2023. augusztus 8.
Megvan az érzés, amikor egy koncert előtt konkrétan ott ül a két válladon a kisördög meg az angyalka, és felváltva érvelnek egymás ellen, hogy vajon imádnivaló lesz-e a buli, vagy garantált csalódás, és jobb, ha inkább el se mész rá? Na, hát valami ilyesmit éreztem itt az elmúlt hetekben-hónapokban… Persze az szóba se jöhetett, hogy kihagyjam ezt az estét, de tényleg lövésem se volt, mire számítsak. Ugyanis:
Viszont:
Tehát ahogy mondtam: totál zsákbamacska volt, hogy mégis mi lesz ebből az estéből. És megvan az az érzés, amikor a zsákbamacskán kifogod a főnyereményt? Na, itt kábé ez történt.
A programot az angol Heriot nyitotta, akikről dióhéjban annyit kell tudni, hogy 2014-ben alakultak, de ‘16 és ‘19 között szüneteltek, nagylemezük még nincs, csak 3 EP, viszont Architectsék annyira bírják őket, hogy egész Kelet-Európán végigcincálták a srácokat. Amit játszanak, az valami sludge-os, poszt-metalos dolog, sok lassú döngöléssel, páros vokállal (Debbie Gough gitáros felváltva rikácsol és énekel, Jake Packer basszer ordibál), és ezt nem is játsszák rosszul, de mégis kicsit vontatott az egész. Amikor néha bedobtak pár gyorsabb, kalapálós témát, olyankor látszott, mennyire jól állna nekik, ha az ilyesmiből több lenne.
Előadásmód terén meg kell adni nekik, hogy kellőképp beleélték magukat a dalokba, ugyanakkor eléggé röghöz kötve játszottak végig, alig elmászkálva a helyükről – bár gondolom ez azért is lehet, mert feltörekvő bandaként az egymás arcába lihegős klubokhoz vannak hozzászokva, nem az ekkora nagyszínpadokhoz. Látványelemekről, vizuálról nincs is mit beszélni – a délután hatos napsütésben amúgy is teljesen fölösleges bármilyen lámpát felkapcsolni -, a hangzás se volt kimondottan erős, meg a gyülekező közönség se indult be a hallottakra. Szóval összességében
a Heriot tipikusan egy olyan felvezető műsort nyomott le, ami mondjuk egy Robotban vagy Dürer kisteremben akár ütős is lehetne, de egy ekkora, ennyire steril környezetben jobbára életképtelen volt.
Akár a Sleep Token az új kedvenc bandád (esetleg már évek óta az), akár azok közé tartozol, akik nem értik, mire ez a nagy felhajtás; akár imádtad a műsor minden percét, akár eluntad az életed, abban azért mindenki egyetérthet, hogy
amit itt a Budapest Parkban láttunk, az így közel sem volt egy ideális, maximális Sleep Token-élmény, már csak a fizikai körülmények (tehát a napvilág) miatt sem,
hiszen maga a zene eleve annyira darkos, és az élő produkció is annyira szeánsz jellegű, hogy az sötétben, ízlésesen megvilágítva tudna igazán érvényesülni. Meg persze biztos kényelmesebb is lett volna a zenekarnak, ha nem a tűző nappal szemben kell maszkban, csuhában, fekete testfestésben kell játszaniuk… Mindezt leszámítva, a körülményekhez mérten viszont simán működött a dolog.
Ha még sosem hallottál Sleep Tokent, a receptjük nagyjából annyi: sok elszállós-atmoszférikus építkezés, sok trap meg R&B hatás, a hangsúlyos helyeken pedig lesújt a tonnás groove metal. Itt azonban nem feltétlen a klasszikus nirvanás “halk verze/hangos refrén” szerkezetekre kell gondolni, inkább az EDM dropjaihoz hasonló funkciót tölt be a súlyzás, van olyan szám, amiben 3-4 percig nincs is hangos téma. Viszont az okosan nyújtott dalvezetés miatt nem is hiányzik, hogy előbb legyen. Az összképet nagyjából a Leproushöz, a Volához, esetleg a Deftoneshoz lehet hasonlítani, csak még érzelgősebb, még bensőségesebb hangvétellel.
Az arctalan főhős, Vessel hibátlanul, tényleg hátborzongatóan jól énekel, gyönyörű hajlításokat szállít, ordibál is, ha kell, a számok között a titokzatoskodás jegyében egyetlen árva mukkot sem szól, cserébe viszont ha épp nincs dolga a mikrofonnál, egészen fura táncokra ragadtatja magát. A mozgáskultúráját leginkább úgy tudnám leírni, mintha Ozzy Osbourne betévedne valami drum & bass buliba, és megpróbálná utánozni, amit az X-et ropó arcoktól lát. A zeneszerzésért is felelős frontember mellett a banda másik húzóereje a névtelen dobos, aki egyszerre ízesen és vehemensen üt a dalok alá (nála különösen erős a Leprous-párhuzam).
Aztán van a gitáros, a basszer, meg van egy háromtagú vokalista kórus is, akik mindannyian szépen hozzák a kötelezőt, de annál fikarcnyival se többet, semmi rivaldafénylopás, semmi feltűnősködés. Meglepő módon külön szintis nincs a bandában, pedig rengeteg dal alaptémáit adják a billentyűk, szóval mindenképp jól mutatna, ha ezeket valaki élőben pötyögné. Akár még valamelyik húros kollégát is rá lehetne állítani erre a feladatra, lévén nekik sokszor amúgy se nagyon van dolguk, némelyik számban nemhogy ráérnének kiugrani a főbejárat melletti Mekihez, de bőven végeznének is a csibeburgerükkel, mire a végén megjön a riffjük.
A nagyjából egyórás, 12 számos program egyenlő arányban épült a friss Take Me Back to Eden és az előző This Place Will Be Your Tomb tételeire, plusz még a debütről is beszórtak két dalt (The Offering, Higher). A közönség pedig – a banda hype-jának tudatában aligha meglepő módon – nyilván végig szétrajongta az egészet, ment a csápolás meg az együtténeklés Vessellel, középen a keménymag meg minden egyes metalos témára őrjöngve kezdett tankcsapdás öcsipogóba, ami egyfelől a közelükben állva elég hamar irritálóvá vált, némelyik lassabb riffnél pedig egészen komikus túlzásnak is tűnt, de biztos csak én vagyok megint a mindenen kötekedő házsártos boomer. A lényeg, hogy
a hiányosságai ellenére a Sleep Token egy abszolút meggyőző, élvezhető produkciót nyújtott, amit remélhetőleg valamikor újra láthatunk tisztességes sötétben is.
Ja, és nem, nálunk senki nem fingott bele a koncertbe.
Négy éve az Architects legutóbbi budapesti koncertjét azzal nyugtáztam, hogy hiába bombabiztos a receptjük, lassan ideje lenne újítani rajta, nehogy unalomba fulladjon. Hát Sam Carterék újítottak, jóformán újra feltalálták a saját hangzásukat, mire a rajongótábor jelentős része fanyalogni kezdett, hogy kár volt, meg hogy mennyivel jobban adta régen. Mindez (mármint a bezzegrégenezés) viszont ezen a koncerten semmit nem számított, ugyanis
eddig talán még soha egyik budapesti Architects-buli sem adta annyira, mint ez.
Pedig a másfél órás, 18(!) számos programnak nagyjából a háromnegyedét a covid óta kiadott két új album (For Those That Wish to Exist – 2021, The Classic Symptoms of a Broken Spirit – 2022) tette ki, azok közül is főleg az első. És bár tény, hogy ezek elég komoly váltást hoztak a megelőző anyagokhoz képest, kicsit jobban belegondolva mégis teljesen önazonos cuccok. Csak épp annyi történt, hogy a srácok kigyomlálták a rengeteg “blöehhh!”-ezést, a drop fisz breakdownokat meg a disszonáns mathcore-hatásokat, ezek helyett pedig újra előtérbe került az a dallamosabb hangvétel, amit annak idején már a The Here and Now albumon is pedzegettek, itt-ott megfejelve a BMTH-tól ellesett nu metalos slágerességgel, sőt néhol egyenesen rammsteini merev puritánsággal. És ami a legfontosabb:
igazából mindkét új anyag baromi jó koncertdalokkal van tele.
Ragadnak a refrének, mindenki ordítja a kiállásokat, visznek a tempók, ütnek a groove-ok, és konkrétan eszembe se jutott azon zsörtölődni, hogy „faszé’ nincs Gravedigger?!”, mert folyamat azon kapkodtam a fejem, hogy mennyi minden történik így is. Az egész bulit óriási nyomulás és imádnivalóan pozitív hangulat jellemezte, ráadásul a hangosítás is döbbenetesen keményre és hangosra lett küldve, de tényleg, a 2020-as években még semmi nem szólt ekkorát a Parkban.
A banda zenei teljesítményét nagyon nem is érdemes ragozni, csuklóból hozták a szokásos masszív, feszes játékot. Itt leginkább azt érdemes kiemelni, hogy a 2019-es találkozásunk óta eggyel többen lettek: hatodik tagnak beállítottak egy külön szintis arcot, aki emellé vokálozik, sőt néha még gitározik vagy perkázik is. Igazából itt zeneileg, hangszeres szempontból pont nem hiányozna a plusz egy fő, viszont a színpadképnek mindenképp jót tesz Ryan Burnett jelenléte, na meg énekben is szépen támasztja alá Cartert.
Na nem mintha Sam annyira segítségre szorult volna: egyszerűen óriásit ment a frontember, és nemcsak olyan értelemben, hogy csillagos ötösre énekelte végig a bulit, elképesztő hangokat kiadva magából, de a szünetekben is kifejezetten tök jó arc volt. Éltette az előzenekarokat, gyerekes mondókával viccelődött a Sleep Token titokzatoskodásán, leállt dumálni egy sráccal az első sorokból, akinek eltűnt a telefonja, majd ennek kapcsán megjegyezte, hogy hiába élünk nehéz időket, aki telókat lopkod, az bizony egy “piece of fucking shit”. Kapott is hatalmas ovációt. Meg úgy egyáltalán:
őszintén tök hálásnak tűnt, hogy ennyi év után most egy ekkora helyen játszhat ennyi embernek.
És persze vizuális oldalról is hibátlan volt a műsor: minden dalhoz jött valami háttérvetítés, ami pont annyira látványos, hogy baromi jól nézzen ki tőle a show, viszont egyáltalán ne vonja el a figyelmet a zenéről meg a zenekarról.
A “régi” Architectsnek, tehát a még Tom Searle életében kiadott lemezeknek mindössze egyetlen hírmondója akadt a szettben, a Nihilist, azt is rögtön kezdésnek kijátszották. Persze azért később, a koncert közepén még megemlékeztek a néhai gitárosukról, ezzel felvezetve egy háromszámos Holy Hell blokkot (Doomsday, Royal Beggars, Mortal After All), ami így, a kevésbé súlyos újabb darabok közé beágyazva – na meg az albumverziókhoz képest még fél hanggal lejjebb ültetve – még nagyobbat ütött, tényleg felért egy kisebb földrengéssel. Jöhetett volna még pár ilyen? Nyilván, de ahogy fentebb is említettem, ezen mélázni időm se volt, miközben konkrétan az összes dalra jutott valami instázni való überpillanat. A rengeteg körbe- és összerohanás jött magától, ezt Sam még sikeresen megfejelte azzal, amikor a lehető legtöbb embert igyekezett leguggoltatni, ugráltatni, egymás nyakába ültetni, vagy épp össznépi crowdsurfre invitálni, nehogy a biztonságiak unatkozzanak a kordonnál. Na meg ugye ott vannak azok a közös bekiabálásra szánt, pár szavas kiállások, amik a friss dalokban is pont ugyanannyira működnek, mint a régebbiekben.
Külön pacsi jár a bandának azért is, hogy a végén nem mentek bele semmi kamuból levonulós-visszajövős bullshitbe (Carter szavaival élve “encores are fucking lame”), hiszen úgyis mindenkinek kell az a plusz két szám, így inkább rögtön bele is csaptak a When We Were Youngba, amit az este leghatalmasabb circle pitje kísért, az Animals meg simán csak ordas nagy finálé volt egy tökéletes buli végére. Volt már idén jó néhány imádnivaló koncert Budapesten, a BMTH-tól a Gojirán át a Panteráig, de ha most kéne kiemelnem egy év buliját, az bizony az Architects lenne. Még így, Broken Crossok, These Colours Don’t Runok, meg egy árva “blöeh!” nélkül is.
Fotók: Révész Patrik
