Haken – The Mountain

1000886_10151763271134744_118295726_n

Tracklist:

1. The Path
2. Atlas Stone
3. Cockroach King
4. In Memoriam
5. Because It’s There
6. Falling Back To Earth
7. As Death Embraces
8. Pareidolia
9. Somebody

Műfaj: progresszív rock

Támpont: Caligula’s Horse, Devin Townsend Project

Hossz: 62:14

Megjelenés: 2013. szeptember 2.

Kiadó: Inside Out – Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

A progresszív stílus, és annak legkülönfélébb válfajai köszönik szépen, jól vannak. Na persze ma már azt a fajta zenét is ezzel a jelzővel próbálják eladni a szemfüles csapatok, amikor az egyik téma után, mindenki legnagyobb meglepetésére, egy másik következik. Az elmúlt évek ilyesfajta tendenciái alapján úgy tűnik kifizetődő ez a fajta önámítás, ám amikor érkezik egy valóban velős alkotás, sokan nagy bajba kerülnek az előbb említett magatartást tanúsító alakulatok közül. A Haken egy tipikusan olyan csapat, akik minden egyes lemezzel egyre magasabbra rakják a lécet, valóban a vérükben van ez az egész dolog, ám sajnos a nevük a kelleténél sokkal kevesebbszer kerül elő, ha a kortárs progresszív szférára terelődik a szó. Talán majd a The Mountain után.

Itt egy ízig-vérig progresszív lemez, és sehol egy végletekig lehangolt gitár, de még bősz nullázással sem találkozik az, aki szerencsét próbál a Haken gárdájának legújabb alkotásával. Igen, még mindig 2013-at mutat a naptár. Persze az idén már sok emlékezetes albumot kaptunk a stíluson belül, mégis ritka egy olyan korong, ahol ennyire elhanyagolnák a modern trendeket – azért teljes mértékben ez most sem igaz, akadnak a közelmúltban megszokottá vált riffek is a tarsolyukban, az unalomig ismert megoldásoktól viszont megkímélnek minket. A The Mountain ereje tehát nem a legkülönfélébb, véletlenszerűen egymás után lepakolt poliritmusokban, nem is az arcleszaggató hangzásnak köszönhető szemfényvesztésben keresendő: a hangulat, a korrekt számszerkezetek és persze a kellemes ötletek mutatják a követendő irányt. Ezt az egészet pedig körüllengi a szokásos múltidéző atmoszféra, melyet mintha csak valamelyik King Crimson kiadványról vettek volna kölcsön. A progresszív szemlélet szárnyal, ereje van, végig jól követhető mederben tartja az eseményeket. A hatvankét perces játékidő ellenére folyamatosan akadnak fogós ötletek, persze a nyitányban eldurrogtatott remek témák után valamelyest csökken a figyelem a lemez utolsó harmadához közeledve, de kellő előrelátásról árulkodik az erre a szakaszra tartalékolt puskapor egy része. Igaz a stílustól idegenkedők számára már ez az egyórás adag bőven több a kelleténél, de ez az album valójában azokhoz szól, akik képesek lelkesedni egy tizenegy perces tétel láttán. Lelkesedni pedig lehet, sőt illik, ugyanis rendkívül sok felfedeznivalót rejt magában ez az egész, könnyedén garantálva egy hetekig kitartó élettartamot.

 

A zenekar tulajdonképpen azzal gazdálkodott, amit már a korábbi lemezek ismeretében megszokhattunk tőlük – persze nehéz is unalomra panaszkodni, amikor a metáltól kezdve a jazzig minden fellelhető egyazon szerzeményen belül –, néhol kikacsintva egy-egy új, korábban kissé elhanyagolt szegmensre. A korong legjellegzetesebb és legfontosabb hangszerei között természetesen ott van a szintetizátor, végig a középpontban marad, Richard Henshall pedig a legkülönfélébb hangokat képes előcsalogatni belőle. Tulajdonképpen az ötletesség a csapat minden tagjára igaz, viszont szó sincs céltalan tekerésről, nem ideillő technikázásról: valójában az összkép az, ami briliánsra sikeredett. A mostanihoz viszonyítva a korábbi nagylemezek számszerkezetei sokkal merevebbnek és megtervezettebbnek tűnnek, jelen esetben az egésznek van egyfajta felszabadultabb, improvizációhoz egészen közelálló hatása. Szerencsénkre ez sokkal inkább a kiteljesedés, mintsem az átgondolatlanság eredménye. Az ének szinte végig a szokásos hangnemben marad, nagyban hozzájárulva a korábban említett múltba nyúló hangulathoz. Ennek köszönhetően, ha valaki az első néhány szerzemény után valami keményebbre várna, sajnos csalódni fog, a helyenként felcsendülő súlyosabb riffek ellenére nincs szó ilyesmiről. De nem is kell, hogy szó legyen, ez a lemez még így is az utóbbi idők egyik legjobb progresszív anyaga, minden esetleges hiányossága ellenére. A brit csapat ismét bebizonyította: a jelenleginél sokkal, de sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. 9/10