DOWNLOAD Fesztivál 2009 (1. rész)

DOWNLOAD Fesztivál, Donington Park, UK – 1. Nap 

2009. június 12. (péntek)

 

A tavalyi Download fesztiválon tapasztaltakat követően egyértelmű volt a döntés számomra, miszerint 2009-ben az egész hétvégét a Donington Parkban kell töltenem. Az előzetes időjárás-jelentés végig esőt jósolt, így kissé félve ugyan, de alaposan felkészülve (az éjszakai hatalmas lehűlésekre és a mocsárjárásra) indult útjára a móka péntek reggel. A szokásos vonatozást, majd fesztiválbuszozást követően viszonylag zökkenőmentesen sikerült bejutni a területre. Persze már rögtön nagy izgalmakat rejtett magában a motozásos jelenet, amikor egy az összecsomagolt sátor bugyrában elrejtett jófajta hazai HP-t sikerült átjuttatni a magát nagyon alaposnak gondoló ellenőrző személyzeten. :)
Már fél 11-kor is irgalmatlan tömeg volt a sátortáborban, ami 10 különálló részből állt, azokat különböző színekkel elnevezve. (Egyébként az igazi party animálok már szerda óta ott tölthették az idejüket, de mivel a koncertek csak pénteken kezdődtek, így ennek semmi értelmét nem láttam a magam részéről.) Hosszas keresgélés után sikerült egy gombostűnyi helyet találni a sátornak a Black részlegben, aminek felállítását követően ellentmondást nem tűrően vettük az Aréna felé az irányt. Mondjuk az azért egy kicsit ciki volt, hogy legalább fél órányi séta kellett mindehhez… Így aztán alaposan át kellett gondolni, hogy mit is vigyen magával az ember, mivel a program nem engedélyezett semmiféle felesleges kitérőt.

Az idő egyszerűen fantasztikus volt, néhány kisebb felhőtől eltekintve egész nap százágra sütött a nap. 13:45-kor kezdődött a 2nd Stage-en az első számomra érdekesebb koncert, méghozzá az In This Moment. A Forever-rel csaptak a húrok közé, Maria Brink énekesnő pedig egy teljesen új, punkos frizurával pattant ki a színpadra.

 

 

 

A legutóbb nagy örömömre szolgált a sok régi nóta, aminek ezúttal nyoma sem volt. Mechanical Love, Call Me (Blondie cover), Sailing Away – Az időpontnak megfelelő igazi matiné előadás volt ez. Nem túlzok, ha azt mondom, teljes csalódást okozott a fellépésük. A végén még eleresztett Daddy’s Falling Angel ugyan javított valamit az összképen, de így ez nem volt egy maradandó élmény…
Valamint az is elég fura, hogy az egész koncert alatt elég feltűnően ment cd-ről a vokál…

Azért nagyon nem keseredtem el, hiszen a java még csak ezután következett! Az A Day To Remember-re már én is előrébb merészkedtem, hiszen jól tudtam, hogy bármit is játszanak, csalódni biztos nem fogok. Ahogy az várható volt, az új album kezdő nótájával robbantak a színpadra a srácok (persze a kezdésig már legalább 100-szor eldalolta az intrót a közönség, hogy aztán élesben is meg lehessen ismételni), a koncertjüket pedig masszív hangzás, kíméletlen színpadi munka és hatalmas közönségéneklések jellemezték. A The Downfall of us All-t a Fast Forward to 2012 követte, hogy aztán a My Life For Hire örökre eloszlassa minden eddigi kételyemet Jeremy tiszta énektudását illetően. VÉGRE! Itt aztán nem volt semmi kamuzás, minden egyes hangot nagyon szépen kiénekelt, és ez végig igaz maradt a többi számokban is. Valamint a két gitáros is kellő mértékben és jól segített be a vokálokba, amit eddig hiányoltam is.

 

 

 

Mr. Highway’s Thinking About the End, Danger in Starting a Fire, A Shot in The Dark, The Plot To Bomb the Panhandle. Ennél többet mit is mondhatnék? Kiemelném még, hogy szinte azonnal remek kis társaság alakult ki a közönség soraiban, olyan volt az egész, mintha egy nagy család lettünk volna. Egymást átkarolva ugrálás, a szövegek egymás arcába üvöltése és hasonló finomságok tarkították ezt a lenyűgöző koncertet, ami ismét bebizonyította, hogy az ADTR körül lévő felhajtás nem a véletlen műve.
A Heartless-t kicsit sajnáltam, hogy kimaradt, de ami ebbe a játékidőbe belefért, arra panasz nem lehet. Örültem annak is, hogy Kelly Clarkson helyett inkább a saját tételeket erőltették, azon belül is a húzósabbakat. Azt hiszem, hogy a gitárosi poszton nemrég véglegesített Kevin, ha eddig bármi kételye is lett volna döntésével kapcsolatban (netán a rajongóknak), ezúttal biztosan elszállt. Nincs mit szépíteni. A fesztivál egyik legerősebb produkciója volt ez, ami egyben az eddigi legsúlyosabb is, amit valaha láttam a floridai ötöstől. Nem lehet őket megunni!

Pihenésre nem volt sok idő, hiszen máris a Horizons album intrója csendült fel a hangszórókból, hogy aztán a Boneyards-ra beinduljon a kíméletlen aprítás a közönség soraiban. Az ADTR-höz hasonlóan nagy aktivitással szántottak a Parkway Drive-os srácok is a színpadon és jól látszódott, főleg az énekesen, hogy mennyire meg vannak hatódva a hatalmas zúzások és szeretet láttán, valamint az óriási kórusok hallatán. Egy valami azonnal feltűnt, ez pedig Ben Gordon dobos hiánya, akit ismeretlen okból egy ismeretlen figura helyettesített. Szerencsére ez nem ment a minőség rovására. Cseppet sem.
Olyan nehézsúlyú nóták következtek ezután, mint a Gimme A D, Siren’s Song, hogy aztán a Carrion egy kicsit visszább vegyen az embertelen tempóból.

 

 

 

Guns for Show, Knives for a Pro, Dead Man’s Chest, majd zárásként a Romance is Dead. Hát igen, igazi slágerparádé. Circle pit-ekben nem volt hiány a harminc percben, és itt már felbukkant jó néhány karate kid is, akik egész egyszerűen a gerincrúgást választották a leghelyénvalóbb mozgáskultúrának. Valószínűleg az egyik brutál pitben történhetett meg az, hogy elhagytam a telefonomat valamint az összes tokenemet (ital & étel vásárlására használatos jegy), amit az egész hétvégére jó előre beváltottam. Ejjjj… Ezt leszámítva (vagy épp ezzel együtt) igencsak ütős indítása volt ez a fesztiválnak.

Nehezen lehetne vitába szállni azzal a kijelentéssel, miszerint ez a pénteki nap üsszeállítása sikerült a leghúzósabbra, hiszen délután kettőtől műsorzárásig lényegében egy percnyi üresjárat sem volt.

A Main Stage első érdekessége, a Killswitch Engage már 16:45-kor színpadra is lépett. Nem mondom, azért kicsit lesokkolt elsőre, hogy jóformán még a keverőig is alig bírtunk eljutni, de aztán végül sikerült egy egész jónak tűnő helyet kiharcolni. Az A Bid Farewell után a Fixation on the Darkness következett a sorban és Adam D még ekkor is egy maszkban és leopárdmintás palástjában reszelte a húrokat. A hangzás nagyon rendben volt és a setlist sem okozott csalódást, eljátszottak minden kötelezőt, ami 40 percbe belefér. The Arms of Sorrow, My last serenade, Rose Of Sharyn

 

 

 

De már az új klipes dal, a Starting Over is bevetésre került, valamint a The End of Heartache és a My Curse is, hogy aztán a Holy Diver zárja a showt. Időnként Adam is képes volt emberi hangon beszélni, amikor épp háláját fejezte ki a közönségnek. Howard pedig egyszer körbeszaladt egy gigantikus pacsizásra a középső árokban. Ezt egyébként többen is alkalmazták a hétvége folyamán. Habár ez a KSE ugye már régen nem az, mint anno az AOJB idején volt, de élőben én továbbra is roppant szórakoztatónak, valamint több mint kellemesnek mondanám.

Az ezt követő nagyobb átszerelést kihasználva sikerült még az utolsó Bring Me The Horizon nótát, a Chelsea Smile-t elcsípni. Szóltak mint a disznó, valamint ahogy azt már korábban hírül adtuk, immáron Jona Weinhofen (ex-Bleeding Through) pengette az egyik gitárt, tovább erősítve az eddig sem túl statikus színpadképet.

 

 

 

Ezután gyorsan nagyszínpadhoz vissza, hiszen az eredeti felállásában visszatérő Limp Bizkit-et semmiképp sem akartam kihagyni. A Break Stuff / My Generation kezdés több, mint meggyőző volt. Nem mintha kételkedtem volna a csapatban, de azért nem gondoltam volna, hogy ennyire ámulatba fogok esni tőlük. Pedig ez történt. Erőteljes hangzás, zseniális produkció. Dj Lethal pedig a számok között remekül prezentálta a LB lemezekről már jól ismert átkötő instrumentálokat.

 

 

 

Livin it Up, Show Me What You Got, Nookie, Eat You Alive, Rollin’, Hot Dog, Full Nelzon, My Way, Faith – Ezek a nóták szerepeltek ebben a tökéletes 60 percben.
Mindegyik szám bombaként robbant, Fred Durst pedig valami elképesztően profin nyomta a rizsát. Az átkötő szövegek alapján pedig egy teljesen szimpatikus, rendkívül hálás ember képét sugározta, ellentétben azzal, amit esetleg alapból várt volna az ember. Arról a kis extráról nem is beszélve, amikor a My Way alatt felhívott két rajongót a színpadra, akik együtt tombolhattak vele, illetve még “énekesi” tudásokat is megcsillogtathatták.
Wes Borland persze ismételten hozta a tőle már megszokott beteges színpadi image-et, ami azért hirtelen első ránézésre nekem kicsit inkább viccesnek tűnt. Minden várakozásomat sikerült felülmúlni ezzel a koncerttel, amit a Take a Look Around-dal zártak végül. Ez utóbbi egyébként úgy lett bekonferálva, mint új szám az új lemezről…
Kis érdekességképp megjegyzem, hogy a The Unquestionable Truth-ról egyetlen számot sem játszottak. Bár nekem igazából egy jó kis Counterfeit hiányzott, de így is remek volt minden. Fred-et nagyon elkaphatták a szentimentális érzelmek, mert többször is fényezte Korn-ékat, illetve kitért arra is, hogy sehol sem lennének most nélkülük, stb. Szép gesztus volt azért, meg kell hagyni…

…főleg, hogy a bakersfield-i alakulat következett a sorban. Nem voltak túlzottan nagy elvárásaim, de azért bíztam egy korrekt műsorban. Nos, végül a fesztivál egyik legnagyobb pozitív meglepetését okozta Jonathan Davis és brigádja. Olyan dalcsokrot sikerült összeállítaniuk, hogy attól szem nem maradt szárazon. Rögtön kezdésként jött a Right Now, Chi, Did My Time, Thoughtless négyese.

 

 

 

Iszonyatosan nagy erővel dörrent meg minden egyes dal, valamint nekem nagyon tetszett a szintis csávó (Zac Baird) munkálkodása, aki nem mellesleg remekül vokálozott is. A dobos, Ray Luzier valami nagyon nagyot dobolt, de igazából mindenki 110%-on pörgött. A Coming Undone-ba belecsempészett We Will Rock You mondjuk nálam nem jött be, de aztán bekövetkezett a teljes katarzis…
Jonathan eljátszotta skótdudán a Shoots and Ladders intróját, amit követően a Helmet in The Bush robbant be a képbe. Persze teljes megőrülés, áhitat, ahogy kell, viszont az több mint bosszantó volt, hogy a közönség nagy része úgy állt mint egy fa és jól láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy mi az ami szól… Leginkább a klipes és újabb keletű nótákra voltak nagyobb üdvrivalgások, ami kész röhej. Főleg, hogy a Divine „Fuck You, I’m Fed Up With You” sorát is egyes egyedül én üvöltöttem fröcsögő nyállal…
Nem maradhatott ki a sorból a Falling Away From Me, Y’all Want a Single, Here To Stay, Freak on a Leash, Somebody Someone se.
Azért megnéznék egy felvételt a keverő körül álló emberekről, illetve arról, ahogy a mozdulatlan tömegből egy hősként egyetlen ember (=én) emelkedik ki, aki őrült módjára ugrál és énekel megállás nélkül. Én magam se gondoltam volna, hogy ennyire magukkal fognak ragadni, de sikerült. A Somebody Someone vége előtt pedig jó csapatkapitány módjára parancsoltam rá mindenkire, hogy „Double Fist Everybody” Na igen, aki valaha is volt már Korn koncerten, vagy csak látott is egyet, annak nem kellene ezt mondani…
A Blind / Got The Life kettőssel zúzták meg még a jónépet, ami után ha vége a koncertnek azt mondom, hogy utóbbi idők legjobb Korn koncertje. De aztán teljesen sikerült lerombolni az egészet a Pink Floyd feldolgozással, ami igen rövid idő elteltével erősen fárasztó nyekergéssé alakult… Én nem erőltetném ezt koncerteken a helyükben.
Kár érte, de még így is nagyon pozitívba lendül a mérleg nyelve, de akkor már inkább lett volna még egy Faget a végén! Jonathan feltűnően sokat Fucking-olt egyébként folyamatosan, ami szintén kissé idegesítővé vált egy idő után.

A koncertet követően gyorsan meg kellett látogatni a sátrat némi élelemért, hiszen akkor már kezdtek pirosba váltani a szervezet mutatói. Ez viszont sajnos azzal járt, hogy a Faith No More első 20-30 perce odalett… Az azért még így is vigasztalt, hogy hátra volt még másfél. :)
A Caffeine egyre közeledő hangjaira sikerült bekapcsolódni az újjáéledt FNM vérkeringésébe, akik megint csak hozták a kötelező professzionális szintet. Jó volt látni/hallani, hogy mit sem kopott ezeknek a daloknak az üdesége, frissessége az eltelt évek során. Igazából az összes nóta itt volt, ami semmiképp sem maradhatna le egy Best Of-ról: Easy, Last Cup of Sorrow, Midlife Crisis, Introduce Yourself,

 

 

 

The Gentle Art Of Making Enemies, Take This Bottle, Ashes to Ashes, Be Aggressive, Epic, valamint ráadásként az elnyűhetetlen We Care A Lot. Mike Patton hangja továbbra is lenyűgöző és nem evilági, ahogy a vörös színházi függönyökre hajazó színpadkép is jó választásnak bizonyult, főleg besötétedés után. (Teljes setlist itt.) Ami mellett még semmiképp sem mehetek el szó nélkül, az Billy Gould basszushangzása, ami nemes egyszerűséggel minden egyes pengetésnél leszakított egy darabot az arcomból. Régi elmaradás lett bepótolva ezzel, hiszen most volt szerencsém első alkalommal a FNM-hoz élőben, de nagyon remélem, hogy mihamarabb újra láthatom őket!

Ennél komolyabb indítást nem is kívánhatna az ember, rengeteg jobbnál jobb koncert, zéró üresjárat, ragyogó időjárás. Az egész napi aktív részvételnek, valamint egy kisebb (inkább nagyobb) napégésnek köszönhetően nem sok kedv maradt már a sátortáborban még javában zajló – amúgy nem épp kihagyhatatlan – műsorokban való részvételhez. Hiszen már ekkor is tudtam jól, a szombati nap sem lesz sokkal gyengébb, az biztos…

A beszámoló folytatását itt találod.