Between The Buried And Me: interjú Dan Briggs basszusgitárossal

Földesi Balázs: Kezdjük a létező legszokványosabb kérdések egyikével; tudtommal most először jártok Magyarországon, sikerült egy kicsit körbenézni, ismerkedni a várossal?

Dan Briggs: Persze, sikerült sétálgatni egy kicsit. Ma reggel az első dolgunk volt körülnézni itt a közeli a parkban. Később elhatároztuk, hogy elmegyünk fürdeni egyet, úgy hallottuk, remek meleg vizű fürdők vannak a városban. Találtunk is egy szimpatikus épületet a közelben, gondoltuk megmártózunk, de sajnos nem volt nálunk elegendő magyar pénz, szóval ez ennek köszönhetően elmaradt. (Nevet) De talán majd legközelebb! Egyébként maga a város nagyszerű, kétségkívül gyönyörű!

Egyébként turnézás közben mennyire marad időtök megismerkedni az egyes országokkal?

Dan: Természetesen mindig megpróbálkozunk vele, persze olykor erre egyszerűen nincs elég időnk. Amikor Európába látogatunk, mindig hatalmába kerít egy furcsa, de nagyon jó érzés, mert az egész kontinens történelme sokkal régebbre nyúlik vissza. Amerikában csupán néhány száz éves dolgokkal találkozhatunk, ezek nagy része ráadásul nincs túl jó állapotban megőrizve. Itt viszont sokkal egyszerűbb minden, lényegében csak ki kell néznünk az ablakon, és megelevenedik a szemünk előtt a történelem, ez szerintem nagyon király.

Mennyire más Európában turnézni, mint Amerikában?

Dan: Rengeteg a különbség. Vannak dolgok, amiket már megszoktunk Amerikában, ilyen például az, hogy melyik boltban találjuk meg azt, amire éppen szükségünk van útközben, mondjuk egy párnát, egy pár zoknit vagy valami kaját. Itt viszont minden országban másként működnek a dolgok, ez nekünk meglehetősen szokatlan, gyakran ötletünk sincs, honnan szerezzünk be valamit. Mondhatnék még ezernyi ilyen apró különbséget. Ami jóval lényegesebb, Európából sokkal nehezebb tartani a kapcsolatot a barátokkal és a szeretteinkkel. Folyamatosan a telefonon és az interneten lógunk (ekkor mindenki nevetni kezd a szobában, Dan Blake felé mutat, aki most is a laptopját bűvöli), az a srác például hihetetlenül idegesítő, mióta itt vagyunk! Egyébként maguk a koncertek is mások, mint odahaza. Valamilyen szinten nyilván elfogultak vagyunk, mégis csak az otthoni koncerteket érezzük a leginkább megszokottnak. Persze vannak olyan jól sikerült fellépések Európában is, amikor már-már úgy érezzük, otthon vagyunk, és ez nagyon jólesik. De semmi sem fogható ahhoz, amikor az otthonunkban koncertezhetünk, az egész sokkal felszabadultabb, kevesebb a kötöttség. Szerintem ezzel mindenki így lehet.

És hogy jöttük ki a turné többi zenekarával?

Dan: Ó, nagyon jól! A Periphery tagjai igazság szerint már akkor jó barátaink voltak, mielőtt összeálltak volna egy teljes, turnézó zenekarrá. Jake és Misha, főleg Jake már nagyon régóta jó ismerőseink, de csak idén nyáron volt először alkalmunk turnézni velük. Kicsit furcsa is volt, hogy eddig erre nem került sor, csak egy-egy véletlenszerű fellépés alkalmával zenéltünk együtt. Nagyon rendes srácok. A másik csapat, aki ezen a turnén velünk van, a The Safety Fire. Bizton állíthatom, a kedvenc britjeimből áll a csapat, nagyon rendes és vicces fiúk. Szóval nagyon jól elvagyunk a turnén!

Ez érdekes, nem sokkal ezelőtt egyébként Misha is beszélt erről…

Dan: Úristen…

Paul Waggoner: Mit mondott? Mondott valami rosszat rólunk?

Tulajdonképpen a halálotokat kívánja, rád különös tekintettel.

Paul: (itt senki sem bírta nevetés nélkül) Ne aggódj, majd elbeszélgetünk vele ezután!

Dan: Nagyon jól elvagyunk!

Az interneten sok vita alapja, hogy hogyan is viselkedjenek az emberek a koncertjeiteken. Az egyik tábor a nyugodt hallgatás híve, a másik pedig erőltetne valami mozgást is. Milyen az ideális néző számodra?

Dan: Tudod, ez az egész nagyon furcsa. Úgy gondolom rengeteget fejlődött a zenekar az elmúlt évek során, és ugyanígy a közönségünk is. Eljutottunk talán arra a szintre, amikor képesek vagyunk egy nagyon jó koncertet adni anélkül, hogy az emberek a terem minden szegletét átrendeznék, lebontanák, vagy valami ilyesmi. Szóval a zenénk nem igazán ebbe az irányba mozdult el, ha érted mire gondolok. Ha látom a közönségen, hogy figyelnek ránk és ezt élvezik, tapsolnak, esetleg együtt is énekelik a szövegeinket, akkor szerintem nagyon jó hangulat kerekedik, számomra ezek a dolgok jelentik a legnagyobb értékeket a koncertjeinken.  Szerintem a rajongóink között nincs két egyforma, így nyilván mindenki a saját elképzelései szerint szeretne részt venni a koncerten. Én például nem tudom elképzelni magamról, hogy bent legyek a moshban, vagy beugorjak a színpadról, persze fiatalabb koromban ezt biztos másként gondoltam volna.   Persze az sem jó, ha csak unottan áll a tömeg, mert ilyenkor mi sem tudjuk igazán megítélni, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk fent a színpadon. Mondjuk, ha valaki nem ismeri a zenénket, az biztos, hogy egy koncerten nincs egyszerű dolga, meg is értem, ha csak egyhelyben áll és próbál a zenére koncentrálni. De összességében azt tudom mondani, hogy ha egy koncert jó, azt érzi az ember, függetlenül attól mi is történik a nézőtéren.

Ha már a vitáknál tartunk: sokan megkérdőjelezik a The Anatomy Of létjogosultságát. Mennyire volt ez fontos a zenekar életében?

Dan: A lemez a kiadónk ötlete volt, de semmiképpen sem mondanám, hogy ránk erőltették volna a dolgot. Volt egy rakat feldolgozásunk, amit akár fel is vehettünk volna, ők pedig megkerestek minket, hogy ténylegesen megvalósulhasson a feldolgozáslemez ötlete. Már akkoriban is egyértelmű volt, hogy a zenekar tagjaira rengeteg különféle banda volt jelentős hatással, ezért szívesen belementünk az egészbe. Ekkortájt sokat turnéztunk, nem is igazán írtunk semmi új dolgot, nem sokkal azelőtt jöttünk ki az Alaskaval, és nem is nagyon gondoltunk bele abba, mi lehetne a következő albumunkon. Szóval volt időnk és energiánk a lemez elkészítésére. A furcsa inkább az volt az egészben, hogy nem volt igazi csapatmunka a felvételek során. Na meg az is, hogy ezeket a számokat még sosem játszottuk el így egyben. Csak bementünk a stúdióba, Blake feljátszotta az összes dobsávot a klikkre, külön darabokból építettük fel az egészet, és a végén úgy tűnt összeállt egy kerek egésszé. Rám tulajdonképpen nem volt olyan nagy hatással a lemez, csak megtanultam egy rakat számot, aztán elmentem és felvettük őket. Jó néhányat játszottunk egyébként élőben is, például a Queen ’Bicycle Race’ című számát többször is előadtuk, ami nagyon jó móka volt. De volt, hogy a keményebb számok közül is válogattunk, mint mondjuk a Sepultura, az Earth Crisis vagy a Faith No More feldolgozásai.  Szóval nagyon jó volt ezeket feldolgozni, és élőben előadni.

És mekkora hatással voltak ezek a tapasztalatok a Colors-ra nézve?

Dan: Úgy gondolom nagy hatással volt rá, mert rengeteg olyan dolog kipróbálására kényszerített minket, amikre azelőtt egyszerűen nem gondoltunk, sem élőben, sem a stúdióban. A legmeglepőbb az, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy segédsávval vettük fel az anyagot, metronóm használatával. Az Alaska rögzítése ezek nélkül történt, és nagy újdonságot jelentett ez a rendszer. Ma már nagyon furcsa erre visszagondolni, hiszen már egy élő koncertet sem tudunk elképzelni anélkül, hogy a fülünkben hallanánk a pontos tempót. Ezen kívül a különféle számok miatt vagy egy tucat új hangzással kísérleteztünk, Tommy pedig sokkal többet énekelt, mint azelőtt bármelyik lemezen, sokat fejlesztett ezzel a feldolgozásalbummal a képességein. A későbbi lemezeken szerintem demonstrálta is ezt a hatalmas fejlődést.

Hogyan mutatnád be a zenekart egy olyan embernek, aki még sohasem hallott rólatok?

Dan: Hát…, azt mondanám kísérletezős lelkületű zene, határok nélkül. Nincs semmi külső korlát, ami megnehezítené a dolgunkat. Bármilyen hosszú, bármilyen felépítésű számokat írhatunk, bármelyik kedvencünk által inspirálva. Egyébként, ha mondjuk a nagyszüleimnek beszéltem a zenénkről, régebben általában csak nevettek azon, hogy szerintem erőteljes Bach hatás érződik a számaink egyes részeken. Aztán a húgom is mellém állt, szerinte, ha kellő odafigyeléssel hallgatják a zenénket, tényleg megfigyelhetőek a klasszikus zene elemei, persze elektromos gitárokon és olykor Tommy durvább énektémáival megspékelve, de tényleg megszámlálhatatlanul sok hatás érződik az egészen. Bele kell mélyedni a hallgatásba, akkor talán azoknak is elnyerni a tetszését, akik hirtelenjében elutasítják az egészet.

Térjünk rá az új albumotokra. Nagyon hamar kikerült az internet sötétebb területeire. Te hogy vélekedsz erről ?

Dan: A bandában talán én vagyok az, akit ez az egész leginkább hidegen hagy. Tényleg semmi bajom azzal, hogy kint volt a neten, és semmi sem változott ezáltal. Ha jól emlékszem három héttel a megjelenés előtt már letölthető volt a lemez, vagy talán hamarabb is. Valójában még segített is rajtunk, mert amikor ellátogattunk olyan weboldalakra mint a Sputnikmusic, vagy valami hasonló, lemezkritikákkal foglalkozó oldal, azt láttuk, hogy rengetegen érdeklődtek a Parallax II iránt. Minden ilyen kritika egy külön fórummá formálódott, amiben az albumainkról beszéltek. Ezalatt a bő három hét alatt a Parallax II volt a leginkább keresett korong ezeken az oldalakon, ami számunkra csak azt jelentette, hogy egyre több ember kezd el érdeklődni iránta, ráadásul az összes akkortájt megjelent anyag mellett erre voltak leginkább kíváncsiak. Egyébként sok pozitív kritikát kaptunk, szóval nem igazán jelentett gondot. Sok ismerősünk, de például maga Jamie King, a producerünk is azt állította, hogy ez az eddigi legjobban sikerült munkánk, így nem féltünk semmi olyantól, ami keresztbetehet neki. Szerencsére az eladásokon nem is érződött meg ennek a hatása, magasabban nyitott az eladási listákon, mint bármelyik korábbi lemezünk. Szóval szerintem egy olyan pozícióban lévő bandának, mint mi, ez inkább a segítségére van, és felesleges ezen lovagolni.

Mesélnél röviden a lemez felvételének körülményeiről?

Dan: Nagyon könnyen mentek a dolgok. Minden alkalommal egyre könnyebbé és könnyebbé válik. Csak bevonultunk és megcsináltuk, ilyen egyszerűen elmondható. Blakenek talán három napba került feljátszani a rá eső részeket, aztán egy hét múlva jött csak vissza, amikor már mi is kész lettünk. Mi a gitárokkal megpróbáltunk számonként haladni, először felvettük a ritmusgitárt, majd a basszusgitár következett, aztán jöhetett a következő tétel. Ez azért is jó volt, mert így rendkívül nyugodtan és simán mentek a dolgok, egyszerre mindig csak egy tízperces részletre kellett koncentrálnunk, ez pedig egy hetvenkét perces lemeznél nagy könnyebbséget jelentett. Ha az összes témát egy napon kellett volna feljátszanom biztosan megőrültem volna. Szóval összességében könnyen mentek a dolgok, nagyon jól elvoltunk, sokat baseballoztunk a hátsó udvarban, nagyon jól éreztük magunkat.

A tőletek megszokott furcsa kiállások egyébként mennyire tudatosak?

Dan: Általában hirtelen jött ötletekből bontakozik ki az egész, úgy értem attól függően mennyire kapcsolódik egy korábbi számhoz, témához. Sosem tervezzük el előre, hogy ide mondjuk, kell egy polka kiállás, vagy valami ilyesmi. Az ’Ants Of The Sky’ végén lévő délies beütésű akusztikus rész például már jóval a szám megírása előtt eszébe jutott Paulnak, aztán amikor elkezdtük megírni a szerzeményt rájöttünk, hogy pont ugyanazokat az akkordokat használja, mint a refrén, innentől pedig egyértelművé vált a dolog. Paul nem is igazán gondolta komolyan, de mondtuk neki, hogy ez nagyon jól hangzik, ezt használnunk kell! Szóval van, amikor így bukkanunk rá egy-egy részletre, máskor pedig csak egyszerűen a saját különbözőségünkből fakad. Annyira elfuserált alakok vagyunk, hogy egészen furcsa zenéket szeretünk, játszogatunk valami hasonlót, és azon kapjuk magunkat, hogy az egyik ilyen idegennek tűnő részletet alkottuk meg. Egyszerűen a vérünkben van, ilyen emberek vagyunk.

Ha jól tudom folytatódott a Parallax EP-ben megkezdett történet, mesélnél erről? Mi az az üzenet, amit át akartatok adni?

Dan: A fő üzenet… Ez egy meglehetősen halott történet, de egy nagyon érdekes konfliktust mesél el a két karakter között. Ezen a lemezen rádöbbennek, hogy valójában igen hasonló lények. Mindketten másként és máshonnan látnak rá a történetre, de mégis van bennük, mélyen egyfajta hasonlóság. Tulajdonképpen olyan érzésekkel és problémákkal küzdenek, amelyekkel az embereknek a mindennapokban kell szembesülniük és dűlőre jutniuk. Persze itt sokkal drasztikusabbá válik az egész, a Föld megindul a Nap felé és vége lesz minden létező dolognak. A történet során két kulcsfigura között ez a konfliktus a kapocs, folyamatosan gördül előre az egész, ennek során formálják meg a döntéseiket, cselekedeteiket.

A nyitó ’Goodbye To Everything’ ha jól tudom, éppen a történet végének felel meg.

Dan: Igen, ez egy szándékos előreutalás az egészben. A ’Goodbye To Everything’ az album elején, az ’Astral Body’ és a ’Lay The Ghosts To Rest’ zeneileg mind egy nagy, egységes folyam részei, főként az első két szám. Egyszerűen úgy éreztük, hogy valami olyan köteléket sikerült kialakítani közöttük, aminek köszönhetően egymást erősítik tovább. Meglehetősen intenzív kezdet: zeneileg igen csöndesen és nyugodtan indul, majd egyre inkább, fokozatosan felépül az egész az ’Astral Body’ végére. Szövegileg Tommy így egy nagyon jó módját választotta, hogy árnyaltan utaljon a történet végére, de zeneileg is próbálkozott ezzel. Egyes dallamok visszatérnek a lemez későbbi szakaszában, ennek a kiteljesedése pedig a záró ’Goodbye To Everything Reprise’ a legjobb példa. Szerintem nagyon jól át tudtuk adni összességében azt, amit szerettünk volna.

A Colors-hoz hasonlóan ez az album is egy egységes, nagy műnek tekinthető. Gondoltatok esetleg egy újabb DVD-re?

Dan: Igen, feltétlenül. Nem igazán beszéltünk még konkrétumokról, de meg fogjuk csinálni. Úgy értem még semmi sem biztos, de mindenképpen megpróbáljuk. A Colors DVD minden elemével elégedettek vagyunk, bármilyen is lett. Egy jó élő produkciót szerettünk volna, és ez szerintem össze is jött. Persze ha most készítenénk el, biztos jobban odafigyelnénk, hogy kevesebb alakalommal látszódjanak a kamerás srácok (nevet). Őszintén szólva jól sikerült kiadványnak tartom. De úgy gondolom, ha csinálunk valami ilyesmit ehhez az albumhoz, akkor sokkal művészibb hatásra törekednénk, hogy maga a történet is sokkal inkább kiteljesedhessen a DVD-n keresztül, hasonlóan az ’Astral Body’ klipjéhez, ahol a hangulatot próbáltuk elkapni. Szóval egyelőre még semmi sem biztos, de nagyon jó lenne, ha ki tudnánk hozni belőle valamit.

Milyen zenekarok voltak legnagyobb hatással ez alkalommal rátok?

Dan: Úristen… Hát rengeteg mindent hallgattunk, miközben készítettük a lemezt. Nagyon sok különféle stílusú dolgot. Én például elég sokat hallgattam John Zorn ’Naked City’ című albumát, ami körülbelül 1990-ben jelent meg, ha jól emlékszem. Ezt a mai napig az egyik legőrültebb lemezek egyikének tartom, azok közül, azok közül, amik megvannak. Akik nem nagyon hallgatnak ilyen elborult dolgokat, azoknak talán egy furcsa és rossz albumnak tűnhet, de én egyszerűen nem tudok betelni vele. Emlékszem még egyetemista voltam, amikor először meghallgattam, őrületesen durvának tűnt, mindenféle elborult jazz téma, lounge és surf-rock elemekkel, minden benne volt, amit el tudtam képzelni. Ezek a tételek ráadásul minden percben változtak, olyanok voltak mintha rövid számok lettek volna, őrületesen sok energiával. Mondhatni úgy is, hogy most újra felfedeztem ezt a lemezt. Nagyon jó hangulat kerített hatalmába emiatt, miközben a lemezünket készítettük, nagy inspirációt jelentett a számomra. És ez csak az én részem, csak a felszíne annak a sok mindennek, ami hatással volt ránk az album megírása során.

Ezek szerint leginkább a régebbi alkotások felé húz a szíved, de ettől függetlenül követed valamennyire a mai zenei trendeket?

Dan: Nem igazán, főként a populárisabb műfajok hagynak hidegen. Igazából meg sem tudnék nevezni egy számot, mondjuk Lady Gagatól, vagy valami hasonló divatos együttestől. Vannak persze, akiket azért a könnyedebb vonalról is kedvelek, ilyen például a Muse, akik inkább populáris zenekarként vannak elkönyvelve, de mégis sok értéket rejt a zenéjük, szóval nagyon szeretem azt, amit csinálnak.

Mostanság rendkívül divatos keményebb körökben a djent megnevezés, erről mi a véleményed?

Dan: Nem nagyon hallgatok ilyesmit, mondjuk otthon nem tudnám elképzelni, hogy ilyen bandákat hallgassak…

Tommy Rogers: Szerintem ez csak egy hangzás, nem egy stílus…

Dan: Igen, igen. Igazából nem annyira érzem át ezt az egészet, de nem tartom rossznak. A legtöbb bandára bizonyára a Meshuggah volt nagy hatással, egyébként én is szeretem őket, jó ideig hallgattam is a számaikat. De az Meshuggah, és ők még mindig ennek az egész hangzásnak, vagy ennek a valaminek a királyai. A többi, újabb zenekar pedig más. Nem hoz túlzottan lázba ez az egész felhajtás ekörül, nem érzem úgy, hogy bennem meg van az ehhez szükséges mentalitás. Általában meghallgatom az ilyen zenéket is, de nem hagynak túl nagy nyomot bennem.

Bizonyára tisztában vagytok vele, hogy sok mai csapat tart követendő példának titeket. Van valami tanácsod a számukra?

Dan: A legfontosabb, hogy ne próbáljanak meg egy újabb Between The Buried And Me lenni. Próbálják inkább megtalálni a saját hangjukat, a saját hangzásukat. Ha mindenképpen szeretnének valamit átvenni tőlünk, az szerintem akkor már az a mentalitás legyen, ami szerint zenélünk. Mindig próbálunk egyre jobb zenészekké, jobb dalszerzőkké válni, mindig új hatásokat keresünk. Szerintem sok ember a progresszív megnevezést inkább egy hangzással azonosítja, ami szerintem egy hülyeség. Sok olyan zenekarról hallottam, akikről azt állítják, hogy progresszív zenét játszanak, amikor meghallgattam nem értettem miért mondják ezt róluk, unalmas volt, nem tudtam mire vélni a dolgot. Ez az egész inkább egy kisugárzás egy gondolkodásmód a zene mögött, annak minél magasabb szintre emelése és megismerése, a határaink átlépése.

Szerinted melyik a zenekar leginkább alulértékelt száma?

Dan: Leginkább alulértékelt? Fogalmam sincs… Általánosan véve nagyon elégedett vagyok azzal, ahogyan a zenénkről vélekednek. Tulajdonképpen a korábbi három lemezünkön nincs is olyan szám, amit ne játszottunk volna élőben, mert szerencsére mindegyik működik a színpadon és az embereknek is tetszik. Talán valami régebbit mondanék, mondjuk az Alaskaról, persze nem a Selkiesre gondolok, azt az emberek mindig szeretnék hallani. De a többi számot mintha kevesebben ismernék, vagy csak nem érdekli őket, nem tudom. Néha rá is csodálkozunk erre, hiszen ha ennyire odáig vannak az egyik számért az albumról, miért nem akarják hallani a többit? Pedig nagyon élvezetes ám ezeket is élőben játszani!

Sok csapattól hallani, hogy nem egyszerű dolog megélni a zenélésből. Nálatok mi a helyzet e téren, esetleg a szünetekben munkára is sor kerül?

Dan: Nem, az utolsó munkahelyemen nyolc évvel ezelőtt dolgoztam, húsz éves koromban. Pennsylvaniában egy beltéri víziparkban, és egész jól fizetett, tulajdonképpen ez volt a legjobb állásom az életem során. (nevet) És egyben az utolsó is.

Mi különbözteti meg igazán az egyéb projectjeidet (Orbs, Trioscapes) BTBAM-től?

Dan: A fő különbség természetesen az, hogy más emberekkel zenélek. Az Orbs tulajdonképpen Ashley (Ashley Ellyllon – szerk), a billentyűsünk kezdeményezésére jött létre, elég hamar megtaláltuk a közös hangot, szóval egész gyorsan ment a számírás. A Trioscapes azért állt össze, hogy megtanuljuk és előadjuk a Mahavishnu Orchestra egyik klasszikusát a 70-es évekből. Aztán a szaxofonosunk Walter és én kísérletezni kezdtünk a különféle dallamokkal és ritmusokkal. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy elkészítettük a bemutatkozó lemezünket is. Igazából ennyi az egész, új lehetőségek felfedezése és megismerése, új emberekkel, akikkel kellőképpen szabadjára engedhetjük minden kreativitásunkat. Ez nagyon fontos dolog, hiszen ha egyedül, otthon a nap minden órájában riffeket gyártanék, az semmit sem érne. De ha Paul mondjuk küld egy új riffet, én pedig annak hatására előállok valami újjal, ami tovább viszi azt, na ez az amikor működik a dolog. Mindig inspirálóan hatnak rám azok, akikkel zenélek. Az, hogy ezt minél több emberrel megtehetem a legjobb dolog a világon, és talán ezért sikerült ennyi féle projektben sikeresen részt vennem. Ráadásul nem is érzem úgy, hogy hátráltatnák egymást ezek a dolgok, hiszen minden ötletem egy szerves egész része.

Emlékszel még arra, miért kezdtél el zenélésbe?

Dan: Jó kérdés… Talán Michael Jackson volt az első zenész, aki hatalmas hatással volt rám, és akinek a zenéjébe először sikerült belemélyednem. 1994-ben aztán jött a Soundgarden, egész napokon át tudtam hallgatni a ’Black Hole Sun’ című számukat. Szóval mindenképpen ez volt az első lépés azon az úton, ami elvezetett a rockzenéhez.

Szerinted mi tesz egy számot igazán jóvá?

Dan: Talán két féle jó szám létezik. Az egyik az, amikor megírod, felveszitek stúdióban, aztán az egész összeáll, és érződik rajta, hogy egyben van, valami nagyon király dolgot sikerült megalkotni. A másik pedig az, amikor élőben sikerül megtapasztalni az erejét. Sokszor nem is tűnik olyan jónak egy szerzemény, egészen addig, amíg nem játssza el az ember élőben, közönség előtt. Az izgalom, az adrenalin és az emberek reakciója a zenére rengeteget hozzáadnak annak értékéhez. De ez csak egy hirtelen gondolat, igazából nem tudom, nagyon nehéz lenne ezt megválaszolni, annyi mindentől függ.

Ha esetleg nem zenélsz, mivel töltöd a napjaid?

Dan: Szeretek futni, főzni, rengeteg lemezt vásárolok, valószínűleg a legtöbb pénzemet is erre költöm. Tehát a zenére és a kajára. Tulajdonképpen ez a két fő dolog az életemben. Na meg persze szeretek találkozni a barátaimmal odahaza, olykor sikerül beiktatni egy-egy kirándulást is. Szóval tényleg egy igazán egyszerű ember vagyok.

Ha megváltoztathatnál valamit a világon, mi lenne az?

Dan: Jézus Krisztus… (erre természetesen mindenki nevetni kezdett) Úgy értem, nem őt változtatnám meg! Igazából fogalmam sincs… Talán jó lenne, ha mindenki jobban kijönne egymással a világon. Az jó lenne. Akkor teljesen jó móka lenne leugrani, mondjuk Irakba egy koncertre, de erre a mai világban nincs lehetőség, és úgy tűnik a közeljövőben nem is lesz. Vagyis, talán a katonáknak játszhatnánk, egy ’troops-tour’ vagy valami ilyesmi. Minden esetre a világbéke tényleg jó lenne.

Köszönjük az interjút és jó koncertezést ma estére!

Dan: Én köszönöm, hogy meghallgattatok!