Behemoth, Vader @ Club 202

A Behemoth napjaink egyik legmegbízhatóbb közép-kelet-európai death/black metal zenekara, akik a nem éppen szuperpopuláris zenei réteg ellenére is óriási sikereket értek/érnek el, és rendre töltik meg a világ minden klubját teltházig. Nergal betegsége talán csak méginkább megerősítette az amúgy is igen masszív rajongótáborukat, illetve sokan a felhajtás révén ismerték meg a zenekart, és szerették meg őket. Az már csak külön örömhír, hogy Nergal győzött a rákkal szemben, és mióta erejét is visszanyerte máris színpadon volt a formáció. Felépülése óta először jártak Budapesten, ahova elkísérte őket a honfitárs Vader, a Septicflesh, a Nexus Inferis és a Huntress.

HUNTRESS

Az estét nyitó Huntress egy amerikai heavy metal formáció női énekessel. Miután ez a mondat tudatosult bennem még a koncert előtt, tudtam, hogy bajban leszek a produkciójukkal. Alapjáraton nem a szívem csücske a heavy metal önmagában, az pedig már csak hab a tortán, hogy a legtöbb női énekes az ilyen zenekarokban inkább operaénekesnőnek képzeli magát, és bántó magas hangon kornyikálja végig a számokat. Hatórás kezdéssel indult az este az ő koncertjükkel, és azt leszámítva, hogy a hölgy mögött álló derék fiatalemberek igen erős színpadképet mutattak, konkrétan inkább menekülni akartam a zene elől. Illetve főhősnőnk rikácsolása elől, aki a koncert felét egy csuklyás fekete lepelben töltötte. Maga a stílusirány sem a világom, de azt hiszem objektíven meg szoktam tudni ítélni, hogy mi jó, de itt egyszerűen annyira taszított az ének, hogy képtelen voltam mögötte meghallani a zenei értéket. Ettől függetlenül az összegyűlt pár ember ahogy láttam nem hagyta el gondterhelt tekintettel a termet, hogy inkább a kerthelységben pihenje ki a sokkot.

NEXUS INFERIS

Gondolom maga a név nem sokat mond. A Nexus Inferis egy wales-i death metal formáció, akik egy kis industrial-beütéssel próbálják feldobni zenéjüket. Ez szerencsére kimerül némi gépi effektusban, és pár fura zörejben. Viszont valamennyire külsőségekben is igyekeznek idomulni az industrial jelzőhöz, így ruháikból kábelek lógnak, illetve énekesük maszkban lép színpadra, míg az egyik gitáros a fején egy olyan szerkezetet hord, amiből szintén egy kábel lóg ki és az egyik szemét el is takarja. Igen, kicsit komikus az összkép, de nem is lenne ezzel baj, ha a zene működik. Az idei albumukról hallottam pár számot, és azok egészen erősnek tűntek, szóval gondoltam, hogy élőben is megdörren majd a Club 202 színpada. Sajnos nem így történt. A komikus megjelenés csak tovább erősödött, amikor elkezdték koncertjüket és a produkciónak annyi ereje volt, mint egy veszett nyugdíjas hordának. Az énekesük hangja közel sem hozta azt, amit korábban albumon hallottam, és a zenészek is kissé szétszórtnak tűntek. Igyekeztek buzdítani az embereket valamilyen mozgásra, de még itt is szegényes volt a közönség száma, illetve az ott lévő emberek sem voltak igazán motiváltak. Nem értem ki és miért nyomja ezt a zenekart ennyire előre (legutóbb a Full of Hate fesztivál keretein belül turnéztak a Cannibal Corpse-szal és a Behemoth-tal), de ez így most még igen gyenge ilyen volumenű estékhez.

SEPTICFLESH

Az este első fellépője, akikre már kíváncsi voltam nagyon. Igaz, nem első alakalommal jártak Budapesten, de még egyszer sem volt szerencsém elcsípni őket, és a tavalyi The Great Mass című albumuk fényében csak egyre kíváncsibb voltam az élő produkciójukra. Már a koncertet nyitó The Vampire From Nazareth kezdő kórusától végigfutott a hideg a hátamon (annak ellenére, hogy a teremben kb. szauna állapotok uralkodtak), és ahogy körbenéztem az intrót hallgatva, az emberek is szépen elkezdtek gyülekezni a színpad előtt, egészen érdekes hangulata volt a zene és a látvány együttesének, kicsit mintha valamilyen okkult szeánszhoz gyülekeztünk volna. Az első hangok után tudni lehetett, hogy minden pöccre volt behangolva, és tökéletesen szólalt meg a Septicflesh. A zenekar vegyesen válogatott a már említett tavalyi album és az azt megelőző Communion dalaiból. Hatalmas mosollyal az arcomon bólogattam végig a koncertet, mert végre az este első bitang erős produkciója megérkezett. A közönség is egy emberként skandált a számok közben, és megvolt a megfelelő interakció is a zenekar és az emberek között. Egy aprócska hibája volt csak a koncertnek, a rengeteg samplerezés, azt megértem, hogy a vonósok, és nagyzenekari betétek samplerről mentek, mivel nehéz lenne egy ilyen csomagot turnéztatni, de a tiszta énekek is egytől-egyig samplerről csendültek fel, amiért nem tudom ki lenne felelős a zenekaron belőle, de picit illúzióromboló volt ahogy a semmiből jönnek a hangok. Ez viszont eltörpült a koncert ereje mellett, és ezeknek köszönhetően igazából egy szinte album minőségű koncertet kaptunk, szóval nem bántam igazán a dolgot.

VADER

Töredelmesen be kell vallanom, nálam a Vader munkássága pár számot leszámítva kimaradt. Ennek nem az az oka, hogy rossz lenne, amit csinálnak, csak sosem kapott el a gépszíj, ha nekifutottam valaminek tőlük, inkább csak elszaladt mellettem. Azt viszont tudom a szintén lengyel brigádról, hogy elég sok változáson mentek át, ami a felállást illeti. Konkrétan csak az énekes/gitáros Peter eredeti tag a zenekarból, a többiek nagyjából egy éve tagjai a legendás bandának. Ennek ellenére a Vader elementáris pusztításba kezdett koncertjével. Botrányosan erős hangzás, minden pöccre tökéletesen dörrent meg, és külön kiemelném a dobok mögött ülő 22 éves James Stewartot, aki fiatal kora ellenére botrányosan jól dobolta végig az egész bulit, többször kaptam fel az állam a földről teljesítménye láttán. Koncertkezdés előtt láttam a színpadon sertepertélni, de azt hittem valami dobtechnikus, pláne a karjait látva. Egy szépséghibája volt a koncertnek, és ez sajnos nem a zenekar hibája volt: az elviselhetetlen meleg az épületben, illetve a füstgép túlzott használata. De ezektől eltekintve, illetve egy szusszanásnyi szünettel a kertben a Vader tényleg szőnyegbombázást hajtott végre a Club 202 épületén.

BEHEMOTH

Már az átszerelés kellőképp felcsigázott ahhoz, hogy néma csöndben és feszülten várjam a koncert kezdetét. Ahogy szépen lassan felkerült minden kellék a színpadra, úgy tetőzött bennem az izgalom. Aki esetleg nem tudná miről van szó, azoknak: három szónoki állvány szerű mikrofonállvány, a dob két oldalán a zenekar egyik fontos szimbóluma, a kétfejű sas, a háttérben egy óriási evangelionos molinó és a színpad két szélén két gigantikus fordított kereszt. Ezek között tartotta szeánszát a Behemoth legénysége. A setlist elég vegyesre sikerült, igyekeztek az összes albumot érinteni, kezdve még a nagyon black metalos Behemoth-tal, egészen napjainkig, de a koncert középpontjában továbbra is a legutóbbi három album dalai szerepeltek, mint például a Conquer All, a Slaves Shall Serve, az Ov Fire and the Void vagy az At the Left Hand ov God. Őszintén jobban örültem volna egy erősebb számokkal megtűzdelt dalcsokornak, de a koncert közben szépen lassan rájöttem miért volt olyan a produkció amilyen. Akármennyire is erősnek mutatják magukat, illetve mutatja magát Nergal, még közel sincs olyan erőben, mint a betegség előtt. Nagyon sok számban Orion és Seth segített be neki az énekkel, és sokszor erősebb is volt a hangjuk, mint Nergalé. Ennek ellenére nagyon jó volt látni, hogy újra színpadon van, és valószínűleg meg is fog erősödni, de nem heveri ki olyan gyorsan az ember szervezete a rákot és a vele járó kemoterápiát. Először láttam a Behemoth-ot, és igyekeztem nem hatalmas elvárásokat állítani fel magamban, így nem is koppantam nagyot a koncert végén. Azok a számok, amiket hallottunk így is erősek voltak, és tényleg egy különálló produkció ez a négyes a színpadon. Még egy pillanatot emelnék ki, a koncert végét, ami stílszerűen a Lucifer című szám képében érkezett, és a szám végén a színpad oldaláról lőtték a közönség feje fölé a fekete “konfettit“, ami igazából fényes fekete kis téglalapok voltak, és az egésznek adtak egy erős poszt-apokaliptikus hangulatot, mintha egy vulkánkitörést élt volna át a Club 202. A lehetőségért köszönet a Hammer Concerts szervezőinek. (A képek nem a koncerten készültek.)