POP PUNK HÉTVÉGE #2: ott voltunk az As It Is koncertjén is!

10983464_420053361487355_1349289913190341400_o

A tegnapi, kissé negatívabb hangvételű KVLT-os banzáj után a Dürer Kert-be látogattunk el, ahol fellépett az angol limonádé pop-punk üdvöske, az As It Is. A különbség érezhető volt, az egy főre jutó The Story So Far merch arány elég magas volt és rengetegen képviselték magukat a 16-17 éves korosztályból is, főleg lányok, de ez érthető, hiszen az As It Is vokalistája, Patty Walters egy hatalmas YouTube celeb, akinek egyes videóin több milliós nézettség is akad. Na, de térjünk is rá a lényegre, vagyis hogy milyen volt a buli!

OUR YOUTH

A hazai support szerepét a fővárosi Our Youth kapta meg, akik nem is olyan rég bizonyíthattak (most arra nem térek ki, hogy mennyire méltatlan hozzájuk egy Falling In Reverse-nek melegíteni a színpadot, inkább örüljünk, hogy nagyobb közönség előtt is megmutathatták magukat) Bécsben egy amerikai sztárzenekar előtt. Nyilván nyitózenekarnak lenni nem feltétlenül a legideálisabb nézőszám szempontjából, az ő bulijuk alatt még elég foghíjas volt a terem, de ez nem igazán látszott a zenekaron, élvezettel és az egész színpadot bemozogva tolták le röpke 30 perces műsorukat (ami egyébként meglepően jól szólt). Az eljátszott dalokról sajnos nem tudok annyira sokat mondani, a zenekar slágerei (Waken Up By Wolves, Oak Tree) természetesen felcsendültek és a hangsúly a legutóbbi Sea Foam EP-jükön volt. Bemelegítésnek tökéletesnek volt, feszes játék és remek énekesi teljesítmény jellemezte őket!

TRASH BOAT

Az egyetlen hazai előzenekar után színpadra is lépett az első külföldi, méghozzá az angol Trash Boat legénysége! A srácok vegytiszta pop-punkban gondolkodnak, zenéjükről azonnal a The Story So Far zenekar jutott eszembe, mind az éneket tekintve, mind a hangszeres részt, rengeteg volt az áthallás. Rájuk már azért egészen összegyűlt a nép, néhol apróbb mozgás is kialakult, amit meg is háláltak, pörögtek-forogtak a színpadon és remekül átadták ezt a vidám, féktelen “pop-punk feelinget”, amit a dalaik magukban hordoznak. A repertoárjuk természetesen a zenekar eddigi egyetlen kiadványára, a Look Alive EP-re fókuszált, a Cluttered Sign-nal igencsak jó kezdőszámot választottak, de több új számot is hallhattunk tőlük, amikből azért érezhető a fejlődés, kezd kiforrni a saját hangzásuk. Az egyetlen gyenge pont az az énekes Tobi Duncan teljesítménye volt, néhol egészen elképesztően hamisan énekelt, ezen azért mindenképp csiszolniuk kell, mert néhol rettenetesen gyenge volt. Mindazonáltal kíváncsian várom a következő lemezüket, mert azért az tagadhatatlan, hogy bőven van bennük potenciál, szóval nyugodtan tehettek velük egy próbát!

TROPHY EYES

Negyed tíz magasságában végre eljött az általam leginkább várt zenekar, az ausztrál Trophy Eyes koncertje! Ők is pop-punkban nyomulnak, de egy sokkal gyorsabb és energikusabb formában, kemény, üvöltős vokállal és kevésbé “sunshinehappiness” szövegekkel. A May 24 nevű klippes slágerükkel vágtak bele kb. háromnegyed órás szettjükbe, az elején kicsit meg is ijedtem, ugyanis a nyitószám közel sem volt annyira feszes és gyors mint felvételen, félő volt, hogy az egész buli alatt így lesz, de szerencsére nem így alakult. A közönség itt már abszolút aktív volt, pörögtek a stagedive-ok és rengetegen ugrottak az énekes nyakába, hogy együtt üvöltsék vele a Bandaid vagy a Hourglass himnikus sorait (a körülöttünk álló 15-16 éves lánykák nagy megrökönyödésére). A setlist ahogy az várható volt az új lemezükre, a Mend, Move On-ra fókuszált, de szerencsére helyet kaptak az előző (szerintem amúgy sokkal jobban sikerült) EP-jükről származó dalok is és ezek valahogy jobban is működtek élőben, sokkal többen ismerték a régi dalokat mint az újakat, egész szép darálás indult meg a közönség soraiban ezek alatt (amit az egyik fogam bánt, haha!) Nagyon nem tudok belekötni a bulijukba, minden rendben volt, buliztunk egy hatalmasat, ők örültek, mi is. Várunk vissza Trophy Eyes!

AS IT IS

Ahogy az várható volt, az As It Is fellépése előtt kicserélődött a közönség a színpad előtt és elfoglalták a küzdőteret Patty Walters a zenekar rajongói. Elsőre arra számítottam, hogy egy rettenetesen gagyi 5 Seconds of Summer szintű tradédiát fogok látni és dörzsölhetem majd a tenyerem, hogy jól szétszedjem őket itt, de “sajnos” ez elmaradt, egyszerűen nem tudtam haragudni a srácokra. Nyilván ez a Patty Walters egy eléggé megosztó személyiség, de az egész nagyon felszabadult és vidám volt és zeneileg sem volt annyira vészes (na jó, azért voltak olyan pillanatok amikor felhúztam a szemöldökömet, mert azt hittem hogy egy High School Musical forgatás kellős közepébe kerültem)  még úgy sem, hogy nyilván az egész produkció az énekes srácra volt kihegyezve (amivel egyébként viccelődtek is, amikor bemutatták az új gitárosukat). A “keménymag” persze az első számtól kezdve végigbulizta az egész műsort, amiben nyilván helyet kaptak a legnagyobb slágerek (Dial Tones, Can’t Save Myself), de ezek mellett voltak egész gyors tételek is, erre a vonalra egyébként jobban rá is feküdhetnének, mert sokkal jobban áll nekik és Patty hangja is sokkal elviselhetőbb úgy. Ha öt-tíz évvel fiatalabb lennék valószínűleg kajáltam volna nagyon, de így soha nem leszek a rajongójuk, meg nem fogom őket itthon hallgatni, de az kétségtelen, hogy egy aranyos, közvetlen bulit adtak, ami miatt képtelen vagyok fikázni őket, meg nekiállni kötekedni.