Porcupine Tree @ Pecsa

Porcupine Tree @ PeCsa

Időpont: 2009.11.01., Vasárnap, 20:00

Helyszín: Petőfi Csarnok, Budapest

Fellépők:

Porcupine Tree (GB)
Demians (F)

Kezdés: 20:00
Vége: 23:15

Tudom, tudom. A Porcupine Tree sose illet bele igazán a nuskull.hu által felölelt zenei közegbe, de úgy gondoltam, erről az eseményről nem lehet nem írni, mert ez nem egy holmi koncert volt a sok közül. Hogy miért? Ahogy azt már megszokhattuk, a Porcupine Tree most is, mint mindig, nagyban gondolkozik és nagyban alkot. A brit ötös fennállása óta most először jutott el Budapestre, ami a honi progressive rock rajongói bázis izgalmi mutatóit rendesen felpörgette, hiszen alig, ha van zenekar, akik hitelesebben, profibban és rajongó központúbb-módon szolgáltatnák a zene ilyen magas fokát.

DEMIANS

Tény, ami tény, a jegy nem volt túl válságbarát, ám a „szolgáltatás” azt hiszem magáért beszélt. Ezt, azonban bármennyire is hűen próbálom majd meg leírni a következő sorokban, biztos vagyok benne, hogy ezt csak az értheti majd meg teljesen, élheti át újra, aki részese volt ennek a frenetikus és páratlan koncertélménynek. Ám, ne szaladjunk ennyire előre, és ne feledkezzünk meg az est előzenekari posztján bizonyító francia triumvirátusról se, a Demiansról. Nicolas Chapel a csapat agya és mindenese, a multi-instrumentalista „kis Steven Wilson” által vezetett formáció kezdéséről sajnos elkéstem, de a buli felének, így is szem és fültanúja lehettem. A show gerincét az idén megjelent Buliding An Empire lemez dalai képezték. Igaz, a keverő állás mellől figyeltem végig, hogy mi is folyik a színpadon, de, ha valaki odáig érzi, azt az erőt, amit sugároznak, akkor az már rossz nem lehet. A csapat maximálisan együtt volt és nem igazán lehetett panasz a szereplésükre. Mi sem lehetne ennek jobb mércéje, mint a feléig megtöltött nézőtér és a sorozatos tapsviharok. De persze, a Porcupine Tree előtt nyitni ennek ellenére rendkívül hálátlan feladat, még, akkor is, ha csak a kemény mag kemény magja ismerte a játszott dalokat (pl. The Perfect Symmetry, Sapphire vagy épp a klippes Temple). Érdemes rájuk odafigyelni, pláne azoknak, akik már falra másznak az ötlettelen brékdán csapatoktól és kellően érzékenyek a zenei antennáik egy adag muzikális gyönyörködtetésre.

PORCUPINE TREE

A kicsit túlontúl hosszúra nyújtott behangolást követően, egy retorikából egyesre vizsgázott bemondó nő felkérte a közönséget, hogy ne használjunk se fényképezőgépet, se mobiltelefont a koncert rögzítése céljából. Miközben a szokatlan kérésre összenéző tömeg lassan felocsúdott a meglepődés hatása alól az öttagú formáció már a színpadról integetett vissza a háromnegyedéig megtelt csarnoknak. Az alig másfél hónapja új albummal előrukkolt csapat aligha tagadhatta volna, hogy ez a turné nem egy átlagos PT koncertsorozat. Több okból is. Egy. Az „előadást” két felvonásra osztották, elsőként kompletten eljátszották a The Incident első lemezét, majd egy tíz perces szünetet követően a turné során egy estéről estére változó Porcupine Tree „best of”-ot kaptunk és fogadtunk. A zenekar komolyabb szimpatizánsai (mint én is) már nyilván a koncert előtt rendszeresen nézték a setlisteket, de ennél tökéletesebb felhozatalt akarva se kaphatunk volna. Mint mondtam az első felvonásban az új albumot és azon belül is annak első CD-jét mutatta be a Nagyérdeműnek Steven és csapata, akit a lemez megírásakor egy személyesen átélt közlekedési baleset ihletett. Az intronak szolgáló Occam’s Razor után kedvesen bemutatkozott, megköszönte, hogy végre eljutottak Magyarországra is, illetve a kétségek eloszlatása végett bejelentette, hogy mit várhatunk a tőlük a következő egy órában. Az első szettet ezen kívül már csak pár „koszonom” szakította meg és hivatalosan is megkezdődött a koncert. A dalokat felesleges lenne felsorolni, de muszáj kiemelnem közülük párat; amik élőben lehengerlő energiával dörrentek meg; ilyen volt a The Blind House, a Drawing The Line, a Time Flies és a záró I Drive The Hearse. A Porcupine Tree, azonban merész és különleges zenei megoldásaival nem csak a fülünket kényeztette, hanem a háttérbe felfeszített óriás vásznon a koncerthez készült elképesztő látvány és hangulatvilággal operáló kisfilmeket is összeraktak mindenegyes számhoz külön-külön, ami mind hangulatban, mind a dalok ritmikájához tökéletes pontossággal és precízióval illeszkedett, mintha csak egy hatodik tag játszott volna a színpadon. A zenekarból áradó pozitív energia a buli folyamán végig áramlott a közönség és a zenekar között oda és vissza és, mint szinte mindenki, közük én is, csak álltam… és néztem. Elképesztő élmény volt, szinte hihetetlen, hogy az ember az órájára se nézve több, mint hatvan percen keresztül csak áll egy helyben és „megéli a zenét”. Hátborzongató volt, arról nem is beszélve, hogy a számomra annyira nem preferált új albumot egészen új szemszögből világították meg, és teljesen újra értékeltem a lemezt, ami ezáltal már biztosan helyett kap az év végi listámban. A tíz perces szünet, pont, mint egy színházi előadás alkalmával pont arra volt jó, hogy lassan magamhoz térve felmérjem az összegyűlt embertömeget. Szinte nem hittem a szememnek, hogy lehet, hogy sehol egy tipikus büdös borszagú rocker vagy épp egy tirpák Pokolgépes. Eszembe se jutott volna, hogy a Porcupine Treenek ennyire válogatott közönsége van, de tény, ami tény az átlag életkor olyan 45 körül lehetett és bár én még nem jártam ilyen eseményen, de ettől függetlenül mindenki nagyon jól megfért egymás mellett. A második felvonás elején pedig mi sem emelhette volna tovább a koncert fényét, mint, hogy a sors egy rendkívül kellemes illatú hölgy elé sodrott, így még múltkori In Flames koncertes emlék foszlányaim is tovatűntek. A szünet utáni második zene-epizód pedig már az oldschool rajongóknak kedvezve a régebbi nótákat előnyben részesítve a Deadwing lemezes The Start Of Something Beautiful keserédes basszusjátékával indítva, majd a Lightbulb Sun tizenhárom perces klasszikusa (bár most rövidítve) után a 2006-os év legjobb albumáról származó Anesthetizet élőben elképesztő erővel és súlyossággal szólaltatták meg, nem hiába manifesztálódott a PT az utóbbi időben inkább prog metal csapattá. Ami pedig ezt követte, azt számomra semmivel sem lehet le vagy épp körbeírni. Életem legmeghatározóbb dala: a Lazarus. Az a kb. négy percig tartó pillanat, amire már nagyon régóta vártam eljött, és ezt annak ellenére mondom, hogy a zenekar, és pláne Wilson, profizmusától egy pillanatra elesve valamiért a dal legelejét elrontotta és végül újrakezdte. Ez talán sokak számára negatívan befolyásolta a fellépést, az én szemben ezt csak emelte a csapat dicsfényét és bár már jó pár bekezdés óta csak szuperlatívuszokban beszélek, de nincs mit tenni, ekkor jöttem rá, hogy ez életem legjobb koncertje volt, amin valaha voltam. Nincs kétség. A Lazarus sajátos világa után nagyon nehezen találtam vissza a Földre, de a szerencsére a Way Out Of Here zakatolós metal riffjei elkergették a könnyeket a szemem sarkából. A visszatérés előtt még volt szerencsénk a Nil Recurring EP-s Normalhoz, illetve a csak turné során csak nálunk játszott Blackest Eyeshoz. A visszatapsolással pedig a turné összes állomásán felcsendülő The Sound Of Muzak és Trains duóval koronázta meg a koncertet a zenekar. Hiába, bár féltem a koncerttől, és tartottam tőle, hogy a Faith No More fogja vinni, az év bulija díjat, de szerencsére, a Porcupine Tree nem, hogy őket is überelte, hanem megcsinálták életem legjobb koncertjét. Köszönöm. Már csak egyetlen dolog hiányzott a beteljesüléshez, ha a koncert után sikerült volna aláirtanom a Fear Of A Blank Planet bakelitem, de ez kísérlet sajnos kudarcba fulladt, a megfagyott lábujjakról pedig, akkor már szót sem ejtek – sebaj, bőven megérte!