Superbutt, Blind Myself, IHM @ PeCsa

Egyszer volt, hol nem volt, volt májusben egy Bridge To Solace interjú, melyben Jakab Zoli elárulta a NuSkull olvasói számára, hogy idén a BPRNR minden eddiginél nagyobb fába vágta fejszéjét; hiszen ezúttal nem az A38 hajó adott otthont a koncertszervező & zenekaristálló évbúcsúztató koncertjének, hanem a Petőfi Csarnok nagyterme, különleges fénytechnikával, valamint erőteljes hangzással megspékelve, ahogy az a nagyobb mesekönyvekben meg van írva. 2007 így is erős évnek tekinthető akár a hazai koncertfront-, akár a (nemzetközi) lemezmegjelenések tekintetében, és a tegnap esti hepaj bizony méltóképp megadta a módját annak, hogy a magyar zenehallgató mégis milyen elvárásokat vegyen górcső alá a jövő évvel kapcsolatban.

Az este számomra a The Idoru koncertjével kezdődött: így ezúton egyaránt szeretnék elnézést kérni mindazoktól, akik kíváncsiak lettek volna a további előzenekarok produkciójára épülő beszámolóra, valamint azoktól is, akik szeretnének olvasni az ‘Idoru koncertjéről, mivel én tudom magamról, hogy jelen kívánalmak kielégítéséhez kevésnek bizonyulnék. Ezen kijelentésem nemes egyszerűséggel azon tényre alapozom, hogy nem szeretem a zenekart, nótáikat – és egyben talán munkásságukat is – öncélúnak és lélektelennek élem meg – főleg Andy enervált énektémái miatt -, a dalaik nem maradnak a fejemben, de azt hiszem, ez nem is érdemel további kifejtést. Amit biztosan állíthatok, hogy a srácok programjának gerincét értelemszerűen a Monologue szerzeményei szolgáltatták, melyeket a közel háromnegyedháznyi publikum vegyes ovációval viszonzott. Andy-ék koncertjét még nem ékesítette a kolosszális méretekkel bíró fénytechnika, így az eddig jól bevált vetítés is elmaradt részükről; mindettől függetlenül aki szerette őket, nyilván jól is érezte magát a zenekar által játszott közel egy órán át. Zárásként, mintegy lábjegyzet gyanánt megjegyezném, hogy akár ott helyben, akár így visszaemlékezve is olyan érzésem támadt barátaim jórészével egyetemben, hogy a Bridge To Solace koncertjére sokkal inkább vevők lett volna a közönség nagyrésze, de Jakab Zoliék majd februárban úgyis bizonyítanak.

Azonban a zenekar hangszeres tagjainak egyből egy brand new situationben kellett találniuk magukat, hiszen nem volt idő lazítani, vagy legurítani a haverokkal néhány sört: Gergővel a zenekar élén kezdődött a Blind Myself koncertje, melyben már működésbe léptek a(z eleinte már-már okkultista víziókat sugárzó) kivetítők; a képi anyag értelemszerűen az Ancient Scream Therapy bookletjéhez igazodott, azonban volt egyetlen hibája, miszerint minden szerzemény között bevillant a zenekar logója, mely hozzávetőleg olyan hatást váltott ki belőlem, mintha az RTL Klubon reklám lenne. Visszatérve, a koncert a Worst-Case Scenarioval, és a The Chase-zel indult, melyet a Vax erősen mastodoni döngölései követtek: a publikum érzékelte a váltásokat, és az igényes dalcsokrot erőteljes mozgással hálálták meg. Azonban az olyan közönségkedvenceket túlmenően – mint a Go Get a Life!, vagy a Káin – a srácok tartogattak jónéhány meglepetést, hiszen a Lost In Time-ban (melyre az internethasználó zenehallgató mára egyből a KettőNégyre asszociál) nem mást tisztelhettünk a maga kis nyolc sorával, mint maga őexcellenciáját, Téglás Zolit, melyhez a közönség részéről enyhe fáziskésése dukált (nem, nem volt blidééé’). Számomra a csúcspont volt egyértelműen a márciusi Kultis koncert óta várva-várt The Buried Alive Excercise volt, mely az én nézőpontomban megkoronázta a ‘Blind koncerjét, az Esclin Syndo énekesnőjének, vendégszereplésével karöltve. A hangzás még itt sem volt tökéletes, de ez egy ilyen különleges, és színes koncert esetén csak másodlagos, vagy sokadlagos.

Azonban hiába a patinás felvezetés, és hiába a neves magyar zenekarok által nyújtott előzetes hangulatfokozás, a Superbutt bulija mindent vitt. Amíg Gergőék esetén a teljesítmény kontra vizualizáció párbaja közel kiegyenlített volt, addig Vörös Andris és baráti köre teljes gőzzel a koncertre összpontosított, így egy jobbára minimalista, ám hatásos aláfestő filmecskének lehettük szemtanúi – már aki a vetítést nézte, és nem a kíméletlen hardcore iskola stációit, a wall of death-től karikapiten át egészen a ‘szimplább’ mosholásig. Előzetes várakozásaim alapján úgy képzeltem, hogy a koncerten a Szájon át címre keresztelt, magyar nyelven íródott kislemez minden szerzeménye megszólal majd, ám ebből csak a József Attila előtti tisztelgést kifejtő Hetedik, valamint a címadó szerzemény került terítékre; ám ez mit sem vett le a koncert nívójából, hiszen a közönség szinte egy emberként tombolta végig az ismertebb-, és kevésbé ismertebb szerzemények által formált nótacsokrot. Elsöprő lendület, és pörgős hangulat jellemezte a ‘butt koncertjének minden egyes rezdülését, hiszen ki tudna egy helyben totyorogni olyan nóták hallatán, mint a Black Soupról felcsendülő Broken Nose, vagy a mára méltán közönségkedvenc Better Machine (melynek érkezését előre jelezte a kivetítőn Andris klipbeli alteregójának kék hátterú plakátja)? Ám a koncert legemlékezetesebb pillanatai között mindenképp említést kell tenni a Fish Machine perceiről is, hiszen a ‘halgép’ a zenekar egyik gitárosának, Zsolt apukájának pszichedeliacentralizált gépezete volt, azonban mellékhatásként csak egyszer használatos minden kopoltyús számára… Ettől függetlenül az ősz szakállú bácsika bőszen elpipázgatott a színpadon, és gyönyörködött a moshpit szeretetéhes közönségének egymásratalálásában. Ámen. A zárónóta természetesen a Pioneer (a dal kezdete előtt a fenti kijelzőkön persze már villogott az Oh La La la felirat) volt, melyet közös fotózkodás követett, persze a mai napig tartó fülzúgással karöltve; de bőven megérte, hiszen mind a hangzás, mind a teljesítmény terén egy bődületes bulin vehettünk részt.

Az este folyamán talán az Isten Háta Mögött koncertjét vártam a legjobban – talán? hülye kérdés -, hiszen a srácok az augusztus végi, Rocktogonos (elvileg zárt körűnek elgondolt) hangverseny óta nem szórakoztatták a publikumot egy koncerttel sem a külföldi távollét okán; s miután konstatálhattuk, hogy nyár óta a basszer Egyedi Petinek bizony visszanőtt a haja, lassan a srácok már bele is csaptak a húrok pengetésébe, a Sötétség Herczegének segítségével. Előző megfontolásaim révén arra számítottam, hogy maximum 70-80 fő maradhat ott majd Palikáék buliján, azonban jóval nagyobb nézőszám volt kíváncsi a hajnalig nyúló örömzenei / bánatzenei / szimplán zenei kalandtúrára. A második nóta egyből a Közelítő távolító volt, melynek játékideje alatt Palika rosszul lett az erős füstfelhőktől (“Kakilni voltam.”), ám míg a tömeg értetlenül meredt a színpadra, a zenekar tagjai egy kisebb jammeléssel igyekeztek múlattatni az időt. Jelen esetben mégis az a legszörnyűbb ezen ‘incidensben’ – és itt akarva-akaratlanul ki kell térnem a honi koncertlátogatók etikai ismereteire -, hogy már a PeCsa külső bejárataira is ki volt firkatva közterületfenntartó narancssárga színű alapon, hogy a nagyteremben tilos a dohányzás. Na sebaj, a koncert folytatódott, s habár most kimaradt a Minden Hajnal, attól még a megszokott módon “elektronizált” Orionaranyadért, a Kanyarodási ceremónia, és a záró Kéjgáz módszeresen ütöttek. A koncertet kissé rövidnek éreztem (vagy ez csak a Bergson-féle relatív időnek tudható be?), mellyel egyetemben hiányérzetem is támadt (Mária dala, ‘Tömeges vektor…) ám összességében a tudat mégis csak kárpótolt, hogy egyáltalán újra színpadon láthattuk a srácokat, és hogy a publikum tudatállapotát ismét sikerült a földdel egyenlővé tenni (Mellesleg Kristóf barátomon és rajtam kívül valaki érezte az elülső sorokban azt a brutális fűszagot? Mármint addig a pillanatig, míg a molett emoid leányzó és baráti társasága nem állt neki csirkepogózni). De a lényeget majdnem kihagytam! Volt egy új nóta is, aminek a címét ha nem is lehetett érteni, attól még az erősen stoner alapokra hajazó szerzemény igencsak kellemesen hatott annak fényében, hogy a zenekar a PlanetZ-s interjújának keretein belül egy indieközelibb hangzásvilágot preferált. Szóval várjuk az új nagylemezt, és egyáltalán: várjuk a pillanatot, mikor az IHM-merchandise nem öt darab pólóból fog állni. (mosoly)

Összességében egy színvonalas, és méltán európai szintű koncerten vehettek részt az arra ellátogatók, mely fémjelezni engedte a honi zenehallgatók számára azt, hogy kis hazánkban bizony van példa igényes, és ígéretes előadókra egyaránt. Nem túlzás, de ez bizony felejthetetlen este volt, melyet remélem, hogy méltóképp fog visszatükrözni a majdan megjelenő DVD…És a koncertlátogatók a hazakeveredés után boldogan aludtak, míg fel nem kellett ébredniük arra, hogy nem hallják tulajdon légvételüket. Itt a vége, fuss el véle.