Karnivool – Asymmetry

Utóbbinak előzenekara is volt már a Karnivool, akik 1997 óta eddig két közép- és két nagylemezzel kényeztették az igényes rockzene kedvelőit, ennyi idő alatt pedig lassú, de határozott zenei átalakuláson mentek keresztül. Míg az első EP-jük a grunge-os vonalat erősítette, addig a következő megjelenéséig már nu-metal hangzást vettek fel, amelynek kiteljesedése a debütáló Themata lett. A Sound Awake-kel pedig végleg beírták magukat a nagyok közé, köszönhetően a toolos hangzású, sötét és grandiózus megszólalású progresszív rock elemeknek, ami addigra gyökerében határozta meg az ausztrál ötös hangzásvilágát.

Négy évvel később pedig itt a harmadik nagylemez, az Asymmetry, mely egy újabb fejezetet nyit a Karnivool történetében. Egy lemezüket sem lehet egy hallgatásra kiismerni, de egy tucat alkalom is kevés, főleg a mostani anyaguk tekintetében, ami az eddigi legnehezebb mind közül: a korábbi hangzásvilágot szinte teljesen elhagyták és egy rendkívül eklektikus, elvont felütést kaptak az új dalok, amik fura módon mégis tökéletesen beleillenek a zenekar eddigi munkásságába (és ezt meg is lehetett tapasztalni a budapesti koncertjükön). Egy eddiginél sokkal sötétebb, de leginkább változatosabb és érettebb struktúrát használnak, amely rengeteg érzelmet közvetít a hallgató felé: hol felszabadult, dühös vagy zaklatott a hangvétel, az album majd 70 perce alatt pedig csak kapkodjuk a fejünket a rengeteg hatástól. Az egyes dalokról csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni és legtöbbjüket muszáj külön is megemlítenem, pl. ott az ambientes nyitány után következő Nachash, melyben egyaránt ötvöződik az előző két lemezük karakteres hangzása, amit rengeteg torzítóval és effekttel egészítenek ki, részben ez is az egyik legfontosabb változás az előzőek tükrében. Ezek után viszont jön a mélyvíz: az ötperces A.M. War egyszerűen megsemmisítő az őrült, kemény és szinte horrorisztikus atmoszférájával, majd jön a We Are, ami már-már borúsan szentimentális. A The Refusal az egyik személyes kedvencem, amelyben megint elszabadulnak a sötét indulatok, amit a nagyszerű basszusgitáros, Jon Stockman üvöltései tesznek hátborzongatóvá, az Aeons pedig egy kellemesen visszafogottabb, lassabb dal. A címadó, két és fél perces átkötés a maga egyszerűségében is zseniális, az Eidolon pedig talán a Karnivool egyik, hanem a legjobban megírt száma, melynek ritmusa és dallamos, groove-os témái a régi klasszikus rock korszakába repít vissza. A lemez második feléből még kiemelném a szintén komorabb és nyersebb The Last Few-t, illetve a gyönyörű, már altatódalszerű Floatot.

Az ausztrálok zsenialitásához nem fér kétség. Az Asymmetry munkásságuk legérettebb darabja, amit rengeteg érzelemmel és eklektikus felépítéssel tesznek felejthetetlenné, technikás témáikkal és Ian Kenny énekével pedig profivá. Az év egyik legjobb lemeze és kötelező hallgatnivaló mindenkinek. Szubjektíven tíz pontot adnék rá, mert nagyon kevés lemez tudja azt az érzelmi kötődést kiváltani belőlem, mint ez, de minthogy az abszolút elsőszámú albumomnak sem adnék tíz pontot, erre sem fogok. A dalsorrend pl. érthetetlenül zagyva (legnagyobb rejtély, hogy az Asymetry pl. miért nem a The Refusalt vezeti fel, mivel koncerten hibátlanul működött, a két szám sokkal jobban hangzik együtt), illetve a lemez második felében előjön pár semmilyen jellegű tétel is (Amusia, Alpha Omega, Om). A Karnivool felnőtt és megmutatta, hogy egy számukra új területen is képesek maradandót alkotni. A kérdés már csak az, hogy a hallgatók hagynak-e elég időt ennek a változásnak a felismeréséhez, vagy megmarad egy kisebb közeg örök kedvencének. 9.5/10