Cataract @ Dürer Kert

19:00 - a Blaha’ felől trolibusszal pont kapunyitásra érkeztem a helyszínre, hogy a WB tragédia óta szigorított biztonsági ellenőrzések következtében kialakuló nehézségeket élből elkerüljem. Nem sikerült. A pontos ok rejtély, bár pár szerencsés (akik bejutottak cirka tíz perccel korábban az én érkezésemnél) a ruhatárnál kialakult sorokat emlegették magyarázatként arra, hogy közel egy órán át várakoztattak egy majd 150 méteres embersort a fagypont környéki időben. Persze az alkohol és a dohány oldotta a feszültséget, és enyhítette a csontig ható hideg okozta lábujj elfagyási tüneteket is, de ez így akkor se járja. Két tanulság mindenesetre van: egy, hogy a Skalar/Dürer ko-produkció második, június 27-én megrendezendő állomására (fellép a Death By Stereo) legkésőbb hat órára meg kell érkezni. Kettő: télen nem kell divatozni és kiscipőben feszülni.

Az akár órás léptékben is mérhető várakozást követően (amit a kiadós sorszimulátor mellett a turnusokra bontott beléptetés is tetézett a standard fejetlenség mellett) lassan azért elkezdtek beszállingózni az emberek a Nadir koncertjére, ami főként azért volt tanulságos, mert lényegében csak akkor vette kezdetét egy látványosabb mozgás és nyílt szimpátia a közönség soraiból kiindulva, amikor testületileg megérkeztek a “valódi” rockerek, és kezdetét vehette a “pogó”. Itt nem csak arra kívánok utalni, hogy egy ingyenes koncerten milyen szépen mérhető a hallgatói sokszínűség, hanem arra is, hogy a Nadir bármilyen metalcore és hardcore hatásokat is épít be a dalaiba, a zenéje – és főként a kiállása – mégis a metalban burjánzik, így ezt a közönséget tudja jobban magával ragadni. A szett egyébként abszolút definitív volt rájuk nézve, így tényleg a lehető legjobban igyekezték megragadni azt a lehetőséget, hogy ezúttal olyanok is megismerhetik őket, akik korábban nem találkoztak volna velük, mindazonáltal úgy vettem észre, hogy a várt hatás valahol elmaradt. Persze a merchpult ingyenes lemezeiből csak kettő maradt az este végére – nem is véletlenül, hiszen ez az eddigi legjobb munkájuk -, és Viktor is több emberrel beszélgetett az est folyamán, ugyanakkor a Nadir is inkább azt a hagyományos értelemben vett metal-vonalat erősítette az este folyamán, amit fiatalos lendületével a One Reason To Kiss és a The Southern Oracle hivatott ellensúlyozni. (dávid.)

A Nadirt követően a kassai Killchain következett, akik már a Casketgarden társagában játszottak Budapesten, ám ezúttal egy jóval nagyobb és összetételében is más típusú közönség előtt bizonyíthattak. Az eddig két lemezt maguk mögött tudó (2007: One More Victim, 2009: They) és már számtalan nagy név előtt bizonyító (Vader, Misery Index, Leng Tch’e) grindcore, de inkább death metalban utazó ötös nem variálja túl a dolgokat, a Killchain bevált recept alapján dolgozik. Nincsenek nagy megfejtések, ellenben kárpótlásul egy magabiztos, kiforrott csapatot láthattunk, akiknek szívügye a színtér iránti elkötelezettség: nem véletlen, hogy a tagok egytől-egyig fejenként legalább három másik zenekarban aktívak. Szó mi szó, a Bolt Thrower ihlette név annál jóval technikásabb és bonyolultabb zenét rejt, de az is kétségtelen, hogy egy negyven perces koncert keretin belül ez, ebben a formában nálam kevés. Ügyes csapatról van szó, de jómagam elég fáradt és ingerült voltam, így a kisteremben játszó Limp Bizkit tribute is jobban lekötötte a figyelmemet. Képzelhetitek.

A szlovák Killchain pusztító deathgrind revüje és a Chocolate Starfish My Generationje után a profi koncertbanda hírében álló One Reason To Kiss legénysége vette át a világot jelentő deszkát a nagyszínpadon. Az idén hatodik életévét betöltő csapat az eddigi dalaikat summázó tavalyi nagylemezükről, a Memoriesről (melyről a napokban kritikát is várhattok tőlünk) már jól ismert – szerintem aránytalanul hosszú – felvezetővel megbolondított Saviours Of A Soul című dalával indított és egyben invitálta a közel színültig megtelt Dürer Kert vendégeit egy kiadós energia adok-kapokra. Bár tény, ami tény jómagam aránylag hátul, a keverőállás védelmében szemlélődtem, de úgy vettem észre, hogy a közönség egyből vette a lapot, és az öttagú formáció intenzív nyitását mi mással is háláltak volna meg, mint az ilyenkor megszokott mosh-sal. Habár az ORTK sohasem arról volt híres, hogy világmegváltásra törekedne, hiszen aki már találkozott már velük akár felvételen, akár koncerten, tudja, hogy a srácok az ezredforduló eleji metalcore hullám nagyjain nőttek fel, így zenéjükben olyan csapatok által inspirált riffeket és megoldásokat hallhatunk vissza, mint a Darkest Hour vagy az As I Lay Dying, és ezen a jól bevált recepten nem is nagyon akarnak változtatni. A csapat elmondása szerint a tavalyi évben nem volt túl aktív, ami meg is látszott a teljesítményükön, de egy zenekar, akinek már ennyi koncert van a háta mögött, még ha kivételesen nincs is formában, egy ilyen bulit kisujjból kell, hogy kirázzon. A jelenleg új EP-jére készülő csapattól hallhatunk pár friss dalt is, de a felvételen már hallott tiszta ének témák élőben nagyon hiányoztak, ugyanis a hosszútávon kissé laposodó koncerten és magukon a dalokon is nagyon sokat dobnak. Remélem legközelebb viszont hallom őket.

Az a tény, hogy most péntek este ilyen sokan összegyűltünk, annak, azon kívül, hogy ingyenes / öt zenekaros rendezvényről volt szó, más oka is volt. Egy: a kisteremben Stopyt rendezett egy szintén ingyenes Limp Bizkit tribute-tal felvértezett szülinapi estet, kettő: az est sztárfellépője az általunk összeválogatott a 2004-es With Triumph Comes Loss c. lemezével a harminc leghatásosabb metalcore alapmű egyikével büszkélkedő svájci, erős thrash hatással operáló metalcore/hardcore fogat volt. Ám a fentieken kívül biztos vagyok benne, hogy az est (egyik) legnagyobb vonzereje, a Magyarországon jelenleg (nem véletlenül) óriási népszerűségnek örvendő SATEP (bocsánat, már The Southern Oracle) fellépése volt. Az öttagú szegedi csapat pénteki koncertje egyfelől ízelítő volt a budapesti közönség számára, hogy mégis mire számítsunk az óriási várakozást megelőző Hellwakening c. nagylemez kapcsán, másfelől most mutatkozott be a csapat új gitárosa, Kemény András is. A cirka tíz óra magasságában startoló ’Southern Oracle a jól ismert If it Makes You Feel Better című barátságos felvezetőjét követően a Hang ‘Em in Front Yard című dalával robbant be. A berobbanás pedig olyannyira jól sikerült, hogy a teltházas nagyterem egyként kezdett el mozogni a dal nyitótaktusaira. Valami titokzatos ok folytán a koncert alatt a stagediving tiltott gyümölcsnek számított, ami jócskán visszavett a buli hangulatából, de a folyamatosan aktív pit mindent megtett, hogy ezt kompenzálja (és akkor még nem szóltam az egyik dal alatt kialakuló wall-to-wall circlepitről, ami a nagyteremben nem kis teljesítmény). A műsor a setlistjét hallgatva a show elsősorban az új dalok koncert kompatibilitását igyekezett felmérni, ugyanis az új számok első hallomásra nálam egyben egy új és sokkal érdekesebb irányvonalat mutattak, mint az eddigi mondjuk úgy „trendibb” dolgaik. Nem szeretek egy hallgatás után véleményt mondani, de a srácok érzésem szerint egy erőteljes sludge, post-metal, illetve thrash kurzuson estek át az utóbbi fél/egy évben. Az új dalok több érzelemmel, több feszültséggel és még kevesebb örömmel bírnak, mint az EP, ehhez képest „kisfiús” dalai. A veretes breakdownok persze (még) megvannak, de talán nem lövők nagyon mellé, ha azt mondom, hogy a névváltás egyben egy új irányvonalat is jelentett. Nem gondoltam volna, de szerintem a TSO gyorsabban megtalálja/megtalálta a járható utat a metálikonná válás rögös útján, mint azt bárki gondolta volna, és ha ez tényleg így is lesz, akkor még egyszer rácáfolnak mindenre és mindenkire. Az élőben már oly sokszor bizonyító zenekar természetesen most se hibázott és végig képesek voltak fenntartani a figyelmemet, de persze ehhez nélkülözhetetlen volt Kókai „folyamatosan permetezem a tincseim” Barnabás kiváló énekesi, illetve frontemberi teljesítménye. Profi és egyéniséggel bíró csapattal van dolgunk, és bevallom, nem bánnám, ha (inkább) ők képviselnék Magyarországot a nemzetközi színtéren.

És az ‘Oracle teljesítményét látva joggal merült fel többekben is a kérdés, hogy ezt követően mivel fog előrukkolni a svájci Cataract, hiszen a lecke tényleg fel lett adva. A többnyire megegyező létszámú közönség pedig meg is szavazta a bizalmat Federicoéknak, amit a banda is jól fogadott: a Dürerben látott koncert kérdés nélkül erősebb volt az Azfeszten látott teljesítménynél. Ebben persze az is közrejátszott, hogy azóta a zenekar ismét két gitárral áll színpadon, így nem csupán erőteljesebb megszólalásban tetszeleghetnek hőseink eleve erős tételei, hanem a látvány is hatásosabb volt, hiszen a nagyszínpaddal szemben jóval határozottabban és lendületesebben mozogták be a nagyterem pódiumát. Persze a buli apropóját a Killing The Eternal című – egyébként már kevés újdonságot rejtő – nagylemez megjelenése adta, így el-elszórva erről a tételről is felbukkantak egyes tételek, ugyanakkor az évek során elslayeresedett zenekar kellő mennyiségű korábbi dalt is villantott a teljes egységhez. Federico valójában Jakab Zoli svájci kiadása, hiszen gesztikulációja és a színpadon való jelenléte is kísértetiesen hasonlít a számunkra teljesen megszokottá vált előadásmódhoz, ami fel is oldotta az egyébként felvételen az utóbbi időben egyre többször monotonitásba fulladó dalcsokrokat. Mert kétségtelen, hogy a Cataract az utóbbi lemezein már oly mértékben öltötte magára a Slayer köntösét, hogy az minden korábbi zenei összetevő rovására vált, ugyanakkor ha élőben kerül tálalásra egy mindent átfogó dalcsokor – ami mellesleg még a ‘Maiden-klasszikus Troopert is elsüti a visszahívás során -, mégis helyreáll a kép, és nyugtázhatjuk, hogy a zenekar épp annyira igyekszik régi közönsége kedvében járni a nyers, sok hatásból merítkező és hardcore/metalcore-közeli dalokkal, amennyire az újonnan csatlakozók is jól érezhetik magukat a szélvész riffek és szólók közegében. (dávid.)

Épp ez a nyitottság jellemezte gyakorlatilag az egész bulit is, hiszen úgy jött létre közönségvegyítés, hogy gyakorlatilag mégis egyetlen szubkultúra kvázi-peremhangzásai lettek összeeresztve. Ettől szép ez az egész, és ettől válik majd külön izgalmassá a Death By Stereo koncertje, ahol ismét több alműfaj szerelmesei fogják közös erővel jól érezni magukat egy kellemes nyári estén.

A videókat a Concertphotos.hu készítette.