Kisujjból kirázott telitalálat: a Killswitch Engage az Akváriumban

2018-ban talán senkinek nem kell már fejtegetni, hogy a Killswitch Engage az a zenekar, aki egymaga megtestesíti azt a zenei stílust, amit az elmúlt 15 évben úgy hívtunk: metalcore. Éppen ezért nincs mit magyarázni azon sem, miért volt a nyári koncertdömping egyik nagy dobása, hogy a massachusettsi banda szombat este ismét Budapesten játszott. Még úgy is, hogy Adam Dutkiewiczék harmadik érkezése már közel sem lett annyira történelmi esemény, mint az a bizonyos 2008-as pecsás bál, vagy a tavalyelőtt a Budapest Parkban tartott népünnepély.

A csapat ezúttal az Akvárium nagytermét vette be, és bármilyen fura is, a buli az utolsó napig sem lett sold out. Pedig nem mintha a KSE kevesebb embert érdekelne, mint mondjuk a márciusban simán teltházat hozó Trivium. A legfőbb ok inkább az lehetett, hogy a jegyár elég durván megszaladt, pláne ahhoz képest, hogy most semmilyen As I Lay Dying– vagy August Burns Red-kaliberű „menő” banda nem lépett fel a főhősök előtt. Ehelyett két jóval kisebb hal, a budapesti Mirror és az angol The Raven Age nyitotta az estét, akik összességében nem is zavartak túl sok vizet. A Killswitch viszont csont nélkül hozta a tőlük várható vérprofi show-t, nagyjából takkra pont ugyanúgy, mint két éve a Parkban, és nem mondom, hogy nem mehettek volna még ennél is nagyobbat, de így is kizárt, hogy bárkinek csalódást okoztak volna.

Az estét nyitó Mirror a hazai modern metálos mezőny egyik feltörekvő csapata, jellemzőik az egyszerű alapokra épülő, húzós dalok, az éneklős/ordítós vokálozás, mindez magyar szövegekkel. Nagyon lesarkítva leginkább amolyan AWS-kisöcsiként lehet rájuk tekinteni. Nem voltak rosszak a srácok, szépen pörögtek a színpadon, elég keményen meg is dörrent a cuccuk – más kérdés, hogy számomra ez az egész irányvonal jó ideje teljesen kiégett, és hát nem a Mirror lesz az a banda, aki új életet, új színt hoz bele. Sem a zenei megoldásaik, sem Acosta Olivér hangja nem különösebben megkapó – félórás szettjük leginkább annyit váltott ki belőlem, hogy vajon miért kell egy két gitárossal kiálló zenekarnak gépről bejátszania a saját gitártémáit? Szó se róla, nem ők az egyetlen hazai csapat, akik ezzel élnek mostanában, de akkor is elég megúszós, kényelmes megoldásnak érzem ezt. Szóval nem igazán tudtak meghatni a srácok, ahogy az ekkor még elég sovány létszámú közönség többségét sem.

Másodikként következett a The Raven Age, akikről mindenekelőtt azt kell tudni, hogy a szólógitárosuk, George Harris az Iron Maiden főnökének a fia. Ebből rosszmájúan máris gyanakodhatunk, hogy itt valami mutyizás megy, és hát nem is alaptalanul: elég egyértelmű, hogy a csapat nem önerőből érte el azt, hogy rendszeresen a Killswitch, az Anthrax és hasonló nagyágyúk oldalán turnézzon, hanem protekcióval, a fater hátszelével jutottak idáig. Saját zenei egyéniségük nem is nagyon van. Kaptafa dallamos metált játszanak, amihez hol a KSE-től, hol a Bullet for My Valentine-tól, hol az As I Lay Dyingtól kölcsönzik a riffeket, bár hajlamosak belemenni ennél klasszikusabb hevimetálos, balladázós, illetve néhol durvább, szögesebb témákba is. Egyébként vannak a dalokban jól eltalált pillanataik, de ugyanígy elég erőltetett húzásaik is, és azt is meg kell jegyezni, hogy az ifjabb Harris sem egy nagy gitárhős. Persze a kötelezőt bőven hozza, ügyesen elboldogul a hangszerével, de igazán kiugró villantásokat nemigen tud mutatni. Ráadásul a Mirror erős, tiszta hangzásához képest a Raven Age még egy fokkal kásásabb soundot is kapott.

Ami mégis eladta a londoni srácok műsorát, az a kiváló vokálozás: az alap riffekre szinte egész végig egyszerre több szólamban hozták a dallamos éneket, ami egyszerűen baromi jól szólt. Három énekesük is van, közülük kettő, Matt James frontember és Tony Maue ritmusgitáros egyaránt új tag, és úgy sejtem, mindkettőjük érkezése komoly előnyére válhat a bandának. Pláne úgy, hogy Maue az egyik számban még pár olyan letaglózó hörgést is eleresztett, amivel gond nélkül megállná a helyét egy ridegebb deathcore-bandában is. Mondanám hogy érdemes lenne az újonnan íródó dalokba több ilyen brutális részt is beleszőni, de erre valószínűleg úgysem kerül sor, lévén a zenekar alapvetően egy sokkal közérthetőbb irányban utazik. Abban pedig ezzel a remek vokálos teljesítménnyel korrektül meg is állták a helyüket, már ami az előzenekari szereplést illeti. Bő 40 perces programjuk szintén nem váltott ki heves reakciókat az egybegyűltekből, de azért elég sokan bólogattak és rázták az öklüket jó ízűen Harrisék dalaira, amolyan „fogalmam sincs, mi ez, de adom” alapon. Aki kíváncsi, legközelebb a Volt fesztiválon láthatja őket, nyilván a Maidennel egy napon.

A mérsékelt lángú felvezetés után a Killswitch Engage viszont semmit nem bízott a véletlenre. Rögtön az intrójukkal jelezték, hogy márpedig itt most buli lesz, a Beastie Boys Fight Four Your Right (To Party)-ja után pedig azonnal bele is csaptak a lecsóba a Strength of the Minddal. Jesse Leach kapásból a kordonra lemászva, az első sor arcába ordítva indította a dalt. Ez igen, így kell ezt! Innentől pedig bele is gázoltunk a slágerparádéba, rögtön olyan régi alapdalok jöttek sorban, mint A Bid Farewell, a Life to Lifeless, a This Is Absolution, és hát meg kell mondjam, rendesen el is kapott ugyanaz a felemelő „aztakurva, mi folyik itt” érzés, amit annak idején a Pecsában éreztem, életem első külföldi fellépős koncertjén. Instant ünnep, bemozdulás, circle pit, ami csak kell… Lehet, hogy azóta eltelt egy egész évtized, de a bandán – az énekescserét leszámítva – ebből semmi nem látszik, kirobbanó formát hoztak ezúttal is.

Főleg Jesse, akinek a visszatérése tényleg a legjobb dolog volt, ami valaha is történhetett a KSE-vel, ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Tény, hogy nem olyan képzett énekes technikailag, mint Howard Jones volt, meg a buli elején bele is botlott egyszer-kétszer a ritmikába, de összességében simán csúcsformát mutatott, parádésan énekelte a saját dalait és az örökségül kapott Howard-féle számokat is. Meg persze ott van az a végtelenül pozitív attitűdje és kisugárzása is, amiért egyszerűen nem lehet nem lelkesedni. Leach mellett jócskán kiveszi a részét a vokálozásból és a ceremóniamesteri szereplésből a banda agyamentje, Adam Dutkiewicz gitáros is, a kettejük közti szokásos furcsa kontraszttal. Jesse a banda lelke, a komoly üzenet, a szeretet, az összetartás, az elhatárolódás a Trump-rezsimtől – eközben Adam meg folyamatosan tolja a full kretént, sörözésről énekel, sörözés közben fél kézzel gitározik, vég nélkül osztja a faszozós poénokat. Úgy, ahogy nagyjából mindenki mástól vérgáz lenne, tőle viszont valahogy mégis működik, sokadjára is. Annyira, hogy ha nem csinálná, egyenesen hiányozna is. A többiek, vagyis Joel Stroetzel gitáros, Mike d’Antonio basszer és Justin Foley dobos meg inkább szerényebben játsszák a magukét, azt viszont betonbiztosan. Azt meg mostanra talán mondani sem kell, hogy a headliner zenekarok az Akva nagytermében mindig úgy szólalnak meg, mint az álom, ebben szintén nem volt hiba.

A műsor ugyanazt a szisztémát követte, mint két éve a parkban: új és régi dalok vegyesen, főleg az ismertebb klipes/lemezkezdő darabok, háromszámos blokkokban, patikamérlegen kiszámolva, a blokkok között meg lelkesítés, hülyéskedés, hogy mindenki átérezze a partifílinget. És mindenki érezte is, végig forró hangulat, hatalmas éneklések, a közönség is megkapja az ötös érdemjegyet. Csak azért nem csillagost, mert az például mindenképp elég béna dolog volt, mikor a pitben pár arc pont a legnagyobb unity dalra, az őskemény Vide Infrára akart összeverekedni valamin. Biztos nem olvasták át a buli előtt a dalszöveget… Ezután, akárcsak két éve, megint féltávnál került elő a pihenő lassú dal, az Always, majd innentől jöttek sorban a legnagyobb közönségkedvencek. My Last Serenade, Rose of Sharyn, The End of Heartache, My Curse, In Due Time – valószínűleg a jelenlévők nagy részének már ezért a blokkért megérte kifizetni a belépőt, és akkor még mindig hátra volt a legnagyobb ereszdelahajam, a Dio-féle Holy Diver feldolgozása. Innen ugye tényleg nemigen van feljebb, a zenekar szépen le is vonult. De csak nem úszták meg visszahívás nélkül, a ráadás pedig egy újabb Alive or Just Breathing lemezes alapvetés lett, a Fixation on the Darkness.

Ha valahonnan fogást akarunk találni a koncerten, akkor leginkább a műsoridőn lehetne: egy ilyen headliner klubbulin, pláne ilyen jegyár mellett, simán elférhetett volna még a programban pár olyan „deep cut”, mint a Numbered Days, a Breathe Life, a This Fire vagy akár a New Awakening, netán még egy új dalt is elsüthettek volna a majdnem kész új lemezről. Így kicsit azért rutinszagú lett a buli, érezhetően kisujjból rázták ki a szettet a srácok, a legutóbbi parkos bulihoz képest jóformán semmiféle újdonságot nem is mutattak, leszámítva az aktuális poénokat, mondjuk Justin Foley szülinapoztatását. Ugyanakkor pont a poénkodásból, a közvetlenségből látszott, hogy nem csak mi, hanem a banda is jól érezte magát, és amíg konkrétan bármi erőfeszítés nélkül is ilyen király hangulatú estét tudnak csapni, addig tényleg nincs valós okunk panaszra.

Szóval összességében a Killswitch Engage megint megcsinálta. Még mindig ki lehet jelenteni, hogy ők a metalcore zászlóshajója, akikről bárki bármikor példát vehet, ha az élő teljesítményről van szó. Harmadik budapesti eljövetelüket már nem véssük be olyan vastag betűkkel a történelemkönyvekbe, mint az első kettőt, de hogy még így is az év egyik legjobb buliját hozták össze, az hétszentség.

Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens