Még mindig olyan szépek vagyunk – Shell Beach: Solar Flare

Jó munkához idő kell

– szól a végletekig elhasznált, masszívan közhelyszagú mondás, amit hirtelen el se tudnék képzelni, hogy bármi más zenekarra jobban illene idehaza, mint a fővárosi Shell Beachre. Szerintem bátran kijelenthetjük, hogy a mostanra kultikussá váló banda szinte “hungarikumosította” a poszt-hardcore-t, amihez elég volt két nagy- és egy kislemez letétele 10 év leforgása alatt. Most, hogy a rajongók végigizgulták a zenekar kiadványai közötti eddigi legnagyobb kihagyást, illetve tetemes számú tagcserét, a legfontosabb kérdés csupán az maradt: vajon az új anyag, a Solar Flare fel fog tudni nőni a közel egy évtizede kiadott elődjéhez, a This Is Desolationhöz, ami valószínűleg a banda magnum opusa? A válasz pedig igen, és ha nem is feltétlen szárnyalja túl azt, de minimum egy szinten egyensúlyoznak, és teszik ezt teljesen más aspektusból.

Mielőtt jobban belemélyednék a lemez hangzásába, vegyük át, hogy kik is szolgáltatják nekünk a talpalávalót, illetve dobhártya-masszázst. Az alapfelállásból hősiesen kitart Somló Pali gitáros (SONYA) és Mohácsi Matyi bőgős (The Idoru, Grand Mexican Warlock, Trillion stb.), hozzájuk tért vissza gitáron Sági Viktor (Jazzbois, Amoeba stb.) egy kisebb szünet után, illetve teljesen “újoncként” csatlakozott a krúhoz Szalay Dani dobos (SONYA) és a mikrofonnál Bodóczy Zoltán “Undos” (Grand Mexican Warlock). Persze a közönség már jó párszor láthatta ezt a felállást együtt zenélni az elmúlt időszakban, de az mindig más, hiszen akkor még egy-két darabot leszámítva a régebbi (és kiválóan megírt) tételek vannak újra előadva – de milyen az, amikor egy régi-új brigád teljesen friss szerzeményeket próbál életre hívni? Egyszerű zenefogyasztóként számomra Undos szerepe okozta a legnagyobb körömrágást, mert imádtam a korábbi énekes, Totik Zoli orgánumát, számomra az eggyé vált a Shell Beach “márkanévvel”. Ugyanakkor Undost is hallottam már a GMW-ban prímákat dalolni, azért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy milyen lesz egy teljes lemezen egy maximum csak nyomokban hasonló hangszínnel előadott performanszot átélni.

Nem tudom, hogy Undosnak (vagy a hangjának) mennyi szerepe van ebben, de az új Shell Beach jóval progosabb, technikásabb és mondjuk ki: metalosabb, ami persze egyáltalán nem baj, de pár jellegzetes húrlefogást leszámítva meg nem mondanám, hogy őket hallgatom, hacsak nem tekintenék időnként az előadóra a lejátszási listában. A kezdeti nyersebb, helyenként punkosabb Glassjaw-, At the Drive-In-, és Refused-hatások eltünedeztek, ezeket felváltották a 2010 utáni Deftones és az Equal Vision “agyalós” poszt-bandáinak jegyei, illetve bármi olyan előadóé, aki az űrt választja ihletéül. De igazából a Shell Beachnek megvan a maga imázsa, nehéz is lenne őket bekategorizálni, nemhiába lettek ők a hazai szcéna egyik megkerülhetetlen bástyája. Ezt az új soundot szakszerűen be is mutatja a nyitó Dismembering Games, ami akár egy Devil Sold His Soul B-oldal is lehetne – megtoldva pár ízes szólóval. Az ezt követő Absolution pedig talán az egyetlen olyan tétel a lemezen, ami egy röpke kitérő erejéig visszapillantózik a zenekar korábbi világához.

Innen átveszik a szerepet a kísérletezős, elszállós és esetenként teljesen stílusidegen megoldások. Az előzetesen megszellőztetett dalok, a Hero, a Love Craft – House of Death (amiben például minden alkalommal megöl, ahogy Undos szépen ráúsztatja a hangját a heves húrmaszturbálásra) és a Feeble Glory mind-mind az ereje teljében lévő zenekar legélvezetesebb pillanatai. A Miracle Misdemeanort simán elviszi Dani dobolása, egyszerűen lehetetlen nem bólogatni rá, a Black Hole’s My Horizon pedig az ügyeletes “lassú víz (kagylós) partot mos” darab. A maradék három tétel nagyjából az addig bevett gyakorlatot viszi tovább, magabiztosan, de mellőzve a kiugró “aztakurva”-pillanatokat. Ekkor kér meg rá a zenekar, hogy fogd meg a sörét. Vagy a pengetőjét. A Shell Beachnek ugyanis szokásává vált mindig a finisben gurítani egy hatalmasat (tíz éve például egy MC Zeek-feattel), és ha nekem valaki azt mondta volna, hogy a srácok 2023-ban kiadják egy ’90-es évekbeli magyar popsláger feldolgozását, akkor valószínűleg azt feleltem volna rá, hogy ezért nem szívunk vicces cigire higítót, jóbarát. Pedig pontosan ez történik az Olyan szépek voltunkkal, és a választás sem teljesen random, ugyanis az eredeti dalt előadó Somló Tamás történetesen a gitáros Pali néhai édesapja. Ez egy rendkívül ízléses és tiszteletreméltó gesztus, és igazából annyira szívet melengető momentum ezzel zárni a lemezt – ami leginkább az elmúlás/újjászületés kérdéskörét feszegeti -, hogy még afelett is szemet tudunk hunyni, hogy volt egy-két szürkés pillanat az elmúlt 50 percben.

Bár az írás elején még a This is Desolationhöz hasonlítottam a Solar Flare-t, most inkább azt mondanám, hogy a debütáló Acronycalhoz áll közelebb (én kritikám, azt csinálok benne, amit akarok): nyilván nem elsőbálozó zenészekről van szó, és azért itt bőven vannak kimagaslóan jó pillanatok, sőt, egész pontosan állkapcsot leejtők is. Ugyanakkor egy bolhafanszőrszálnyit érződik annak a plusznak a hiánya, ami majd akkor mutatja ki a foga fehérjét, ha ezek a srácok elegendő időt töltenek egymás társaságában ahhoz, hogy olyan kémiai kötés csiholódjon köztük, mint a nátrium és a klór közt (lásd még: só). Addig persze még gusztustalan sokszor le fog pörögni a lemez, és csak reménykedni tudunk abban, hogy a következőre se kell annyit várni, hogy már lumbágókenőcs vásárlása közben, a sorban állva töltsem le az agyamba ültetett chippel. Bár elnézve az itt turbékoló brománcot, erre szerencsére kicsi az esély. 8,5/10

A Solar Flare lemezbemutatója március 14-én lesz az Akvárium KisHalljában, a további fellépők az izraeli Walkways, a Törzs és a Vodka for Kids.