A határ a lángnyelvek által nyaldosott égbolt – Architects: the classic symptoms of a broken spirit

Órákon keresztül tudnék pötyögni/fröcsögni a metalcore helyzetéről, de megpróbálom leegyszerűsíteni egy bekezdésbe. A lényeg, hogy a stílus eléggé vacak helyzetben van, most már évek óta, a zenekarait pedig nagyjából három kategóriába lehet sorolni:

• Vannak, akik próbálják elhagyni a süllyedő hajót és jóval “lakottabb” szigetecskékre eveznek, ahol nem ördögtől való a populárisabb irányzatok eszközeinek alkalmazása, ezáltal nyitva egy jóval nagyobb közönség és akár nagyobb színpadok felé.
• A másik réteg ugyanúgy evakuálja magát, de inkább az időben visszafelé: a ’90-es/2000-es évek eleji soundot próbálják felvenni, az arra jellemző svéd riffrendszerrel, kaotikus zajoldával és disszonáns ütemekkel.
• Illetve van az a szekció, akiknek senki nem szólt, hogy már nem 2010-et írunk és nincsenek többé Punk Goes-válogatások, így szüntelenül szállítják a verze-kórus-verze-tiszta ének-breakdown-kórus dalszerkezeteket, és nem kíváncsiak arra, hogy senki nem kíváncsi rájuk.

Nagyjából az első kategóriába sorolható a brit Architects, akik kemény munkával törtek be a szigetország metal(core)-színterének élbolyába, és megunva az egy helyben topogást, ledöntötték a köréjük a fémzene kapuőrei által felhúzott falakat, hogy végre

azt csinálhassák, amit szeretnének – nem pedig azt, amit elvárnak tőlük.

Amibe a tavalyi lemezük, a For Those That Wish to Exist még csak mártogatta a lábát, abba az idei the classic symptoms of a broken spirit nekifutásból csobban seggest. És nagyon úgy tűnik, hogy innen nincs visszaút, ami nem is feltétlen baj, mert végre tényleg olyan a lemezt felkonferáló marketing, mint maga a hanganyag: szabad, játékos és spontán.

Én személy szerint tökre örülök Sam Carteréknek, illetve, hogy meg merték ugrani ezt a szakadékot. Mondhatjuk azt is, hogy ebben a kérdésben kissé elfogult is vagyok, lévén a Slipknot új lemeze kapcsán már hangot adtam a véleményemnek a metalvilágra jellemző szűklátókörűséget illetően. Az angolok tehát már belekóstoltak a 2021-es lemezükkel a kísérletezős hangnembe, és mivel akkor még a covid jócskán bele tudott szólni bárki terveibe, a srácok inkább otthon maradtak és megírtak még egy lemezt. A the classic symptoms’ pedig elődjével ellentétben már tényleg csak nyomokban tartalmaz a Holy Hellre vagy azelőtti időkre emlékeztető jegyeket. Ebben mondjuk semmi meglepetés nincs: a fiúk eltökélték, hogy az arénáknak mennek neki (mármint nem ilyen Don Quijote-stilóban), és ezzel nincs is semmi baj. Vagyis de:

hol vannak akkor az arénakompatibilis dalok?

Ne tessék félreérteni, vannak a lemezen slágerek, de egyik sem olyan kiemelkedő, hogy azzal több ezer embert lehetne megmozgatni egyszerre, magas fordulatszámon. Sőt, vannak, amik még a rádiós mércét sem ütik meg – na nem azért, mert olyan fospürék lennének, pont ellenkezőleg, a zenekar ennek az új arculatának is a kísérletezős, időnként sötétben tapogatózós fázisában van. Viszont ezek a dalok sikerültek a legjobban, mármint az olyanok, amik inkább az elvont, csendes csodabogár szerepét töltik be, mintsem a suli menő csávójáét: a „BLEGH!”-t egy pillanat erejéig ironikusan felélesztő spit the bone, a punkos felütésű when we were young, a változatos és furcsa megoldásokat alkalmazó a new moral low ground, vagy épp a mázsás ipari lüktetésből hirtelen madárcsicsergésbe váltó zárótétel, a be very afraid.

A dalokról egyébként lerínak a Bring Me the Horizon-, Rammstein-, és Nine Inch Nails-hatások, de szerencsére ami konkrét nyúlásnak tűnik, arra is rá tudják húzni Samék a saját védjegyeiknek számító jellemvonásaikat. Ami pedig külön örömteli aspektusa a lemeznek, az az üzenet: attól, hogy nagyobb babérokra törnek a bri’ish ladek, még nem fognak könnyedebb témákról dalolni. Az album fő mozgatórugója a mentális betegségek kérdéskörében rejlik, illetve abban, hogy ezzel együtt a világ nem egy jó hely – és valószínűleg már nem is lesz az -, és ne féljünk előjönni a problémáinkkal, mert vannak, akik meghallgatnak és segítséget is próbálnak nyújtani. Dalok formájában. Ez pedig magasra pakolja a bandát a riszpekt-skálán.

Sokan temették a zenekart az egyik fő dalszerző, Tom Searle elvesztésével, és még többen ennek is tudják be a zenekar lépcsőfokonkénti “pálfordulását”. A fiúk elmondása szerint Tom is azt akarná, hogy szabadon csinálhassanak bármit, amit magukénak éreznek, és való igaz, hogy annak semmi értelme nincs, ha egy zenekar ugyanazt a lemezt írja meg újra és újra. Az Architects pedig kilőtt és nem kíván tovább a rajongók bábja lenni – aki valóban támogatja őket, az ezen az úton is velük tart. Az úton, ahol tényleg csak a lángnyelvek által nyaldosott égbolt a határ. Most már csak tényleg fülbemászó, faltól-falig, álmunkból felkeltve is skandálható dalszövegű slágerek hiányoznak, amik megírására képesek is a fiúk, csak olyan ez, mint egy új cipő: először szorít, tör, kényelmetlen, de idővel elválaszthatatlanok lesznek a viselőjével. 7,5/10