Interjú: Stephen Pierce (Ampere)

Valójában csak egy hajszál választotta el az Ampere tagságát attól, hogy első budapesti fellépésük a masszív, mellveregető “én akkor is ott voltam” legendák sorát erősítse, elvégre a srácok egy be nem tervezett eltévedésnek köszönhetően az utolsó utáni pillanatban estek be saját koncertjükre, amellyel kapcsolatban így az is felmerült egy pillanat erejéig, hogy nemes egyszerűséggel elmarad. Ezt követően azonban nem volt pepecselés: Willék egyből felálltak a színpadra, és egy közel húszperces blokkban elővették a legjobb dalaikat. És ahogy azt már megelőző jelleggel szemléltetni kívántam, ilyen szempontból volt is lehetőség a maradéktalan szelekcióra, amit a fáradságtól szabályosan tartózkodó élő előadásmód, valamint a barátságos merchandise végérvényesen megkoronázott. Sőt: a koncertet követően a srácok még szusszantak egyet, majd a zenekar énekese, Stephen készségesen, ám némiképp megszeppenve, és hangját veszítve állt rendelkezésemre egy interjú erejéig, amelyben nemcsak a dalszövegek hátterét kívántam felderíteni saját gyermekkora mellett, hanem kíváncsiskodtam a zenekar jövőjét illetően is.

Mikor és milyen családban születtél?
1982-ben születtem, én vagyok az Ampere legfiatalabb tagja, rajtam kívül mindenki más a hetvenes években látta meg a napvilágot. Egyetlen testvérem van, az öcsém, de ő nincs benne a punkban. Igazából hivatalnok (mosolyogva). Az anyám nővér volt, amíg gazdasági okokból ki nem rúgták, apám pedig szállítmányozóként dolgozik a mai napig – ha szabad ilyet mondani, a középkorú amerikai férfiaknál ez slágerszakma (nevet).

És hol nőttél fel?
Boston külvárosában cseperedtem, aminek nem feltétlenül volt túl jó híre, bár most újfent itt élek, amit megelőzött egy brooklyni és egy philadelphiai időszak is.

Ekkor találkoztál először a hardcore színtérrel is?
Nem a városnak köszönhető, hanem a családunk baráti körének, mert tudod, amikor délutáni összeülések voltak, a gyerekeket is összeeresztették. A baráti család legidősebb tagja pedig már benne volt a dolgokban: ő másolta át nekem az első szalagjaimat, és ő vitt el az első koncertemre is 1993-ban. Persze tizenegy éves fejjel inkább a kíváncsiság és a buli hajtott, de a későbbiek során több bostoni hardcore bandát is láttam élőben, immáron tudatosan és érettebb fejjel. Egyébként az első koncert, amit láttam, környéki srácok próbálkozása volt a külváros egyik legeldugottabb helyén, de kezdésnek tökéletes élmény volt.

Hogyan emlékszel vissza az iskolás éveidre?
Némiképp szájhúzással, különösképp ha körülnézek ma, hogy egy mostani fiatal számára mit jelent iskolába járni, és milyen lehetőségei vannak a tanulással kapcsolatban. Ebben persze közrejátszott a punk is, hiszen a kilencvenes években egyre jobban belekeveredtem a színtérbe, és tudod, a két karakter nem feltétlenül összeegyeztethető (mosolyogva). Ettől függetlenül ami tőlem telt, azt mindig megtettem a jegyeim érdekében, és azért, hogy a szüleim ne idegeskedjenek, de azokban az években nem a suli foglalkoztatott leginkább, szóval nem is igazán erőltettem meg különösebben magam – csak annyira, amennyire kellett. Persze a középiskola több lehetőséget kínált. Egészen addig, míg ki nem rúgtak (mosolyogva).

A punk világában milyen hobbiknak hódoltál?
Természetesen én is gördeszkáztam és bicikliztem, amelynek eredményeként nem is tudom, hogy van-e olyan csont a testemben, amit még nem törtem el, de kétségtelen, hogy nem tudtam elképzelni az életem mozgás nélkül már akkor sem. A TV pedig nem tudott rabul ejteni, egyedül a Simpson család volt az, amit rendre mindig megnéztem. Az első évad épp akkor került adásra, amikor elsős voltam, és életem első fogalmazását írtam, amibe már belekerült, hogy „sokáig maradtam fenn, mert Simpson családot néztem” (mosolyogva). És ami a legszebb benne, hogy a mai napig megőrizte a humorát, szóval király.

Ezekben az években gondoltál már arra, hogy zenélni kéne?
Negyedikben már összeállt az első zenekarom, ha szabad ilyet mondani, lévén tíz évesek voltunk mind. Még nem igazán tudtam, hogy mi is a hardcore, vagy a punk, de tudtam, hogy mi az a Metallica, úgyhogy metalbandát szerettünk volna csinálni. A gond azonban ott volt, hogy csak a borítókat ismertük: sem a hangszerekkel nem tudtunk bánni, sem a dalokat nem ismertük igazán mélyrehatóan. Így ha ténylegesen nem is csináltunk semmit, a saját borítóink legalább elkészültek (nevet).

Mi volt életed első munkája?
A helyi golfpályán voltam labdaszedő, mint a fiatalok többsége (mosolyogva). Jó kis zsebpénzpótló volt, de az első igazi munkám az, amit most is csinálok: bicikliket építek, szerelek és adok el. Minden egyes centet, amit az elmúlt öt vagy hat évben összehoztam, ebbe forgattam bele.

Azt ugyan mondtad, hogy kazettát másoltak neked, de Te vásároltál magadnak bakeliteket vagy CD-ket?
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a haverjaim odaadtak nekem mindent, ami tetszett nekik: átvették kazira az épp újdonsült kedvenceiket, ezért én nem is vettem meg semmit. Az első punk kiadvány, amivel találkoztam, a My Brain Hurts volt a Screeching Weasel-től. Ezzel az alappal pedig inkább a pop-punk volt az, ami a későbbiekben érdekelt, így a Black Flag-et is persze ismertem, és olykor hallgattam is, de akkor még nem okozott számomra annyi örömet, mint a pop-punk. Egy Black Flag-hez azért fel kell nőni, és később ez is bekövetkezett, de szükségem volt annyi időre és tapasztalatra, hogy felnőhessek hozzá. És akkor is természetesen a Damaged dalaihoz. A tízes éveim közepén nagyon bekebelezett a politikai vonal, így a crust punk bandákat is előszeretettel hallgattam, mint a Dropdead (a pólójára mutat) vagy a Disrupt, de előtte még volt min végigmenni.

Ha már itt tartunk, mi a véleményed a mai pop-punkról?
A jelenlegi zenekarokkal sem vagyok összeveszve, sőt. Mikor Brooklyn-ban éltem, a házunkban több pop-punk koncert is volt, és az a két év nagyon sokat jelentett nekem. Például itt ismertem meg a Ringers tagjait is, de tényleg állandó pezsgés volt, köszönhetően annak, hogy a társasházban szinte mindenki ezt a zenét élte.

Egyébként hányadik alkalommal is jársz Európában?
Most vagyok itt harmadszor, azon belül pedig másodszor az Ampere-rel. Andy-vel, a dobossal már egyszer voltunk itt 2001 őszén, akkor még a The Last 40 Seconds-szel. Akkoriban elég paranoid időket éltünk a 9-11 miatt, így kissé féltünk is átrepülni, ami érthető is, hiszen féltettük az életünket. A húszas éveink legelején jártunk, a gondolkodásunk is más volt, amit a média állandó nyomása kissé fel is erősített.

És hogy bírják a hangszálaid az estéről estére történő megterhelést?
Ahogy hallhatod, így, a koncertek után az alapvető megszólalással is gondjaim vannak (mosolyogva). Fiatalabb fejjel ez egyáltalán nem jelentett problémát, beleértve az egyéb felelőtlenségeket is a túlzott piálásokkal, és az alkalmankénti cigizéssel. Persze igazán sosem rúgtam be, és a cigivel is tudtam vigyázni, de mindez megjelenik a hangomban. Biztos ez a jele annak, hogy megöregedtem (mosolyogva).

A közeljövőben milyen terveitek vannak az Ampere-rel?
Az új, tizenöt dalos nagylemezünk felvételeit még az Európába érkezésünk előtt befejeztük, de százszázalékos csak akkor lehet, mikor a jelenlegi turnét követően visszatérünk haza, és feléneklem a visszamaradt énektémákat. Ehhez persze az is kell majd, hogy visszajöjjön a hangom (mosolyogva). Ezután következik a keverés és a maszterizálás, majd a No Idea gondozásában még idén szeretnénk kihozni az eddig cím nélküli anyagot. Ha igazán optimista vagyok, talán már októberre ki is jöhet az anyag.

Ezúttal milyen dalszövegeket várhatunk az új lemezen?
Az új album dalait összeköti egy laza kapocs, lévén minden tétel hasonló érzésekről szól. A lemeznek ugyan még nincsen címe, de az Olympia mégis erős hangzású lenne, mert az album a punk győzelmeinek és vereségeinek kíván emléket állítani. Ez kiegészül a saját frusztrációimmal és személyes élményeimmel, a nyugalom pillanataival, és mindazzal a kritikával, amit eddig is hallhattatok tőlünk. Számunkra tényleg hihetetlen, hogy meg tudjuk érinteni a hallgatóságunkat, mint közösséget, még itt, a világ másik oldalán is. Jó dolog az, hogy ennyi barátunk van. És hogy van kihez szólnunk. És hogy akikhez szólunk, azok válaszolnak. És épp ez a punk győzelme, mert nincs még egy ilyen színtér, amely ennyire közösségként tudna létezni és működni.

Ha így szóba hoztad, számodra mit jelent a punk?
Ez egy összetett kérdés, amely összetett választ igényel. Úgy gondolom, a punk számomra, életem jelenlegi pontján azt jelenti, hogy hitelesnek kell lennünk az értékrendünkkel, önmagunkkal és a közösségünkkel szemben, úgy, hogy közben jót cselekszünk. A hangsúly azonban a közösségen van, mert e nélkül ez is csak egy üres szó. Másként nem is lenne értelme.

Érezted már valaha azt, hogy az üzeneted nem talál célba, vagy épp rossz fülekre talál?
A politikai tartalom jelen esetben is lekorlátozódik a saját közösségünkre, és a saját színterünkre. Ez azonban bizonyos tekintetben el is szakít bennünket a világ másik arcától, és azoktól, akik nem érzik magukénak ezt a szellemiséget, és nem hisznek abban, amiben mi. Lehet, hogy tévedek, ám épp ennek köszönhetően vagyunk védve a tényleges radikalizmustól, mert a színtéren kívüli egyének önmaguktól nem hallgatnának ilyen zenét csupán az üzenet miatt – nem vagyunk sikeresek a külsőbb körökben, így a hatásunk is korlátozott a hardcore és punk kölykök között. Amerikában némiképp más is a helyzet, a punk már nem azt jelenti, mint régen, és ezzel egyetemben a politika sem jelent egyet a közösséggel. A mi üzenetünk nem didaktikus, és nem szeretnénk megmondani semmit sem, csupán véleményt formálunk a társadalomról, ami körülvesz bennünket.

Amíg odaát rendszeresen felléptetek, hányan jártak le a koncertjeitekre?
Ez elég változó volt, húsz és száz fő között változott a nézőszám, amiben persze az is fontos szerepet játszott, hogy hol léptünk fel – tudod, a hazai pálya előnyének köszönhetően otthon mindig többen voltak kíváncsiak ránk, és Bostonban, New Yorkban ezzel nem is volt probléma. Már az idejét sem tudom, mióta nem turnézunk az Államokban, de egyáltalán nem is hiányzik. Az otthoni bulikkal persze más a helyzet, de a világ különféle pontjain lelünk olyan fogadtatásra, amit előre nem is reméltünk volna.

Ha jobban odafigyelünk az Ampere működésére, tudhatjuk, hogy a megalakulás óta egy igen szilárd felállásotok van. Mi a zenekar titka?
Az, hogy elsősorban barátok, és másodsorban zenésztársak vagyunk. A fennállásunk első öt évében még egy háztartásban is éltünk. Ez szükségszerűen összekovácsolt bennünket, úgy is, hogy korábban Andy volt már eleve a legjobb barátom. Mi négyen mindig őszinték vagyunk egymáshoz, ugyanarra a rugóra jár az agyunk, a humorunk is megegyezik, szóval az Ampere nélkül is olyan szoros szálakkal kapcsolódunk egymáshoz, hogy itt a zenekar ténye csak másodlagos. Mert ez a barátság működik. Konfliktusok természetesen vannak, de ismerjük egymást annyira, hogy a megoldással is tisztában legyünk. Másrészt annyi mindenen mentünk már át együtt, hogy igazi meglepetések már nem várnak ránk. Azt persze nem tudom, hogy egy másik banda számára milyen egy turné, de nekünk ez olyan, mint egy vakáció.

És a zenekar nélkül hogyan képzelnéd el az életedet?
Ez nagyon idegen helyzet lenne számomra, de az írást biztosan nem adnám fel. Bár eleve nem mi vagyunk a világ legaktívabb zenekara, és a próbák többsége is nélkülem zajlik le, mert messze lakom a srácoktól, de az életem olyan jelentős mértékben, fizikálisan nem is változna. Csupán a lehetőség hiányozna, például hogy most épp itt üljek Budapesten egy hajón, és interjút adjak. És ezt, az általános lehetőséget kihagyni hatalmas hülyeség lenne.

Holnap a Fluffon léptek fel, úgy, hogy ide is éppen hogy beestetek. Hogy pótoljátok a kimaradt alvást, és mennyire vagytok fáradtak?
Szerencsére a holnapi utunk csupán hat óra lesz az autópályán, így emiatt nem aggódunk, mert már itt vagyunk. A mai fellépésről pedig azért késtünk, mert Bolognából indultunk, de azt hiszem, a hosszabb utat választottuk (önironikus grimasszal az arcán). Eredetileg hét óra alatt ideértünk volna, de valahogy tizenkettő lett belőle. A gond szerintem ott van, hogy Ausztrián át jöttünk, és késve vettük észre, hogy rossz felé haladtunk szinte egész végig. De ami a lényeg, hogy végtére is megérkeztünk (mosolyogva).

 

A lehetőségért köszönettel tartozunk Kozlov Sándornak és Pándi Balázsnak.