Furcsa zenék, kedves embereknek – Fekete Zaj-beszámoló, 1. rész

Amikor márciusban hazaértem Kvelertakról, még nem is sejtettem, hogy másnap sokkolnak majd az első korlátozásról szóló rendelkezések a COVID-19 pandémiája kapcsán. A felocsúdás után szép lassan rá kellett jönnöm arra, hogy ha szomorkodva és nehezen is, de talán bármilyen koncert elmaradását vagy elcsúszását fel tudom valahogy dolgozni, csak egy esemény miatt aggódtam nagyon: nehogy elmaradjon a Fekete Zaj. Hiszen nemcsak az ország legkülönlegesebb underground fesztiváljáról van szó, hanem az éves lelki feltöltődésről, ahova amint belépek, úgy érzem, hazaértem.

Amikor pár hete bejelentették a szervezők, hogy létszámkorlátozással, de megtartják a fesztivált, napokig el sem mertem hinni, hogy ez tényleg megtörténik. De bizony megtörtént, augusztus 19-én újra átléptük a sástói Mátra Kemping kapuját, amiért szerintem a fesztivál minden egyes lelke borzasztóan hálás volt. Még úgy is, hogy idén több különbséget is tapasztaltunk a fesztivál lebonyolításában a korábbi évekhez képest. Egyrészt a járványhelyzet miatt a komplett külföldi fellépőlista átkerült jövőre, a lyukakat pedig teljesen feltöltötték magyar nevekkel, és egy nagyon színvonalas lineup született. Szerintem ez egy nagyon szívet melengető dolog, hogy így oldották meg a felmerült problémákat, illetve büszkék lehetünk arra, hogy ennyi minőségi produkció létezik itthon.

Említettem a létszámkorlátozást is, ami itt azt jelentette, hogy nem lehetett egyszerre 800 főnél több a fesztivál területén, a nagyszínpad előtt pedig ez a limit 500 zajongó volt. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy – a Zaj szellemiségével ellentétesen, de szükségszerűen – kordonnal volt körbekerítve a Fanyűvő nagyszínpad és a vele szemben lévő Delta színpad, a bejáratnál pedig kedves önkéntesek folyamatosan ellenőrizték a létszámot a karszalagunkon található chipek segítségével. Viszonylag ritkán sikerült elérni a maximumot, de akkor sem okozott kellemetlenséget, én egyedül a Vágtázó Halottkémek alatt várakoztam pár percet, mire annyi ember kijött, hogy bemehettem a kordonon belülre.

Ezen kívül még egy kis különbséget éreztem az ezévi közönség összetételében: több szokatlan és új arc jött el idén. Ennek oka akár az is lehet, hogy a pandémia miatt talán a Zaj volt az egyetlen lehetőség a fesztiválozásra. De ki tudja, mindez igazán nem is számít, hiszen szuperül megfért egymás mellett őszajos és elsőbálozó. Az egyik délután a nyári munkán lévő kedves takarító leányzó megkérdezte tőlem a mosdóban, hogy milyen fesztivál ez. Elgondolkoztam, hogyan lehetne egy mondatba besűríteni azt, ami a Zaj. Végül azt válaszoltam:

Furcsa zenék, kedves embereknek.

És itt akár be is fejezhetném a cikket, de inkább elmondom egy jó nagy történetben, hogy miért az. :)

1. nap, szerda

A Fekete Zajjal kapcsolatban eddig kétféle sztereotípiával találkoztam: vagy azt hiszik a laikusok, hogy itt kizárólag vérhányás metál és headbangelés megy, vagy hogy csakis depresszióban fetrengő gót búslakodás. Erre rögtön rá is cáfolt az első fellépő, amit még sátorépítés közben hallgattunk végig az Osztálykirándulás kisszínpad mellett, ez pedig a Woodstock Barbie volt. A Pádár Alexandra énekesnővel kiegészült Grizzly zenekar legénysége sodró, súlyos riffzuhatagot hozott egy profi énekkel, a stoner-sludge vonalat bluesosan megközelítve. Leesett az állam attól, hogy mennyire albumminőséget pattintottak élőben, ez az egész egyveleg pedig nem csak felvételen olyan iszonyú dögös, lehetett még hatványozni! A tavaly megjelent Never Gonna Fall in Line EP vagy az élő kislemez dalain kívül szerintem játszottak mást is, mert a legfülbemászóbb dalukat az égvilágon sehol nem találtam meg utána. Remélem, hogy lassacskán kiadnak majd egy új albumot, hogy megkereshessem a hiányzó láncszemeket, nehogy megmakkanjak a dallamtapadástól. A koncert alatt pedig az járkált a fejemben, hogy mennyire illene és megállná a helyét a zenéjük az amerikai Larkin Poe duó előtt.

Az a helyzet, hogy a ‘Zaj annyira réteg fesztivál, hogy érdemes nyitott hozzáállással érkezni, hiszen rengeteg új dologba lehet belefutni, ha szemfüles az ember. Az első ilyen meglepi felfedezett nem bújkált sokáig, a Woodstock Barbie után következő Baron Mantis volt az. A budapesti duó stoner pop-rockja olyan jól hangzott a sátraktól, hogy szépen odacsalogattak minket a környékre. A gitár+dob felállással játszó duó zenéje feelinges, catchy, és simán táncra csalja az embereket, szóval tutira érdemes lesz klubbulin is megnézni őket. Davey Mantis énekes-gitáros szettje +1 pontot nyert, a biciklis felső plusz tengerész sapka mókás kombót tett a Telecasterje mellé. Valamint “egyéb hírek” címszó alatt meg lett említve egy nagyon fontos dolog: “Csabinak [Marosi Csaba dobos] új kutyája van, 4 éves border collie, aki mentett!” Kár, hogy ő nem vett részt a fesztiválon a millió egyéb szuperjól viselkedő kutyatársa mellett, akik végig jól bírták a gyűrődést a fesztiválozó gazdik mellett. A Mantis után utunkra indultunk bejárni a fesztivált, így ütötte meg a fülem egy ismerős dallam a másik színpadon játszó Mordái utolsó percében: vajon tényleg Massive Attack-feldolgozást hallottam? Ha az tényleg a Man Next Door volt, akkor megeszem a kalapom hajpántom.

Ha van műfaj Magyarországon, amiben sok-sok éve igazán kiemelkedő a színtér, akkor az a stoner metál. Ennek megkerülhetetlen alapköve a több mint 15 éve szmókoló Shapat Terror, amit tutira elcsíphetsz legalább egy rendezvényen, hogyha éppen fesztiválszezon van – ehhez most még csak nem is kellett átutazniuk a fél országot Egerből. A Shapat’ mindig fixen magas színvonalú bulit rittyent, és minden alkalommal pozitív hangulatot ragaszt rám, ezért szívesen megyek rá. Mivel már nem ma kezdték, legalább egy hete, ezért nyilván süt róluk a rutin, mégsem esnek a megszokás csapdájába és ők maguk is abszolút élvezik a saját koncertjüket. Most pedig rájöttem, hogy Sohajda Péter énekes-gitáros igazából a jó fej apuka karakter az amerikai családi vígjátékokból – csak éppen sokkal jobb szólókat nyom, mintha mondjuk Steve Martin fogna gitárt a kezébe.

Éles váltás volt a következő fellépő: a dánszentmiklósi Needless érkezett ledarálni mindenki agyát a modernebb megközelítésű death-thrash keverékükkel. Bár nem írtunk róla eleget, de Heresy című lemezüket az egyik legerősebb hazai kiadványnak tartottuk tavaly. A srácok nem szarral gurigáznak, egy perc szusszanás nem volt a szettjükben, fáradhatatlanul tolták egymás után a technikás és kreatív döngöléseiket, megtűzdelve a már szinte lakodalmas magasságokba emelkedő konferálásokkal. Forczek Ádám énekes szerencsére nemcsak a közönség megfelelő alkoholfogyasztásával törődött végig, hanem arról is gondoskodott, hogy a szólózó gitárosnak nehogy a szemébe lógjon a hosszú haja. Le a kalappal, kilóra megvettek élőben is, szóval remélem, hogy Völgyesi kollégánk időben hírt fog adni arról, ha lesz Budapesten koncertjük!

A budapesti Ghostchant bejelentésekor hirtelen idejét sem tudtam annak, mikor láttam őket utoljára, de az internet megmondta, hogy 2 és fél éve, a The Last Charge előtt. Elég szép számú közönség volt kíváncsi arra, hogy mit fog alkotni ennyi kihagyás után a magyar hardcore-ban megkerülhetetlen zenekar. Hát nem okoztak csalódást, az biztos, hiszen mintha a 2 évig gyűjtögetett energia egyszerre szakadt volna ki a zenekarból az Osztálykirándulás színpadon. Bár az elején még nem volt az igazi a hangzás, Jakab Zoli éneke is lehetett volna kicsit hangosabb, de előre haladva a szettben azért ez szépen rendbejött. A Ghostchant baljós, sötét metálos hardcore-ja ezúttal mintha egy hangyányival metálosabb lett volna élőben, de a maximumra járatott társadalomkritikus dalszövegekből továbbra sincs hiány. Volt most egy tagcsere is (illetve ha az emlékeim nem csalnak, a szünetük előtt is így volt), Nagy Gábor gitáros helyett már Tóthék Gábora támogatta Czetvitz Norbertet. Nem bírom nem megjegyezni amúgy, hogy a Prosperity Through Enslavement disszonáns hangulatkeltésénél még mindig kevés átütőbb cucc létezik, jól esett újra hallani élőben. Zoli egyébként mindig intéz valamilyen (közéleti) aktuálitásról szóló szónoklatot, de most ő is csak arról tudott beszélni, hogy mennyire hálás azért, hogy lett Zaj, magát a koncertet a Zaj stábjának és a hazai koncertipar háttérmunkásainak ajánlotta.

Kontrasztokból nem volt hiány a Zaj alatt, például ezután is egy teljesen más világba csöppentünk, amikor átmentünk iamyank szettjére a Fanyűvő nagyszínpadhoz. Azért mégiscsak jobb volt élőben hallgatni ezt a csodaszép ambient építkezést, mint a karantén alatti live-jában, bár annál sem panaszkodtam, de így van egy plusz varázsa – na meg nála tetszett a legjobban a fényjáték is. Jó érzés volt látni azt az alázatot, ahogyan ‘yank fordult a hangszerei felé ezalatt az egy óra alatt, ritka az ilyen. Fájt is a szívem, hogy az utolsó számról vissza kellett sietnem az Osztálykirándulás színpadhoz – de hát az Oaken az Oaken.

Szóval ha már iamyanknál így sikerült megnyugodni és átszellemülni, akkor volt mit széttörnie a budapesti Oakennek, persze jó értelemben. Mit is mondhatnék: önkívület, lélekgyepálás, fennakadt szemek – ezt kapod a színpad felől egy pokoli súlyra téve. Az Oaken zenéje teljesen leszarja a közérthetőséget és az emészthetőséget, pont ezért és a mélysége miatt szeretem ennyire. Tök mindegy, hol és mennyi ember előtt lépnek fel, mindig 10/10-es koncertre számíthatunk, amit ha valaki nem ért, az nem hallgat elég Full of Hellt. A végén magabiztosan egyetértettünk az ismerősökkel, hogy ennél feljebb a fesztiválon már nem lesz, és csak egyetlen negatívuma volt: sajnos jóval kevesebbet zenéltek, mint a kiírt időintervallumuk.

A fene se tudja, hogy miért, de szinte rettegek a légvédelmi sziréna hangjától, de legalábbis a hideg kiráz tőle. Na, szerencsére az Entrópia Architektúra pontosan ezzel kezdi minden szettjét. Még élénken él az emlékeimben a tavalyi Entrópia-Oaken közös szeánsz, ami azt hiszem, életem leghangosabb koncertje volt, Neurosis és Sunn O))) ide vagy oda. Bár most “csak” önmagukban álltak színpadra, így is pikk-pakk sikerült belevonódni ebbe a lassú és nagy íveket bejáró, atmoszféra-teremtő örvénybe. Az Entrópia experimentális zajos-doomos metáljának kulcsa szerintem a két énekes, Kósa Csaba és Walch Márton. Ez a két jelenség megragadja a figyelmed és magával viszi a rituális szertartásaikba, amit a borzongató hangjaik alkotnak, hozzáadva Márton szokatlan ütőhangszereit. Az Entrópia volt a fesztivál első bizonyítéka arra, hogy megéri megvárni az iszonyat kései koncerteket is.

Ez volt a Fekete Zaj első napja, ami a legsűrűbb napom volt mind közül, de a többin is bőven akadt még ilyen példa és érdekesség.

Folyt. köv.
Fotók: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens