Ill Niño @ Dürer Kert

Érdekes módon egy tehetségkutatós égés kellett ahhoz, hogy az Ill Niño nevét szélesebb körben megismerjék hazánkban, pedig a srácokban minden megvolt hozzá már kezdettől fogva. Így aki korábban lemaradt az első és addigi egyetlen headliner bulijukról a megboldogult Kultiplexben, esetleg a Szigetes és Rockmaratonos fellépést is elszalasztotta, az most pótolhatott, ráadásul már csak azért is tűnt kiváló alkalomnak, mert Christianék egy exkluzív mini-körút keretében látogattak hozzánk, tehát illő volt a programjukat is ehhez igazítani. Másfelől a rendezvény első része feltörekvő fiatal csapatok helyzetjelentéséről szólt, érdemes volt őket is megnézni.

Subway, Still With Soul, Just Another, Csakazértis

Az előzenekarok közül az egyik legmeggyőzőbb előadást produkálta a Just Another legénysége. Sokkal többen ugyan ez idő alatt sem lettünk a teremben, de a hangulat érezhetően megemelkedett egyrészt György magabiztos frontemberi tevékenysége miatt, másrészt a fiatalos, lendületes zenének köszönhetően. A srácok az idén megjelenő albumukról játszottak mindent: This Night, Changing, Nincs több igen, Down The Drain, Sign Of Life, Gyönyörű méreg és a jelenlévők először hallhatták élőben az Insane című dalt Molnár Bálint (ex-Insane) közreműködésével. Mind az ének-, mind a gitárdallamok megkapóak és elsőre is hatásosak voltak, érdemes lesz figyelni rájuk, a könnyen megfogható zenék kedvelőinek különösképp. (Deményfalvi Péter)

Bár csütörtök este elektronikában tobzódó modern metalcore (a szerbiai Subway), és jóval szigorúbb, breakdowncentrikusabb zenekar (Still With Soul) is bemutatta többé-kevésbé meggyőző produkcióját, az este legnagyobbat dörrenő bandája (csakazértis) a CsakazértiS volt. Renátóék elemi erővel nyomták metál alapokon terpeszálló, de azért nem túl meglepő rockzenéjüket, amely, annak ellenére, hogy a buli előtt csak névről ismertem a csapatot, kellemes csalódást okozott (bár lehet, hogy csak azért, mert ehhez a névhez sokkal rosszabb muzsikát képzeltem el). Az biztos, hogy az este magyar zenekarai közül ők játszottak a legpontosabban, a hangzáshoz pedig a hangoláson és a főként vastagabb húrokat igénybe vevő gitár- és bőgőtémákon túl az ex-Superbuttos Szűcs Szabolcs hozzáértő hangosítása is hozzátette a magáét. Annak tükrében pedig, hogy egy Road vagy Depresszió mennyi embert vonz, egészen rossz volt látni, hogy ilyen kevesen nézték meg a fiúkat. (Bene Gábor)

Ill Niño

Az est főattrakciójára már feltöltődött a nézőtér egészen a keverőig (bár viszonylag kényelmesen lehetett álldogálni), és a már korábban bekalkulált fél órás késéssel kezdetét vette a műsor. A nagyon rövid introt gyakorlatilag a My Resurrection eleje szolgáltatta, majd berobbant maga a dal is, és ha a megszólalás továbbra sem feltétlenül volt elsőrangú, azért az előadás, a számok sodrása és a hangulat ezt némileg feledtetni tudta végig a koncert folyamán. Ha azt írom, hogy a szett egyfajta “best of” volt, nem árulok el túl sokat, mivel az első három albumról szabadon, bőséggel lehetne válogatni hozzá úgy, hogy a setlistekben még csak nem is lenne nagy átfedés. Ennek tükrében egyfajta összegző koncertet kaptunk pár olyan dallal, ami meglepetésnek hathatott, cserébe pár kötelezőnek tűnő darab kihagyásával. A műsoridőre nem lehetett igazán panasz, melynek tetemes része a zenekar fénykorára koncentrálódott, addig az utolsó két lemezt csak 1-1 szerzemény képviselte a The Alibi Of Tyrants és a God Is For The Dead személyében. Egymást érték az olyan klasszikusok, mint az If You Still Hate Me, God Save Us, Lifeless…Life…, Corazón Of Mine, This Is War, I Am Loco, What Comes Around (ha jól láttam ez volt a közönségkedvenc, vagy csak ezt ismerték a legtöbben) és még a When It Cuts is előkerült a Confessionről. Szünetekben felváltva kaptak szerepet a zenekar tagjai hol köszönetnyilvánításra, hol egy kis perkával fűszerezett dobszólóra, de még 1-2 rajongói tetoválás mutogatása is belefért a vállalkozó kedvűek részéről. A Dave Chavarrit helyettesítő Matt Alston remek teljesítmény nyújtott a dobok mögött, viszont a ritmusszekció többször elbújt a hangosításnak “köszönhetően” csak úgy, mint a gitárok. Utóbbi elnyomása még pluszban bántó volt, mivel a banda mindig ügyelt az albumhűségre, így az akusztikus részekről most sem mondtak le, csak éppen ez nem mindig jutott el hozzánk. A ráadásban énekelhettük a How Can I Live sorait, majd a Liart követően úgy gondolom mindenképp pozitív értékeléssel zárhattuk a negyedik hazai Ill Niño koncertet, legalábbis viszonyítási alap nélkül nyugodtan írhatom ezt. A lehetőségért pedig köszönet az Under The Music Managementnek! (Deményfalvi Péter)