2024. január 22.
Megint eltelt egy év, megint ideje számot vetni az elmúlt 12 hónapról, és most nem teszünk úgy, mintha 2023 egy nagyon különleges év lett volna, mert hát a hazai underground bandák ugyanazt csinálták, amit mindig: jöttek-mentek, alkottak és kiadtak egy csomó tök jó lemezt. Előző cikkeinkben már összeszedtük 2023 szétszéledő, újra összeálló és újonnan debütáló bandáit, majd az év legjobb kislemezeit és splitjeit is, most pedig ideje végre rátérni a nagylemezekre. Íme tehát 2023 húsz legjobb albuma a magyar keményzenei undergroundból a NuSkull szerkesztősége szerint.
Ha a nagylemezek alapján számolunk, a Grand Mexican Warlock 7 év (és közben egy kvázi feloszlás) után lépett színre újra, a Eulogy pedig egy olyan görcsmentes, öntörvényű és nagyban gondolkodó anyag, amit az elnagyolt progresszív rock címkén túl nem nagyon lehet mihez hasonlítani, pláne skatulyába tenni. Az album első fele a 2009-es debütáló Aeons koncepciójához kapcsolódik, a maradék személyesebb témákat boncolgat, a zenei paletta a karcos riffekre kiabálástól a pszichedeliával átitatott építkezéseken át egészen a rezignált jazz balladáig tart, és itt a zenekar történetének leghosszabb száma is, ami 9 perces, és 3 másik dalból lett összelegózva, mert miért is ne. Sőt, ahogy a szünet előtti III, úgy ez is egy olyan cucc, ami a vége felé haladva nemhogy gyengülne, de egyre csak lebilincselőbb lesz. (Völgyesi)
Az idén újjáéledő Brainlust romjain alakult The Swan Station majdnem nyolc(!) évvel a bemutatkozása után végre nagylemezen is bizonyított, és bátran kijelenthető, hogy megérte várni a Nightgazerre: a trió egy kiváló dallamos death anyagot pakolt le az asztalra, amibe pont annyi blackes, szimfonikus, progos, technikás elemet pakoltak, amennyit nem szégyelltek. A mikrofonnál a Kéményes Pétert váltó Cuba Gergő prímán hozza a kötelezőt, de senki ne aggódjon, Peti is visszaköszön vendégként a Halcyon Summers c. dalban, rajtuk kívül pedig még Anchorless Bodies– és Brainlust-torkok színesítik a vokálos mezőnyt. Ami pedig a hangulatot illeti, a lemez pofátlanul magabiztosan (és az országban szinte egyedülállóként) egyensúlyoz az olykor baljós, ugyanakkor felemelő atmoszférák közt, egy olyan egyedi fantasy-világot kreálva, amiért szemérmetlenül koldulna George R. R. Martin az utcafronton, hogy hozzáadhassa a Vaják-sorozathoz (vagy nem tudom, nem értek A gyűrűk urához). (Radó)
Ahogy 2017-ben a Subway, úgy tavaly a zalaegerszegi Lovecrose okozta a legkellemesebb meglepetést a magyar metalcore-színtéren, és további párhuzam is vonható a két zenekar között (a Létezned kell című dal kicsit hajaz is a vajdaságiakra). A srácok semmi újat sem találtak fel a Végtelen mint az óceán című harmadik albumukkal, viszont kimondottan sokat fejlődtek bemutatkozás óta. Az egész lemeznek van húzása, egyben vannak a dalok, fülbemászók a gitártémák, jól működnek az ikergitárok, még a verzék és a főleg tisza énekes refrének között sincs törés, a dalszövegek is aránylag rendben vannak (bár érdemes lenne lektoráltatni, hogy minden a helyén legyen). Szinte végig húz magával az album, a harmadik harmadban lassít le jobban, majd a záródallal kicsit visszatér a tempó. Erősen ajánlott a 2000-es évek metalcore-, főleg As I Lay Dying– és Killswitch Engage-rajongóknak! (Kiss)
Közel tíz év szünet után készült el a budapesti thrash-banda új lemeze, és ez az egyik legkirályabb dolog, ami 2023-ban történt. A High Evolution egy olyan kompromisszummentes régisulis arconpörgés lett, aminek szűk 22 perce roskadozik a gyors és pazarul megírt riffek, gitárszólók és a cséphadaró dobok súlya alatt, a hangulatot fokozó csordavokálok ereje pedig ledönt a lábadról – erre talán a legjobb példa éppen a kedvenc dalom, a Live Fast, Chase Death, de felhoznatnám az Oh No Oh Fuck című darabot is. Érezhető a régi nagy thrash-bandák hatása, főleg a Slayer szelleme járja át a dalokat, de persze koppintásról szó sincs, ez a cucc úgy tiszteleg a legnagyobbak előtt, hogy közben sajátos, eredeti tud maradni. Ha éled a thrash akármelyik leágazását, ebben az anyagban biztos, hogy nem fogsz csalódni. (KG)
Viszonylag kevés figyelmet kap hazai körökben a székesfehérvári Gutted, pedig évről-évre igen tisztességes színvonalat hoznak death metal-vonalon. Azon kevés hazai bandák egyike, melyek nemzetközi szinten is komoly tényezővé nőtték ki magukat, többek között külföldi kiadóval, vagy éppen egy Las Vegas-i meghívással a hátuk mögött. A tavalyi A Path to Ruin egy nagyon masszív horror anyag a death metal belezős vonaláról, mégis jóval technikásabb, kifinomultabb és összetettebb, mint egy sima hullavonszolós lemez (nem mintha baj lenne az egyszerűbb struktúrákkal). Imponálóan könnyedén bánnak az éjfekete hangulattal és a precíz dalszerkezetekkel, technikailag magas színten hozzák a top kategóriás riffeket, melyek üzemanyagként funkcionálnak a halálgyár működéséhez. Ha hazai death metal, akkor a Guttedet mindenképpen a legmagasabb polcon kell keresni. (Simon)
2023 egyik legkülönlegesebb lemeze vitathatatlanul a Nightrunner. Az időközben kéttagúra csökkent fővárosi dUNA új eresztésében olyan stílusok elemei keverednek, mint a screamo, a mathcore vagy a noise, ezzel a lehengerlő keresztezéssel pedig egy végtelenül eredeti és nagyon szerethető lemez született, ami a kísérletezgetésektől nem fullad őskáoszba, sőt, nagyon is megáll a lábán. Hallgassuk csak meg a Nails című dalt, és nem marad kétségünk afelől, miért is páratlan ez az anyag. A pazar, dallamos gitártémák, a dinamikus dobok, a stílusidegen megoldások és a keserves ének összhatása hol megrázó, hol nyugtató hatással bír az emberi lélekre, és a lemez végén már kívánod is a repetát. Nem könnyű manapság eredetinek és egyedinek lenni, de a dUNA mégis úgy teszi ezt, mintha kisujjból rázná ki, pedig nagyon is nehéz témákkal operál egy-egy dalban. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a lemezt, akkor azt mondanám: csodálatos. (KG)
A végtelen világűr tematikájú (halál)metál elterjedése hazai villanygitáros körökben és a Rivers Ablaze megakaszthatatlan termékenysége olyan együttállást képez, ami nagyon sok önfeledt pillanatot okozhat olyan arcoknak, akik szemérmetlen maszturbálást folytatnak a James Webb űrtávcsőbe kukkolva. A viccet félretéve: a Kertész Márton (From the Sky, ex-Special Providence) által megálmodott, majd szólóprojektből rövid idő alatt teljes, élőben is menetelő zenekarrá bővült formáció előtt nem igazán vannak jelenleg áttörhetetlen akadályok. Az Omnipresence elődjével szemben már nem csak a kozmosz „általános” veszélyeit járja körbe, hanem egy masszív, szerteágazó történetet kreál, a középpontban egy mindent irányítani akaró, szupergonosz entitással. Az atmoszférát játszi könnyedséggel teremtik meg a hatalmas gitározások és Knapp Oszi lehengerlő vokálteljesítménye, és állítom, hogy ez a pasas erre várt már nagyon régóta, hogy egy ilyen sötét és titokzatos közegben acsarkodhasson. A laikusok talán jogosan feltételezhették az elmúlt pár évben, hogy „ha épp nincs Beneath the Void, akkor jó a Rivers’ is”, de az az igazság, hogy ezzel az új lemezzel végképp bebizonyította a brigád, hogy egy olyan, mindent leigázó tényezővé váltak a hazai piacon, amivel megéri számolni. (Radó)
A legjobbkor érkezett a Blind Myself visszatérő lemeze, Az idő dönti el, ami zeneileg az utolsó két album határmezsgyéjén evez, a legnagyobb erőssége pedig a dalszövegek: hatalmas görbe tükröt tart a jelenlegi világnak, így Magyarországnak is, és páros lábbal rúg bele a képmutató vallásba, az eltorzult értékrendbe, a környezetszennyező és felesleges termékekbe és divatba, valamint a megúszókba. Ezek mellett az élet apró problémái is előkerülnek, szóval bőségesen dolgoznak fel témákat a dalok. Ezt a szivárványt tovább színezi az albumon szereplő három, saját stílusában elismert közreműködő, név szerint Dzsúdló, Wolfie (Punnany Massif) és Pálinkás Tomi (Nagyúr, ex-Isten Háta Mögött). (Kiss)
A The Hellfreaks szerencsére már rég levetkőzte magáról a kezdeti psychobilly szárnypróbálgatásait, és már évek óta járja azt a metalos, punk rockos irányt, mely egészen egy menő külföldi kiadóig (Napalm Records) vitte őket. Az eddig sem volt kétséges, hogy a banda hangszeres része bőven kiemelkedik az átlagból, de ez az új albumokon egészen új dimenziókat nyit meg, főleg a gitárok terén, ahol igen kifinomult, eszes, néhol váratlan húzások, hangszínek jönnek elő a húrokból. A Pitch Black Sunset jóval kompaktabb, összefüggőbb, mint elődei, ez többek között annak is köszönhető, hogy Radnóti Zsuzsi egyre érettebben használja a különböző hangszíneit. Kétség nem fér hozzá, hogy a banda teljesen összeért, ez pedig olyan ötleteket és dalszerkezeteket eredményezett, amik eddig csak kevésbé voltak hangsúlyosak a zenekar életművében. Arra most külön nem térnék ki, hogy a banda hazai jelenléte, beilleszkedése még hagy némi kivánnivalót maga után, maga az új anyag mindenképpen elismerésre méltó, pláne annak fényében, hogy milyen nagy utat tettek meg eddig. (Simon)
Az ország legjobban futó durvulós metalbandája, a Lazarvs tíz év alatt az ötödik nagylemezét tette le az asztalra, megfejelve a trió történetének első tagcseréjével, ami emberileg nagyon is, zeneileg viszont nem rázta meg különösebben a társaságot. Sőt, amíg az eddigi anyagaiknak volt egy egész jól kivehető fejlődési íve, addig a Blackest inkább egyfajta karrierösszegző jelleget ölt, amiben minden megvan a korai cuccok grunge-os hangvételétől a dohos pincébe hangolt súlyzásokon át a gyors reszelésekig, a határfeszegetés viszont most a háttérbe szorult. Ilyen szempontból az anyag elég jó kiindulópont lehet, ha valaki most ismerkedik a Lazarvs munkásságával, bár az is tény, hogy az egyes dalok hatásfoka (nem merem azt írni, hogy slágeressége) szempontjából még mindig a hármas Hex a diszkográfia koronaékszere. (Völgyesi)
Kátai Tamás zenekaráról jóformán minden megjelenésénél elmondjuk, hogy mennyire szépen és igényesen emeli be a folkos elemeket a (black) metal közegbe, és ez nincs másként a legfrissebb Alföld esetében sem. Egy kissé sötétebb és metalközpontúbb lett az új anyag, aminek személy szerint kifejezetten örültem, annak meg pláne, hogy egyfajta hazatérést, illetve öndefiniáló albumot sikerült kihozni végeredménynek. Lecsupaszítottab szerkezetek, lényegre törő riffkészlet és jó fekete hangulat, amik legjobban jellemzik az új irányt, mely igazából nem új, hanem inkább egy visszafordulás a gyökerekhez. Kevesebb elszállás, jóval inkább egy földhözragadt, rideg struktúra alapján építkezik a Thy Catafalque, és pont emiatt ez a kolosszus talán sosem volt még ennyire félelmetes. (Simon)
A progresszív metalos színtéren nem mondható épp friss üdvöskének, ifjú titánnak a Snailgardn, lévén már egy évtizede működik a gyulai gyökerű fővárosi négyes, de a második nagylemezük, a Comfort in Collapse mindenképp felfogható egyfajta áttörésnek. Mesteri szintre fejlesztették ugyanis a Karnivoolból, késői Subscribe-ból és hasonló bandákból táplálkozó dalszerzést, fogós témákkal, kreatív szerkezetekkel, rafinált váltásokkal és változatos vokálokkal (a hagyományos éneklés mellett vannak rap és scream betétek, sőt több helyen még kórusozás is). Az eredmény hol játékos (Bends), hol drámai (Crawlspace), hol meglepően szigorú (Terminus), hol rendesen világvégét vizionálóan epikus (Swansong), máskor meg csak simán olyan, mintha Krúbi ugrana be a Subiba egy jó kis önsegítő szakkör erejéig (Dogs). (Völgyesi)
A dUNA mellett a tavalyi év másik legelőremutatóbb nagylemezét Varsás Gábor készítette el Shum név alatt. Ez a szobaprojekt jóval kevesebb figyelmet kap, mint amennyit megérdemel, pedig bizony nagyon is érdemes azok figyelmére, akik élik a kísérletezős noise, sludge, black metal stílusirányzatot. Az edzettebb rajongóknak első hallásra biztosan a The Body munkássága ugrik be, főleg az ének és a noise hatások miatt. Ezek mellett a programozott dobtémák, a különböző elektronikus megoldások és a sajátos hangzás olyan különleges atmoszférát teremtenek meg, ami itthon páratlan és nemzetközileg is ritkaságszámba megy. Ott van például a Halott levelekként, amiben a szintetizátorral megidézett, kísérteties vokálok után olyan blastbeat armada érkezik, hogy a szemöldököd a homlokodon át a seggedig szalad. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a hazai underground tele van rejtett gyöngyszemekkel, amikre nagyon is büszkék lehetünk, és ezek egyik legkiválóbb példája a Tornyok, amivel Varsás bizonyította, hogy érdemes követni azt, amit négy fal között a zenével művel. (KG)
Régen minden jobb volt? Na, hát a Fish! pont nem. Az évek alatt egyre csak punk rockosodó bulibrigád ugyanolyan megbízhatóan szállítja a könnyen beérezhető, magával rántó anyagokat, mint mindig is, a legújabb eresztésük pedig nagyjából a legutóbbi Pozitív (na meg a 2013-as Konzervzene) vonalán robog tovább, tulajdonképpen tipikus Fish!-lemez. Rövid, kompakt dalok, velősen frappáns dumák, összekeverhetetlen vibe, persze a lehetőségekhez mérten változatosan: van itt minden a tömény punk vágtától (Ahogy jön, úgy jön) a tökéletes nyári slágerig (Nekem ennyi elég), amiből utóbb külön remixlemez is készült, sőt idén még fesztiválhimnusz is lesz belőle, nem véletlen. (Völgyesi)
Nem csupán 2023, hanem az utóbbi évek legfontosabb hazai punklemezét hozta össze a Juggler. A bemutatkozó albumuk, az Angard visszarepít a ’80-as évek füstös, feszült punk közegébe, ahol a dühös reménytelenség uralkodik mindenek felett. A torzítás nélküli gitártémák már eleve különlegesnek számítanak, de ehhez még jön a sötét jövőképet előrevetítő szövegvilág, a néhol poszt-punk irányba hajló riffek és a keserves ének. Az olyan dalok, mint a Nukleáris tél, az Apátiám, vagy a Fájdalom City adják át leginkább a lényeget, ami nem szimplán az unalomig húzott (bármennyire is jogos) köpködése a magyar kormánynak, hanem az alattuk élő emberek, egy egész elbaszott társadalom lelki világának megvilágítása, ami pedig nem éppen nyugodt és kiegyensúlyozott, mivel ma is csak a hitegetés és az ígérgetés megy, miközben valójában mind egytől egyig át lettünk verve a palánkon, és van egy olyan érzésünk, hogy ez egyhamar nem lesz jobb, maximum csak rosszabb. (KG)
Makó Dávid (ex-Haw, ex-Stereochrist) szólóprojektje, a The Devil’s Trade eddig is kimagasló teljesítményeket ért el underground mércével nézve, és azt hiszem, jogosan jelenthetjük ki, hogy esetében maximálisan rétegzenéről beszélhetünk. Ez a megszólítandó halmaz pedig kitágulni látszik az az énekes-dalszerző legújabb vallomásával, a Vidékek vannak idebenn-nel, amin már nem egyedül ülteti hullámvasútra a könnycsatornáinkat: segítségére sietett régi zenésztársa, a minden zenekarban is doboló Binder Gazsi (Choke City, Torn From Earth, ex-Haw, Cudi Purci Booking stb.), és ketten olyan húsbavágó atmoszférát kreálnak ezen az anyagon, amihez foghatóval tényleg nem gyakran találkozik az ember. Makó szavaival élve ez egy új kezdet szónikus leképződése, és a (nagyon hatásos) magyar szövegek ellenére is könnyedén beszélhetünk világszínvonalról. Elnézve Dávid kiadóját (Season of Mist), a külföldi fesztiválos és klubbulik véget nem érő sorát, a világ tisztában is van ezzel, és még többet kér belőle. (Radó)
Nincs kecmec, a budapesti Tetem bemutatkozó anyaga a neocrust és a d-beat legjellemzőbb elemeiből táplálkozva úgy forgat meg, hogy beleszédülsz. Már az elején elkap a tempó, jár a lábad a ritmusra, dolgoznak a nyakizmok, és hirtelen azt veszed észre, hogy önkívületben léggitározol a kettes metrón reggel hatkor. Ja, és ez csak az első szám volt? A folytatásban jön a Catastrophism, és az elején az a gitártéma annyira megdobogtatja a szíved, hogy legszívesebben már mennél is be a pitbe rázni az öklöd, aztán nyilván ott is maradsz a buli végéig, egy pillanatra sem állsz meg, együtt ordítjátok a szövegeket, és a végére úgy kifulladsz, mint egy láncdohányos, akivel lefuttatták a maratont. Minden egyes dal annyira jól van megírva, annyira fülbemászóak a riffek, úgy sodor a dob és olyan könnyen tudsz azonosulni az énekkel, hogy kétségtelen volt, hogy ez a debüt előkelő helyen végez majd a listánkon, és habár a dobogóról épphogy csak lecsúszott, számomra ez az év legjobb hazai lemeze. Igen, ezt muszáj volt elmondanom itt is. (KG)
Talán az év egyik legnagyobb meglepetése volt a Noble Victory debütálása. Nemcsak azért, mert a banda feltűnése annyira váratlan volt, hanem inkább amiatt, hogy mennyire könnyen és szerethetően nyúl vissza a This Calling kvázi teljes hangszeres legénysége a ’90-es évek (főként svéd) death metalos gyökereihez. A Minotaur a göteborgi, dallamosabb vonal felől közelíti meg a death metalt, nehol blackes és core-os elemekkel, karakteres és telt énekkel, az Edge of Sanity és a Gates of Ishtar árnyékában. Elég kevesen próbálkoznak itthon ezzel a stílussal, többek között ezért is hiánypótló ez a bemutatkozás, mely nem akar megfejteni, túlmagyarázni, csak leborul egy olyan műfaj előtt, mely jó két-három évtizeddel ezelőtt volt a csúcson. Kívülről úgy tűnik, a zenészek csuklóból kirázták ezt a nagyemezt, és ha ez ennyire könnyen ment, akkor reménykedünk benne, hogy tovább folytatják a szívfacsaró múltidézést. (Simon)
Nem sűrűn látni olyat, hogy egy hazai zenekarnak 15 év után kezd igazán beindulni a szekere külföldön, de a hazai poszt-hardcore zászlóvivőjével, a Shell Beachcsel most pont ez történik. Persze Somló Paliék korábban is elég sokat tapogatóztak kifelé, de a Solar Flare mindenképpen szintlépést jelent, meg persze korszakhatárt is, mivel ez a banda első lemeze Bodóczy Zoltán “Undos” énekessel (Grand Mexican Warlock, Seen stb.), bár tőle eltekintve azért nagyrészt ugyanazt a feszes, sokrétű, kicsit progos lelkületű zenélést kapjuk, mint eddig, talán néhol egy kicsit visszafogottabb, megfontoltabb hangvételben. Amit meg a gitáros apja, a néhai Somló Tamás dalából, az Olyan szépek voltunkból kihoznak a srácok fináléban, az nemes egyszerűséggel lenyűgöző és szívszaggató, simán az év hazai feldolgozása. (Völgyesi)
Ha a listánkon szereplő zenekarok helyezéseinek első számú kritériuma a fejlődés volt (és miért ne lehetne, hát profik vagyunk), akkor a Tiansen teljesen megérdemelten foglalta el a dobogó csúcsát. Az az evolúció, amin Radó Édenék keresztülmentek az Emerald létrehozataláig, egy olyan zenekart prezentál, ami már nem elégszik meg a gumilabdával, egyenesen a múzeumi T-rex-csontvázra feni a fogát. És megjegyzem, teljesen jogosan: mind hangzás, dalszerzés, ének és angol szöveg terén messze az elvárások fölött teljesít a zenekar, és amennyire ijesztőnek és katasztrofálisnak tűnhet papíron ez a Dance Gavin Dance-Jinjer-Paramore-házasítás, pont annyira kisujjból rázza ki ezt a banda. Szerintem mi sem gondoltuk még májusban, amikor kijött ez a lemez, hogy amikor a világ összedől körülöttünk, a lelkünknek igazából csak egy ilyen szabadosan upbeat és piszkosul fülbogár modern (pop)metal-kiadványra van szüksége. Bár nem volt osztályozási szempont, de a szerkesztőségben teljesen random kihirdettük még „az év Disneycore-dala” különdíjat is, amit egyedüli versenyzőként a banda első magyar nyelvű szerzeménye, az Ajtók mögött kaparintott meg, ezért is gratulálunk nekik. Az Emerald címét pedig nyugodtan lehet szó szerint venni: 2023-at egy valóban ritka drágakő tarolta le. (Radó)
A lista helyezettjeit az alábbi Spotify-listában is összesítettük, és ezúton is gratulálunk az összes említett zenekarnak!
