal vállaltunk felelősséget a Forced Into srácaiért, miközben mi ittunk (nevetve). Nem is tudom, mit mondjak, egyszer úgy keltünk fel, hogy valamelyikük épp a buszunk szélvédőjére szart. De hát mindazon frusztrációnak ki kell jönnie valahogy, ami a nem-ivásból származik, nem? Ettől függetlenül hihetetlenül jó élmény volt, és mind nagyon jó srácok voltak.

A második nagylemezeteken – Conquest: Writhe (2000) – már megújítottátok a logótokat a mára klasszikussá vált kétkeresztes szimbólummal. Mit jelölt ez számotokra, és honnan jött az ötlet?

Emlékszem, hogy ezt a logót Jonas találta, de nem igazán van semmilyen mögöttes jelentése. Csak a Wordben találta, és úgy gondolta, hogy jól néz ki, ezzel pedig mind egyetértettünk. Így cseréltük le a régi logónkat, de mindemellett a Conquest: Writhe tényleg egy új kezdet volt számunkra. Nem mintha sokan ekkor ismerhettek volna meg minket, hiszen nem igazán tettünk ezért semmit. Igazából olyan volt, mintha feloszlottunk volna: felvettük a lemezt, és ennyi is volt. Kiadta a Prank és a Putrid Filth Conspiracy az anyagot, de nem turnéztunk, és tényleg nem csináltunk semmit sem.

In the earth, as in fire… (így készült a Prey On Life)

Mikor találtátok ki azt a visszatérő dallamot, ami alapjaiban határozza meg a Prey On Life-ot központi motívumként? Először a téma született meg, és utána akartátok sokszor visszacsalni, vagy eleve ezt akartátok, és kerestétek a tökéletes hangsort?

Azt hiszem, Jonas hozta fel először az ötletet, hogy legyen egy visszatérő dallam az egész lemezen. De ezzel csak azt követően rukkolt elő, hogy már belevágtunk a dalok megírásába, mi pedig mind támogattuk ebben. Egyébként csak az első volt olyan, amit mind felvettünk, a másik kettőt a stúdióban csinosítgattuk.

A dalszövegek hogyan születtek a lemezhez? A meglévő dalokra lettek illesztve, vagy csak maguktól jöttek? Milyen rejtett üzenetek voltak a témaválasztások mögött?

Ezen a lemezen a dalszövegek teljesen külön íródtak a zenétől: a kettőt először az Origo írása során állítottuk párhuzamba, hogy együttesen formálódjanak. Egyébként minden dalszöveget Jesper és Jonas írtak, és az albumnak egyetlen központi üzenete van, hogy soha ne add fel. Nem számít, mennyire rossz élmények érnek az életben. Az összes dalszöveg sötétségét a végső remény oldotta fel, és emellett rejtett politikai tartalma is volt néhány sornak. De leginkább úgy lettek megírva, hogy igazán sose foghasd meg a lényegét – ez tudatosan alakult így, hogy mindenki saját maga egészíthesse ki őket. Teljesen a hallgatóra van bízva, hogy számára mit jelentenek a dalszövegek az albumon.

Mennyire volt nehéz a mindennapi életben összehangolni azt, hogy legyen elég időtök és teretek megírni az albumot? Ha jól tudom, párhuzamosan több zenekarral is elvoltatok foglalva.

Én a The Kolony-ban és az Anatomi 71-ban játszottam, ez utóbbi mindmáig aktív. Robertnek akkoriban épp egy szólóprojektje volt, és minden hangszeren ő játszott. De ezek nem voltak befolyással a közös munkára.

Hogyan emlékszel vissza a stúdiózásra? Készítettetek demókat a végső felvételt megelőzően?

Igen, elég sok előzetes munkálattal vágtunk neki az album felvételének, de abban nem vagyok biztos, hogy ez segítette-e a stúdióban folyó munkánkat. Amiben biztos vagyok, hogy nagyon jó hangulatban telt a felvétel: Fredriknek (szerk. Fredrik Reinedahl volt a Burst állandó producere, aki a Dimension Zeróval és a Sólstafirral is együtt dolgozott – BD) ott volt a saját stúdiója a Fredmanben, és így egyáltalán nem volt rajtunk nyomás, hogy sietnünk kéne bármivel is. Csak lógtunk, megismertünk más embereket, akik ugyanakkor rögzítettek ott – ez egy hatalmas hely volt, a hangulata pedig magáért beszélt. Emlékszem, amikor ültünk és beszívtunk, aztán beültem feldobolni a Fourth Sunt. Nagyon kész voltam, amikor a dobokat vettük fel a lemezhez. De ez azért nem volt egy nehéz dal, csak egy feszes ütem, és semmi más. Ezért működik igazán. Beszívva nem vagyok túl jó dobos (nevetve). De aztán a lemez mégis az egyik legjobb munkánk lett, amit valaha felvettünk. Ezt követően kezdtünk csak igazán stresszelni, ezt pedig gyűlöltem. Itt viszont kihagytuk mindezt, kizártuk a világot és a felvételre összpontosítottunk, ami egy nagyon jó emlék.

Ahogy Fredik lett a producer az egyes kiadványaitokon, végig is követte a dalszerzést, mintegy felügyelve azt, vagy csak a stúdió falain belül adott tanácsokat?

Nagyon nagy segítség volt, hogy Fredrik ismert minket, és hogy utánunk is nézett. De azt hiszem, bizonyos szempontból túlzottan kényelmesek voltunk egymással. Így, visszatekintve talán mással kellett volna együtt dolgoznunk, hogy új utakat találhassunk egy másik nézőpontból. Ez nem Fredrik ellen szól. Ő egy nagyon rendes srác, és iszonyú jó hangmérnök. De Fredrik nem vett részt a dalszerzésben: sok ötlete lehetne manapság, de akkoriban mindent mi írtunk. Aztán a stúdióban mondta, hogy ezt ő hogyan képzelné el.

Maradtak olyan dalok, amiket ekkoriban írtatok, de valamiért úgy gondoltátok, hogy nem rakjátok rá a lemezre? Esetleg megmaradtak olyan ötletek, amiket vagy az Origón, vagy a Lazarus Birdön hallatunk vissza valamilyen formában?

Szerintem sok minden maradt talonban, de konkrétan nem használtunk semmit úgy, ahogy először megírtuk. Pár riffet átmentettünk az Origóra, de ez már olyan régen volt, hogy alig emlékszem rá.

…fundamental laws I repel. (a megjelenés)

Mielőtt a Prey On Life elérhető lett volna akár végighallgatás, akár megrendelés céljából, a Relapse megjelentette egy spliteteket a Burnt By The Sunnal, amit a postai rendelésekhez adtak ajándékba. Ez a ti ötletetek volt, vagy a kiadó saját húzásaként jelenhetett meg így a Sculpt the Lives az albumot megelőzően?

Ez teljesen a kiadótól jött: nem is kellett vele semmit sem csinálnunk, de nagyon örültünk neki. Jó útja volt ez a promóciónak, a Burnt By The Sun pedig egy fantasztikus zenekar, nagyon jó visszhangja volt ennek a gesztusnak, és mindenki örült, aki kaphatott belőle egy példányt.

A lemezborítót Aaron Turner (Isis, Hydra Head) készítette nektek: honnan jött ez a lehetőség? Több változatot is készített, esetleg pólótervekben is gondolkodtatok együtt?

Mielőtt a Relapse-szel szerződtünk volna, beszéltünk pár kiadóval, és a Hydra Head is ezek egyike volt. Így kerültünk kapcsolatba Aaronnal, akinek nagyon szerettük a korábbi munkáit, és megkértük, hogy készítse el a borítónkat, igazából ennyiről volt csak szó, de nagyon szeretjük a végeredményt.

Több kritika is úgy beszélt a Burstről, mint egy “másmilyen” metalcore bandáról – te mit gondolsz erről? Mennyire volt számotokra ez a műfaji dobozka otthonos, vagy mennyire éreztétek valósnak? Hallgattatok valaha is metalcore-t, akár a kilencvenes évek metalos korszakából, akár a svéd dallamos iskolából? Egyébként emlékszel pár kritikára a megjelenés idejéből?

Amikor elkezdtük a zenekart 1993-ban, mindannyian a hardcore világában mozogtunk. Aztán abbahagytuk a hallgatását. Azt hiszem, mindannyian megelégeltük, hogy merre tart az egész színtér. Persze voltak zenekarok, akik mellett kitartottunk, mint a Sick of it All, vagy a Judge. De a legtöbb hardcore banda untatott már minket, így nem örülünk annak, amikor metalhardcore-ként tipizálnak bennünket. Leginkább nem is tennénk be semmilyen dobozkába a zenénket. Tudom, hogy ez lehetetlen, de az biztos, hogy nem ez volt az a megnevezés, amit jogosnak éreztünk. Úgy gondoltuk, hogy progresszív metalt játszunk. Aztán évek múltán másképp tekintettünk erre az egészre, és megértettem, hogy az emberek miért gondoltak így ránk. Hatással volt a zenénkre a Neurosis, de olyan durvább és gyorsabb zenék is, mint a Slayer, a Morbid Angel vagy a Sepultura. Több műfajt is egyesítettünk a zenénkben, és azt hiszem, több szerepet kaptak a durva műfajok, főképp a Prey on Life-on. A kritikák többsége egyébként nagyon pozitív volt, és akkoriban egy csomó olyasmi történt velünk, amivel korábban nem találkoztunk. Elkezdtünk interjúkat adni, amivel nem tudtunk mit kezdeni, mert sokalltuk a felkéréseket a semmi után (nevetve). Az Origo megjelenése után meg ez is megtízszereződött, és nagyon nagy figyelmet szántak ránk. Ekkor pedig úgy éreztük, hogy ennyi év munkáját követően végre jó úton haladunk.

És szerinted mi lenne az a megnevezés, ami lefedi a Prey On Life-ot?

Ahogy mondtam, manapság a metalcore annyira nem rossz. Sok hardcore-t hallgatok az utóbbi időben – nem tudom, hogy a korom teszi, vagy csak az, hogy a zene a véremben van. A punk és a hardcore az, ami mindig én leszek. Látom magam, ahogy az öregek otthonában feltekerem a hangerőt, mikor Madballt, Cock Sparrert, The Blitzet, Gorilla Biscuitset vagy bármi olyat hallgatok, amiből süt az attitűd. Elég jó lesz (nevetve). Borzalmasan süket leszek, muszáj lesz hangosabban hallgatnom.

Van egyébként kedvenc dalod a lemezről?

Persze, ha tehetném, az Irist, a Raint és a Visionary-t emelném ki. Az Iris egy nagyon erőteljes dal, a Rain talán a legütősebb az egész lemezről, és nagyon jó érzés játszani, a Visionary pedig engem mindig a Fields of the Nephilimre emlékeztetett, ami a kedvenc zenekarom.

Ahogy én tapasztalom, a Rain lett az album legismertebb dala: szerinted ez minek tudható be?

Annak, hogy iszonyat ütős lett. Ez jóformán az egyetlen dal, amit az utolsó turnéig benne hagytunk a koncertprogramban, nagyon szerettük játszani és hallgatni is.

És amikor a Prey On Life dalaival indultatok turnézni, hagytatok a szettben régebbi dalokat is? Ha igen, hogyan emlékszel erre?

A Prey On Life előtt még kiadtuk az In Coveting Wayst, és erről két dalt tartottunk benne a programban, minden más dal az új lemezről volt.

Több alkalommal is játszottatok Budapesten, és több barátságot is kötöttetek itt – hogyan emlékeztek vissza az első itteni koncertetekre, amit Jakab Zoli kötött le?

Nagyon emlékezetes lett az a turné, hiszen nagyon sok mindent szerettünk volna csinálni akkoriban, és ezek egyike volt a turnézás. Ezzel persze elég sok baj volt, mert ezt nem mindannyian gondoltuk így a zenekarban. Robert például nem azért zenélt sosem, hogy turnézzon, míg mi, a többiek kikerekedett szemekkel vágytunk utána. Robert azt mondta, hogy menjünk el csak egyszer, mi pedig úgy gondoltuk, még ez is jobb, mintha egyáltalán nem mennénk, így végül csak el tudtunk indulni. Persze visszatekintve messze nem ez volt a legjobb turnénk, amit valaha csináltunk. Nem feltétlenül a körülmények miatt, csak sok helyszín nem tudott mit kezdeni a zenénkkel. Emlékszem, hogy az első koncertünk Németországban volt, ahol egy metalbulin léptünk fel. A közönség átnézett rajtunk. Emlékszem, mennyire nem érdekelte őket az egész. De nagyon sokat tanultunk ebből az egészből, és ez volt az első igazi európai turnénk, szóval örömöt kerestünk abban, hogy más közönség előtt is bemutatkozhatunk.

Zoli nagyon barátságos volt mindannyiunkkal. Olyan volt a főztje, hogy azt mindmáig megemlegetem, messze túlmutatott minden máson. Sokan néztek meg minket Budapesten, és úgy emlékszem, tetszett is az embereknek. És arra is emlékszem, hogy Jonas telefonja megcsörrent a telefonon, amíg színpadon álltunk – ennyire voltunk amatőrök akkoriban. Arra is emlékszem, hogy elég részeg lettem az este végére, és elmentem aludni a buszba, mert azt mondták, hogy nem biztonságos üresen hagyni azt éjszakára. Most már tudom, hogy simán kiraboltak volna így is (nevetve).

Az előző évtizedben a Relapse Records fel tudta építeni azt az arculatot, hogy az extrém zenék megkerülhetetlen fellegvára a kiadó, és ti is olyanokkal turnézhattatok így, mint a Mastodon vagy a The Dillinger Escape Plan. Milyen érzés volt ehhez a családhoz tartozni? Meghallgatod a kiadó újabb igazolásait? A korábbi kiadványaitok alapján kerülhettetek ide tíz évvel ezelőtt, vagy hallhatták már a Prey On Life dalait?

Iszonyú nagy dolog volt számunkra, hogy ilyen patinás felhozatalhoz tartozhattunk. Lényegében minden zenekarukat hallgattuk: a Neurosist, a Disruptot, a Mastodont, a Nile-t, az Unsane-t, a Today is the Day-t… Ugyanakkor egy csomó olyan fiatal zenekar gondozását is vállalta a Relapse, amire sosem tudtam ráhangolódni. Persze az olyan bandák, mint a Zombi, az Alchemist, a Disfear mindig nagyon tetszettek, és szerintem itt adták ki a legjobb lemezeiket, de egy csomó olyan banda is volt, amihez hozzászólni sem tudtam. Szomorú, de igaz. Egyébként a lemezt már előtte felvettük, és azzal akartunk kiadót találni. Tárgyaltunk a Hydra Headdel és a Deathwish-sel is, aztán a Relapse-hez kerülhettünk. Ezt pedig annak köszönhettük, hogy Jesper a Nasummal már megalapozta a kapcsolatunkat (szerk. Jesper a Nasum basszusgitárosa volt – BD).

Epilógus

Mi volt a legnagyobb élmény a Prey On Life felvételében, kiadásában és turnéztatásában, amit fel tudtatok használni az Origo dalainak előkészítése során?

Azt hiszem, megtanultuk, hogyan kell jobban előkészíteni és megszervezni egy lemezfelvételt a rögzítéstől addig, hogy kiteljesedjen az album is. Valahogy mégsem fejeződött be akkor. Azt gondoltuk, hogy sokkal jobban felkészültünk az Origóra, de menet közben bizonyosodott be, hogy nem így van, és ugyanez esett meg a Lazarus Bird rögzítése során is. A turnézás mégis más volt, mert ott körútról körútra váltunk rutinosabbá – a végére egy jól összehangolt gépezetként működött minden. Ha van valami, amit némi büszkeséggel oszthatok meg, az az, hogy egyetlen nagyobb zenekarnak sem volt velünk problémája, amikor velük mentünk – mindig tudtuk a helyünket.

Manapság mivel foglalatoskodtok? Elfoglaltak vagytok más zenei projektekkel, a munkával és a családdal?

Jonasnak van egy zenekara, a Bombus, aminek a legutóbbi lemeze a Century Mediánál jelent meg, és elég jól megy mostanában a soruk. Jesper természetesen részt vett a Nasum búcsúturnéján, de nem tudom, hogy most játszik-e valahol. Egyébként a Greenpeace-nek dolgozik, ami elég király. Linus főállású családapa, Robert pedig még mindig zenél, de nem ezen az ösvényen, amit megkezdtünk. Én elköltöztem Svédország déli részébe, a dobcuccom pedig a padláson van. Egy crust bandában játszom, ami hamarosan fennállásának 15. évfordulóját tölti majd be: mi vagyunk az Anatomi 71, és decemberben új dalokat veszünk majd fel. Már nem nagyon beszélgetünk. Ha valakivel találkozom, az Linus vagy Jonas, mert Göteborgban élnek, és ott próbálok a srácokkal. Jesper Stockholmban lakik, Robert pedig nem mozdult ki Kristinehamnból, ahonnan elindult a zenekarunk.

Nem hiányzik a Burst az életedből? El tudnál képzelni egy újjáalakulást, és ha igen, mi kéne ahhoz, hogy újra színpadra álljatok?

Persze, néha nagyon hiányzik a Burst. Nagyon hiányolom, hogy színpadon lehessek, hiányoznak az emberek, akiket megismerhettem, hiányzik, hogy városokat nézhessek meg. De van egy csomó másik dolog, ami egyáltalán nem hiányzik. Nem hiányzik, amikor nyolc órán át egyhuzamban a próbateremben voltunk. Mióta különböző városokban éltünk, rá voltunk utalva erre. Nem hiányzik a szegénység, mert tényleg így éltünk akkor. Azt hiszem, az összes turnénkból egyszer láttunk viszont pénzt, és ez 600 euró lehetett fejenként. Mármint ennél nyilván több pénzt tettünk bele, de ennyit láttunk viszont belőle. Nem hiányoznak azok a küzdelmek sem, amik a zenekarban voltak, csupa hülyeség volt a legtöbbször. És nem hiányzik a várakozás, ami a turnézás alapélménye. Nem véletlen, hogy ennyi alkoholista zenész van, valamit muszáj csinálni annyi idő alatt. És hogy elcserélném-e ezeket az emlékeket? Ki van zárva! Nagyon sok örömet okozott nekem, hogy egy kis szaros zenekar Kristinehamnból ennyi mindenen mehetett keresztül. Ha 17 éves koromban megkérdezték volna tőlem, hogy elhinném el, hogy ennyi mindenre viszi ez a zenekar, biztosan nemet mondtam volna.

És az újjáalakulás? Nem mondhatom, hogy nem jutott már az eszembe, de ennél többről van szó. Ötletem sincs arra vonatkozóan, hogy ez mikor történhetne meg. De azt hiszem, mindannyiunk nevében mondatom, hogy a lényeg az lenne, hogy együtt állhassunk egy színpadon, és hogy együtt zenélhessünk azoknak, akiknek ez jelentett bármit is. És hogy ez valaha is bekövetkezik-e, azt csak az idő válaszolhatja meg.