Az alábbiakban a vasárnapi The Ocean koncertről olvashattok egy összevont beszámoló formájában, melyben Killerrabbit-, és jómagam szempontjából kívánjuk feleleveníteni azt a hullámzást, amitől én kissé tengeribeteg lettem, de rajtam kívül mindenki jó (legalábbis jobb) úszónak bizonyult.
killerrabbit:
Előzetesen nem tudtam, mit várhatok a Fonó Zeneháztól, hisz nem jártam még ott, és tudomásom szerint metal zenei szempontból ez a vasárnapi est szolgált a debütálásukként, de kellemes meglepetés jutott osztályrészemül. Igényes a hely kialakítása, normálisak a biztonsági őrök(!), a koncertterem dupla ajtóval elszigetelve a bártól (ahol külön tévén lehet követni a színpadon zajló eseményeket), így nyugodtan lehet beszélgetni anélkül, hogy üvölteni kellene egymás fülébe, és a kulturált környezet mellett az árak is barátságosak. Vonattal érkezőknek Kelenföldről gyerekjáték megközelíteni a helyszínt, így szinte minden klappolt, egyetlen negatívumként csak azt róhatnám fel, hogy a koncertterem légkondicionálása nem a legmegfelelőbb, így a fülledt helységből sajnos többször is ki kellett mennem levegőzni, az viszont pozitív irányba billenti a mérleg nyelvét, hogy mindenhol tilos a dohányzás, így legalább a füst nem állította további próbák elé meggyötört tüdőnket.
Az estet némi csúszással a mohácsi
Solar Scream nyitotta, akikkel élőben mindeddig nem volt szerencsém találkozni, pedig a
Divider című lemez, ha nem is tökéletes, de nagyon kellemes hallgatnivalónak bizonyult, amit a kritika megírása óta is szívesen veszek elő. Érdeklődéssel vártam tehát első találkozásunkat, s a srácok meg is feleltek az előzetes elvárásaimnak. Ugyan a deszkákat nem szántották fel, de a dalaikat pontosan, energikusan adták elő, nagyon profin zenéltek, és Gábor is jól hozta az énekdallamokat, bár kicsit illetődöttnek látszott. A rendelkezésükre álló játékidőt elég szűknek éreztem, a programba a kislemezes
Dead Like Stones mellé csak az ugrálós riffre épülő
Heart Carved Into Mine és a remek dallamokkal ellátott
Permanence fért be a debütalbumról (egy
Grains Of Sandnek még nagyon örültem volna), bár az is igaz, hogy nem épp rövid popslágerekben utazik a banda. Kárpótlásul viszont három új dalt is hallhatott a nagyérdemű, (
Respire, While I’m Lying Awake és Still Running Deep), melyek igencsak erőteljesnek tűntek, bennem különösen a Lying dallamai maradtak meg. Ez alapján talán még korai lenne kijelenteni, de erős lesz a kettes album, az egészen biztos! Aki teheti, csípje el a zenekart élőben, (
június 27-én a Lake Of Tears előtt az A38-on), nem fogja megbánni.
dávid, a laikus:
Az estét nyitó Solar Scream hangolását már a külső termekben elhelyezett televíziók révén követhettük nyomon, ám a makói srácok félórás bulijának kezdetére jópáran beszállingóztak. Első nekifutásra lenne egy kérdésem: mégis, hol bujkált ez a banda eddig? A zenekar tagjai (akik látszólag olyan benyomást keltettek, mintha a melóból jönnének játszani egyet, hehe!) progresszív rock/metal elegye az elsőrangú ének-, és gitárdallamokkal felvértezett nóták formájában befogadó fülekre (és bólogató fejekre) talált, így gyanítom, hogy jópáran vittek haza egy-egy példányt a tavaly megjelent Divider c. lemezből. A félelmetes precizitás, a technikás – ám nem öncélú – megoldások, valamint az érzésekkel teli dallamvilág lehengerlő koncertet eredményezett; ha a fentiek is úgy akarják, még sokra viszi a Solar Scream! Én drukkolok nekik, az biztos.
Az őket követő
Watch My Dyingot értelemszerűen nagyobb ováció fogadta, hiszen az underground berkeiből már kitörni látszó zenekar igen nagy népszerűségre tett szert az elmúlt években; hála a bivalyerős koncerteknek, valamint a sajátos hangulatvilágnak egyaránt.
Gaobr és baráti köre az este folyamán inkább a régebbi nótákat helyezte előtérbe, így nemcsak a zenekar tagjai, de az elsőbb sorok is metronómra valló precizitással headbangeltek a
Klausztrofónia zöngéi mellett
(Carbon, Idomtalan, Nicht Vor Dem Kind, Klausztrofónia) az olyan egyéb kötelező darabokra is, mint a nemrég klipesített
Sztereotíp (állami sláger), vagy a
Fényérzékeny. Bár személy szerint hiányoltam az
Ohmot, és némileg vissza is sírom a
Háttal álmodós intrót, ám egy biztos: nincs olyan WMD-buli, ahol ne sütne fel a Napalm.
killerrabbit:
A berlini
The Ocean az utóbbi időben egyre nagyobb sikereket és elismerést vív ki magának, amit talán az jelez a legjobban, hogy az oldalunkon kétszer is bemutatott
Precambrian lemezből a budapesti koncerten már egy darabot sem lehetett kapni. Nem is csoda, hisz egy remek koncepcióra épülő, és nagyon magas szinten kivitelezett anyagról van szó, kíváncsi is voltam, hogy sikerül a dalait élőben visszaadniuk – hát, nem kellett csalódnom! Bár az előre beígért vetítés valami oknál fogva elmaradt, s a promó-fotókon tapasztalthoz képest megfogyatkozott létszámmal, mindössze öten álltak ki a deszkákra, de a németek így is egy nagyon szuggesztív, profi és erőteljes fellépést prezentáltak a (kissé szellősen megtelt) teremben tartózkodó fanatikusoknak. A sötétbe borult színpadon különböző hideg színekben felvillanó LED-csíkok világították meg hátulról a feketébe öltözött zenészeket, nagyon speciális, komor és emelkedett atmoszférával támogatva az elemi erővel dübörgő The Ocean-dalokat. A program gerincét az első blokkban az új számok képezték, s különösen a dupla album első fele, a
Hadean/Archaean kislemez rövidebb és direktebb dalai hasítottak gigászi erővel. A
Hadean szinte gépies szaggatása, és az
Eoarhaean morózus, csakis a
Mastodonnal és a
Neurosis-szal egy lapon említhető sulykolása ritkán tapasztalható erővel lapította földbe a megjelenteket, bár kis hiányérzetem maradt a szettel kapcsolatban, mivel a kislemez dalcsokrából pont a Neoarchaean, az egyik legjobb tétel maradt ki. De igazából ez csak apróság, mert a nagyfokú agresszió mellett is kerek dalokká összeálló témakompozícióik lehengerlő hatással, élőben hatványozott erővel érvényesültek a Fonó színpadán.
Természetesen a korábbi anyagok sem maradhattak ki a szórásból, és ugyan a
Fogdiver és
Aeolian műveket a koncert előtt nem sokkal szereztem be, így a korábbi érából dalcímeket sorolni nem tudok, a fellépésük élvezeti értékét ez nem befolyásolta semmilyen irányban, bár a
Precambrian még magasabb szintű zeneisége élőben is érezhető volt a régebbi dalokkal összevetve. A banda nagyon kitett magáért, a gitárosok (némiképp a
War From A Harlots Mouth-ra emlékeztetően) szinte végig kaszáltak derékból a hangszereikkel a tempósabb részek alatt, frontemberük is markáns, szigorú megjelenéssel büszkélkedhetett, s az üvöltéseket, az énektémákat is hiba nélkül tolmácsolta. Nem mondom, hogy nem kellett egyszer-kétszer kimennem kis szünetet tartani, mert helyenként nagyon nyomasztó volt az zenészek felől érkező információáradat, de egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem őket, sőt, kellett ez a fellépés, hogy teljes egészében átjöjjön a
The Ocean üzenete, így alig várom, hogy újra láthassam Őket.
dávid.:
Ám a nívós felvezetés nyilvánvalóan csak megelőlegezte a tényleges katarzist, mely a speciális fényshow-val szó szerint „villogó” (he-he!) The Ocean legénységének élő teljesítményét illette meg. A zenekar öt állandó tagja épp a jelenlegi turné közben kényszerült basszert cserélni, ám az új úszóbajnokkal kiálló gárda éppoly profizmussal interpretálta morcos és morózus nótáit, mintha évek óta együtt játszottak volna. A srácok koncertjének gerincét önnön legdurvább dalai alkották, melyre nem számítottam: a Precambrian első lemezének, a Hadean-nak tételei mellett egyenrangúnak bizonyultak harag és gyűlölet szempontjából az Aeolian szerzeményei is, melyekhez betársult a Proterozoic három, szintén az erőteljesebbek közül való dalocskája. Ezt személyszerint aránytalan eloszlásnak vélem, hiszen az utóbbi korong felemelő, és magasztos hangulatvilágot képviselő tételei üdítően hatottak volna a folytonos darálás közben, bár kétségtelen, hogy a zenekar bulija így vált mérhetően… Fájdalmassá, a szó egzakt értelmében. Míg a több post-metal banda arra törekszik, hogy zenéjének felszabadító jellege örömet, és a teljesség érzését adja vissza a hallgatóságnak élőben is, addig a The Ocean esetében ez egyet jelentett a világfájdalom felszabadításával: a hömpölygő taktusok kaotikus befordulásai, és katartikus kitörései kibelezték a terebélyesnek tetsző közönség lelkét, és visszaköpték a maradványokat. Azonban kétségtelen, hogy a dojcse úriemberek élvezték a közönség odaadását, hiszen még két nóta erejéig visszatértek: azonban nem tartom etikusnak az énekes Mike Pilat ki/bejárását az instrumentális részek alatt. De ez csak az én problémám, kétségtelen, hogy színvonalas és energikus koncertnek lehettünk részesei.
A hazánkban először játszó zenekar noha samplerrel oldotta meg az egyébként hangulatfokozó gyanánt érvényesülő klasszikus aláfestéseket-, és zajokat, ám ez nem sokat vont le a produktum nívójából. Hiszen az általuk játszott szett pont annyira volt letaszító, és éterien gonosz, hogy az már-már felszabadító jelleggel bírt, és erre csak a profik képesek.
Egyéb kapcsolódó anyagok:
Solar Scream interjú
Watch My Dying interjú
Watch My Dying – Fényérzékeny (lemezkritika)
