2014. január 3.
Idén sem volt könnyű összeállítani az év végi legjobbak listáját, és idén sem azzal volt a gond, hogy olyan nagyon vadászni kellett volna az elmúlt 12 hónap legkiemelkedőbb darabjaira. Sőt, ha megoszthatunk valamit a szupertitkos belső szerkesztőségi szavazásról, akkor az az, hogy mennyire szoros volt a verseny 20-30 album között: kétszer is újra kellett számolni az egészet, hiszen például a dobogós mesterműveket tényleg csak pár hajszál választotta el egymástól. Íme a 15-ös, műfajilag szerencsére nagyon vegyes lista, ezek voltak szerintünk 2013 legjobb külföldi lemezei, és érdemes megnézni, hogy nem kevés banda jutott el/fog eljutni a közeljövőben Magyarországra a finalisták közül:
„Azt már a tavalyi Hexvessel-nagylemez is méltán igazolta, hogy Kvohst saját múltjában találta meg igazán önmagát, és a frontember feltehetően soha nem érezte ilyen jól magát a bőrében. Ez a felszabadultság határozta meg a No Holier Temple kötetlen lebegését, de ugyanez igaz a Beastmilkre is, hiszen a Climax az idei év egyik, ha nem a legjobb olyan nem-metal lemeze, amit más gyökerekre visszatekintő zenészek csiszoltak tökéletesre… És hogy mitől lesz a Beastmilk 2014 egyik legnagyobb durranása a keményzenei életen innen és túl? A Climax igazi erejét épp az adja, hogy a Beastmilk mostanra forrt ki igazán, és így saját hatásait is tovább merte gondolni: a Use Your Deluge fenyegető, apokaliptikus gótpunk hátszele szinte teljesen feloldódott a lehető legközvetlenebb és legtisztább ősforrásokban, a világvége-hangulat megteremtése pedig a kevesebb néha több elvéből kiindulva a lehető leghatásosabb.”(Bali Dávid)
A japán metalcore és az ausztrál rock rajongói nem panaszkodhattak idén: a felkelő nap országából a coldrain és a Crossfaith is kiadott egy-egy új albumot, a kenguruk földjéről pedig a Karnivool és a Dead Letter Circus is jelentkezett új lemezzel. A We Are és Eidolon szinte azonnal közönség kedvencekké váltak és annak ellenére, hogy az Asymmetry a végére picit elfárad, addig 2013 egyik legjobban megírt progresszív rocklemeze szól. Az addig szokatlan, új stílusban írt dalok, a radikális hangulatváltások és a profi hangzás egy gyönyörűen komponált, összetett, nagyon nehéz hallgatnivalót takar, ami végül csak célba ért, így a legtöbb év végi toplistán teljesen megérdemelten is szerepel! (Kósa Bence)
Néha úgy érezzük, hogy minden metalcore cikkünket azzal a Paulo Coelho idézettel kellene kezdenünk, hogy „a metalcore halott”, de a listánkat böngészgetve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az év legjobb lemezei jócskán merítenek a stílusból. A legjobban talán épp a Northlane, akik amellett, hogy megírtak egy óriási energiabombát, képesek voltak olyan hangulatot is varázsolni a dalok köré, amely szépen beleitta magát az ember szívébe. Emellett a pozitív kicsengésű szövegek, a jól megírt énektémák és a gitárok kiváló összhangja az, amely a stílus egyik legjobb lemezévé tette 2013-ban a Singularityt és remélhetőleg egy példaként fog szolgálni a jövőben nem csak nekünk, hanem a többi bandának is, hogy lehet még ebből a döglöttnek látszó lóból többet is kiütni. (Jene Balázs)
„Egy kicsit tartani lehetett attól, hogy ennyi dal van a lemezen (ennyi volt a Miseryn is), ehhez képest talán egyszer ül le (Never Said), miközben úgy nyit és zár, és a kettő közt olyan pillanatokkal van tele (ld. a fenti Let It Bleedet, amivel best of lemezt is nyithatnának), ami előtt csak fejet hajtani lehet. A While A Nation Sleeps… nem az a lemez, aminek a dalai szájhúzást vagy óranézegetést váltanak ki a koncerteken, nem lesz “túl sok az új lemez” érzésünk, nem fogunk arról panaszkodni, hogy „kevés a régi Boysetsfire”. Azért nem, mert ez a régi Boysetsfire” (Jávorkúti)
A tekintélyes Joshua Homme vezette Queens of the Stone Age hat év pihenés után ismét nem okozott csalódást és egy első hallásra lehengerlő, már-már kifogástalan lemezt hoztak össze a …Like Clockwork képében. Allűrmentes, mégis igényesen komponált kohézió, minden eddiginél mélyre szántóbb szövegvilág, szerepüket megfelelően betöltő vendégcsorda és ami a legfontosabb, változatlanul egyedülálló dalszerzés, mely a QOTSA-t mindig is kiemelte a létező összes skatulyából. Ami azonban nem csak az emlegetett skatulyákból, de az eddigi diszkográfiából is kiemeli a kiadványt az az, hogy ez a lemez mind a könnyűzenei sznoboknak, mind az egyszeri hallgatónak képes kellemes perceket okozni, ez pedig hatalmas teljesítmény tőlük, melynek okait felesleges is pedzegetni, egyszerűen csak most érkezett el a végső beérés pillanata. Persze nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy ehhez a lemezhez kapcsolható az idei év legkirályabb zenész-képzőművész összefogás is. Ugye mindenki emlékszik a Boneface-féle nagyszerű videoklip szériára? (Tóth Martin)
„Tavaly ilyenkor az Anathema korongja kápráztatta el a progresszív rock kedvelőit, idén pedig Steven Wilson teszi hasonlóan magasra a lécet, már rögtön az év elején. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül is soknak lesz ez 2013 egyik legtöbbet hallgatott albuma.” – Februárban ezekkel a sorokkal zártuk a lemezismertetőt, és most, bő tíz hónappal később, az előkelő tizedik helyig küzdötte fel magát a kortárs prog rock koronázatlan királyának harmadik szóló anyaga. A műfaj szerelmesei különösen elégedettek lehetnek a 2013-as évvel, hiszen a The Mountain, a Shrine of New Generation Slaves vagy épp Asymmetry egészen biztosan rengeteg kellemes percet szerzett a stílus híveinek, azonban mind közül kimagaslik Wilson hat szerzeménye, ami jelenleg a műfaj esszenciáját nyújtja mind dalok mind a produkció terén. Oly annyira így van ez, hogy talán már nincs is olyan rajongó, aki a Porcupine Tree jegelésén keseregne, hiszen a The Raven That Refused to Sing is képes hibátlanul reprodukálni azt a hangulatot – némileg a ’70-es évek ízeivel (King Crimson, Yes, Rush) megfűszerezve – és azt a hangzást, amiért annyira lehetett rajongani az anyabandáért. Nomen est omen. (Falvay Gergely)
„A Blackest Beautiful és a Blackest Beautiful-éra (vagyis az, hogy a szekusok immár nem kérnek dupla pénzt egy LL-buli előtt) azonban kijavítják az összes hibát, amit két-három évvel ezelőtt még találni lehetett a Letlive-produkcióban, és pontosan azt hozzák, amit egy hároméves fejlődési periódustól elvár az ember. A lemezt nyitó, erősen késői Refused-érzésű Banshee (Ghost Fame) rögtön lemossa az előző lemez összes slágerét erejével, színességével, kreativitásával, a táncos poszt-hardcore punk sláger sokkal természetesebbnek tűnik, mint bármi tőlük korábban. A lemez sikerrel folyik tovább ennek a rendkívül erős kezdésnek a medrében, sőt, a dalszerkezetek, sokszínűség még csak erősödnek (egyáltalán nem lehet belátni a kanyarokat a lemezen, pedig nincs káosz), nem kell Butlernek vinnie a vállán az anyagot, pedig három másik lemezt is el tudna adni azzal az ötletszámmal, amit rázúdít az emberre dallamaival, váltásaival.” (Jávorkúti)
„Ashe nem Daniel Tompkins, nem is próbál foggal-körömmel eggyé válni vele, és pont emiatt sikerült magabiztosan megugrania a lécet. Persze emiatt egyesek fülében ott marad a zavaró tüske, de érdemes esélyt adni a neki a bizonyításra. Az énektémák pedig, ahogy a korong többi része is, bizonyítanak – változatos és ötletes megoldások jellemzőek, korrekt szövegekkel… Végezetül érdemes még egyszer, külön leszögezni: korántsem fogja kivétel nélkül mindenki megváltóként üdvözölni ezt a lemezt. Ha a One meglehetősen steril atmoszférája, kimatekozott monotonitása kellemetlen érzeteket generált, ismét előkerülhet az akkor sebtében alkalmazott „fejvesztve menekülés” opciója; de a Daniel fanclub tagjai között sem elképzelhetetlen az esetleges morgolódás. A lelkes kritika nem a véletlen műve: ha az ember vevő a brit ötös zenéjére, nehezen fog szabadulni a korong kellemes, de pokoli erős szorításából – de ugyan miért is akarna ilyet tenni?” (Földesi Balázs)
Tavaly év végén álmodni se mertünk volna arról, hogy az idei év végi listán két olyan lemez is az első tízbe fog kerülni, ami 70+ percen keresztül képes szórakoztatni (ráadásul egyik sem progresszív metal), pedig ez történt. A Night Verses debüt és a Biffy Clyro hatodik (!) albuma már ezért a teljesítményért megérdemlik a tapsvihart, pedig ha csak annyit állítunk róluk, hogy hosszúak, mégis fenntartják a figyelmet, akkor fájóan keveset mondtunk. Vegyük az Opposites-et: ha nem is lett a banda magnum opusa, attól még azon kevés lemez közé tartozik, ami úgy tud mainstream rockalbum lenni, hogy egyszer sem billen át a gagyi oldalra, ráadásul ha azt mondjuk, hogy hatalmas slágerek vannak a korongon, még azzal is csak a felszínt kapargatjuk, amit azért ritkán írhatunk le hasonló alkotások kapcsán. (Bene Gábor)
„A Cult of Luna első, a zenekar nevét magán viselő nagylemeze 2001-ben jelent meg, és már ekkor nyilvánvalóvá vált a svédek hihetetlen mértékű monumentalitásában kicsúcsosodó zsenialitás. Az ezt követő években nagyszerűbbnél nagyszerűbb albumokkal jelentkeztek – melyek között ugyan voltak kevésbé egységes fogadtatásra talált alkotások is, de összességében nem volt olyan lemez, amit valamilyen formában ne jó emlékként őriznénk mind a mai napig. A 2008-ban megjelent, szintén igen jól sikerült Eternal Kingdom óta viszont mondhatni csak a turnék során adtak hírt magukról, valamint az éveken át elhúzódó számírásról szóló hírek táplálhatták egy újabb gigászi albumhoz fűződő reményeinket. A vágyakozás és a várakozás ideje azonban szerencsénkre lejárt, a Vertikal januárban érkezett meg, hogy újabb évekre elegendő hallgatnivalóval szolgáljon.” (Földesi)
„Az anyag későbbi szakaszában rendre megidézik a My Love, My Way és Witness albumokon tapasztalható atmoszférát, szerencsére Midnight in Americát csak nyomokban tartalmaz a lemez, leginkább a Blind are Breeding emlékeztethet minket arra a korongra .…nincs semmi drasztikus zenei változás, nem akarnak semmit újra feltalálni, egyszerűen csak mennek azon az úton tovább, amin a kezdetek kezdetén elindultak. Összegezve az album nem csak vizsgálja, hanem kifejezi mindazt a súlyt, ami manapság egy átlagemberre rárakódhat. Ezáltal a Fever Hunting egy csipetni reménnyel nyakonöntött, őszintén, és rendkívül alaposan körülírt történet a felnőttéválásról, az ennek következményeként megjelenő kilátástalanságról, kiábrándultságból, ami szerencsére továbbírja egy hivatkozási alapnak tekinthető zenekar befejezettnek hitt, de korántsem befejezett történetét, akik most, néhány év kihagyás után is ugyanazzal a lendülettel vágják az arcodba a saját életed.” (Vincze Csaba)
„A Protest The Hero gárdája játszi könnyedséggel képes arra, amiért a legtöbb hasonló stílusban mozgó zenekar akár legkedvesebb hozzátartozóinak lelkét is vásárra vinné: minden alkotásuk egységesen magas színvonalon mozog, végig jelen vannak az általuk megformált, egyedi stíluselemek; ennek ellenére az éppen aktuális lemez mindig tartogat valami újat, aminek hallatán a legszőrösebb szívű rajongók is megenyhülnek. Rajongók pedig bőven akadnak az első három korongnak köszönhetően, a zenekarba vetett remények jelentőségének érzékeltetésére elengedő az elképesztő összeggel zárult indiegogo kampány végső állására pillantani. A csapatba fektetett mérhetetlen bizalom úgy tűnik jó hatással volt a kanadai őrültekre, ugyanis a fenti receptet ez alkalommal sem sikerült rosszul alkalmazni …Luke és Tim egész egyszerűen elképesztő dolgokat művel. Az évek során olyan mértékben összeszoktak, hogy tökéletesen képesek kiegészíteni egymás játékát, a feljátszott riffek mennyisége és minősége pedig végig az egekben van” (Földesi)
„…kevesen tudnak manapság olyan intelligens, éleslátó és szívfacsaró dalszöveget felmutatni, mint amit a Shai Hulud produkál lemezről lemezre, hiszen itt még mindig szenvedély van szenvedés helyett, és az énközpontúság is épp annyira reflektál napjaink társadalmi berendezkedésére, mint ahogy eddig is megszokhattuk.Persze ezek tükrében azt is rá lehetne sütni, hogy igen, a Shai Hulud nem csinál semmi mást, mint eddig. Ez pedig igaz is – viszont rajtuk kívül ezt senki sem csinálja ilyen színvonalon és ilyen jellegzetes atmoszférával, ami, lássuk be, az utóbbi években kétségkívül felértékelődött még annál is jobban, hogy a ‘Hulud mindig is az élvonalba tartozott. A folytonos változásban pedig igen is szükség van biztos referenciapontokra, akikre nemcsak vissza lehet tekinteni, hanem állandóan fel is lehet nézni: a Shai Hulud pedig pont ilyen” (Bali)
„Ez a világ nem pusztán a sajátjuk, de teljesen ki is ismerték, fogós pillanatok sorát tudták benne megírni, a lemezt nyitó slágerek után sem fulladtak ki, ráadásul egyszer sem léptek ki a hangzásukból, de a hallgatót azért sikerrel kiszedik a komfortzónájából. Ma mindenki 30-35 perces lemezeket akar, mert figyelemhiányosan hallgat zenét, és mert kb. ennyi van a jobb bandákban is, ha valaki hosszabbat ad ki, az megvágott tracklisttel végzi a lejátszóban. De nem a Night Verses. A lemezt pl. egy kétrészes, tízperces opusszal zárják, ami végig érdekes, szórakoztató, zenészsárgító (arról a bónusz csattanóról pedig nem is szóltunk, hogy ez talán az első Kris Crummett lemez, amit nem lehet rögtön egy másik Kris Crummett lemezhez kapcsolni). Az év legerősebb bemutatkozása, amiről sajnos már most üvölt, hogy ez lesz az év legkevésbé értékelt albuma is.” (Jávorkúti)
„Így, az első kiadványuk után több, mint másfél évtizeddel sem lett kevésbé elképesztő az, ahogy a ’90-es évek második felében kialakult „mathcore” hullám jellegzetességeit újra és újra el tudják adni: a technikai színvonal és a tempó továbbra is elképesztő, ahogy az is, hogy a „tipikus” pillanataik nem érződnek rutinszerűnek. Már az elsőként meghallgathatóvá tett Prancer is olyan kiváló váltásokkal bír, hogy a kimerítő káosz és a torkaszakadtából üvöltő Puciato ellenére is egy saját karakterrel bíró slágerként működik. Szerencsére szakítottak az Ire Works heterogén felépítésével és az Option Paralysis néhol feleslegesen hosszú dalaival, és többnyire kettő és négy perc közti számokba sűrítik bele a védjegyszerű darálásaikat, amelyeket szinte állandó jelleggel színesítenek vagy Weinman vagy Puciato révén …a könnyedebb pillanatokat és műfaji kitekintéseket hozzákeverték a forrásponton lévő hangmasszájukhoz, amivel szinte tökéletes egyensúlyba, majdnem teljes egységbe került az album.” (Jávorkúti)
Ahogy arról facebookos borítóképünkön is „beszámoltunk”, rengeteg hazai kiadvány került idén a radarunkra, és ezek közt is a külföldiekhez hasonlóan nagy volt a verseny – olyan nagy, hogy bronzérmet ketten is kaptak, mivel a szerkesztőség egyformán szerette az Another Way és a megújult Képzelt Város idei anyagait. Itt nem volt olyan óriási verseny az első helyért, azonban a Black Hourglass győzelme mindenképp meglepő abból a szempontból, hogy olyan friss az anyag, hogy még igazán kritikát se volt időnk írni róla (természetesen erre majd sor kerül a napokban).
„Ami pedig a lemez egészét illeti: ilyen pattogásra kényszerítő lemezt az Ed Gein harmadik anyaga óta nem lehetett hallani. Egyszerűen szétviszi az ember fejét… Mindemellett néha kegyetlenül fülbemászó dallamokat találni (Iskola A Határon főtémája egyszerűen kitörölhetetlen) és ez koncerteken iszonyatosan erőssé teheti ezeket a számokat. Ami még kiemelhet egy-egy tételt, az a szöveg: az, hogy itt kétségkívül erős mondanivalókkal felvértezett dalokat találunk, kétségtelen, és az is, hogy komoly műveltség áll mögöttük, ha ez nem is a formai dolgokból jön le, sokkal inkább a Facebookon olvasható könyvajánlókból, vagy a már említett Szertefoszló… albumon található Az Emberiség Fájából, ami alapjában egy Hegyesi János vers. Az itt olvasható témák sem maradnak el a korábbi színvonaltól, az Aranykorba Újra És Újra, vagy a Reformszkeptikus kiemelkedőek ilyen szempontból. És bizony az ez évi itthoni extrém kiadványok közül az új Another Way is kiemelkedik. Magasan.” (Kolláth Benjámin)
A Marionette ID feloszlása csak egy dolog miatt nem okozott nálunk súlyos depressziót: Kovács Ákos beolvasztása a csapatba az egyik legjobb dolog, ami a bandával történhetett, illetve az is, hogy képesek voltak azt a vonalat tovább vinni, amit a MID feloszlásával nagyon hiányoltunk volna a hazai színtérről. A kissé álmodozó, könnyedebb lemezek után egy olyan albumot tettek le az asztalra az Anatolijjal, ami sötét és súlyos, legalább annyira, mint a téma, amit körbejárnak a lemezen. A poszt-metálba hajló riffek, vonósok és effektek tömkelege ellenére is tudjuk, melyik banda áll a lemez mögött, ez pedig önmagában is nagy teljesítmény. A nyitó és a záró dal az év legjobb dolgai, de a tartalmi rész is közel áll a tökéleteshez, így nem csak az idei év, de az elmúlt időszak egyik legjobb magyar lemeze az Anatolij, amely méltán került a dobogónkra. (Jene)
Kétség sem férhet hozzá, hogy a miskolci Anchorless Bodies óriásit robbantott idén a hazai dallamos hardcore szcéna életében: a The Remedy Process című EP egy olyan anyag lett, amely szinte minden egyes próbálkozónál elsőre betalált. A három dal dúskál a jobbnál jobb, elsősorban az It Prevails hagyományain alapuló témákban, s miközben nyugatképes megszólalása mellé a minőség is felnőtt, a zenekar elérte, hogy a kortárs hullám szerelmesei, valamint a poszt-rock textúrákkal játszadozó dallamos hardcore rajongók is beleszeressenek az amúgy gyönyörű borító mögött rejtőző lemezbe. Már a megjelenésekor kétség sem férhetett hozzá, hogy előkelő helyen fog végezni az év végi toplistánkon, s hogy őszinték legyünk, ha tartják ezt a színvonalat, akkor a debüt nagylemez sem számíthat kevesebb elismerésre. (Budai Benjámin)
„Könnyedén lehetne egy szebb világban, hogy a Szétfoszló ég, szélre vár című friss anyag legalább akkora hype-ot kapjon, mint két évvel ezelőtt a Téveszme nagylemeze (tudom, ez is teljesen más, de értitek a lényeget: az undergroundnak is megvan a saját kitörési lehetősége, ha jók a dalok). Márpedig a Black Hourglass most tényleg elérte azt a pontot, hogy túlmutasson saját műfaji korlátain: bár a képlet látszólag egyszerűen leírható – a post-rock hatásfokozó mechanizmusa és érzelmi hullámvölgyei tökéletesen passzolnak a screamo feszültségének kitöréséhez, és erre a dalszövegek előadásmódja is rátesz egy lapáttal -, és egy legyintésre azt is odamondhatnánk, hogy oké, itt a magyar Birds In Row, de ennél sokkal többről van szó. A ‘Szétfoszló ég dalait ugyanis igazi, felvett modellektől mentes szenvedély fogja össze, és ez olyan markáns hangulatot biztosít az anyagnak, amitől már az első percek is beszippantják a gyanútlan hallgatót.” (Bali Dávid)
