Mint akik fel sem oszlottak – A Blind Myself emlékeztető szurijáról röviden

Ha mondhatunk olyat, hogy a hazai undergroundnak volt egy nagy kihalási eseménye, az mindenképpen a 2010-es évek közepére tehető. Ekkor történt az, hogy egy egész sornyi zenekar, amelyik az előző 10-15 évben fáradhatatlan munkával küzdötte fel magát a népszerűségig, egyszercsak megtorpant, leállt és szétszéledt. Az utóbbi időben viszont egyre inkább látszik, hogy a legtöbbjük legfeljebb 2-3 évig bírt csak csendben maradni, mostanában pedig egymás után állnak össze egy-egy múltidéző bulira, szerencsésebb esetben egy új lemezre is. Miután tavaly a The Idoru, a Turbo és a Subscribe is mozgolódni kezdett, idén a Blind Myself is elérkezettnek látta az időt arra, hogy bő két év hallgatás után beadjon pár “emlékeztető szurit” a rajongótáborának. Tóth Gergőék november első heteiben egy pécsi és egy budapesti koncert kedvéért álltak össze újra, és utóbbi buli alapján azt is simán hihetnénk, hogy igazából egyáltalán nem is tűntek sehova.

Szombat este a Dürer Kertben a banda egy teljesen önálló, előzenekar nélküli, de így is fullos show-val várta a közönségét: az ütős hangzás mellé a helyhez képest szokatlanul komoly fénytechnikával, na meg egy igen alapos setlisttel készültek, bár utóbbi nem meglepő módon inkább kedvezett a Négyszögöl érás, mintsem a Product of Our Imagination albumos rajongóknak. Magyarán nagyrészt az utolsó évek kvázi popmetálnak nevezhető slágerei záporoztak, kezdésnek mindjárt egy Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért + Pomogácsok kombó 2009-ből, majd szép sorban az összes többi magyar szám egészen a 2015 végén utolsónak megjelent Önvakításig. A régebbi, angol nyelvű lemezekhez csak érintőlegesen nyúlt vissza a banda, ezúttal szó sem volt olyan masszív oldschool blokkról, mint a búcsúbulin, csak mutatóba került elő pár olyan alapvetés, mint a Kain, a Horrified by the Sun, a Go Get a Life vagy a Worst Case Scenario. Utóbbi Paradise Lost-hangulatú ősdoom zárótémája még mindig halálos, a végtelenségig el tudnám hallgatni. Az este vége felé befigyelt pár nívós vendég is, a Lost in Time-ba Téglás Zoli, a Testem a vászonba meg Wolfie szállt be, ahogy a lemezeken is – utóbbi mondjuk kicsit belezavarodott a saját rapszövegébe, de ezt tudjuk be a rutintalanságnak, lévén valószínűleg évek óta nem is hallotta azt a nótát.

A zenekaron ellenben egy percig sem látszott meg a két év kihagyás, vérprofin, olajozottan játszottak, még hangszercserére és hasonló mókázásokra is futotta. Gergő jellegzetes száraz ordításai ma is ugyanolyan erősek, mint régen, és csak dicsérni lehet a vadkan vehemenciával doboló Jankai Valentint, meg Horváth István gitárost is, aki némelyik dalban a hangszert lerakva gyakorlatilag második frontemberré lépett elő (ilyenkor egy másik, a frontemberrel rokonságban nem álló, fiatalabb Tóth Gergő pengetett helyette). A teltháznyi közönség is kellőképp vette a lapot, bár olyan igazán eksztatikus magasságokat nem nagyon ütött meg a hangulat, leginkább csak a vendégek dalainál, meg a legvégére hagyott A fekete lovag mindig győz! alatt lehetett érezni a levegőben azt a bizonyos ünnepélyes szikrát. Egyébként már két éve az utolsó koncerten is hasonlót éreztem, hogy hiába a combos setlist, hiába a különleges felállások, hiába a történelmi apropó, igazából így sem volt különösebben drámai vagy érzelmes a koncert. Egy ütős, vigyorogva bólogatós, jó ízűen ordibálós Blind-bulit láttunk, nagyjából pontosan a Négyszögöl albumos turnék szintjén, és kész. Ilyet viszont szívesen néznénk meg gyakrabban is.

Fotók: Somogyi Lajos – Bands Through the Lens