2022. július 15.
Ha a kétezres években valamikor megfordultál Pécsen, és szeretted a keményebb zenei műfajokat, akkor kizárt, hogy a Toxic klubba ne tetted volna be a lábadat. Ezt a legendás szórakozóhelyet idézte meg az idén is elmaradt Rockmaraton szervezőgárdája július 7. és 9. között a Pécs melletti Orfűn, a Panoráma Campingben, vagyis a Fishing On Orfű megszokott helyszínén. A háromnapos Toxic Weekend elég izmos, kifejezetten hardcore/punk vonalas lineupot hozott, az eredeti tervek szerint 6 (aztán végül csak 4) külföldi és 24 hazai zenekarral, két színpadon. Maga a kezdeményezés rendkívül jó ötlet, és a kivitelezés is teljesen vállalhatóra sikerült, arról meg, hogy ez a fesztivál mennyire lesz állandó, esetleg átveszi a Rockmaraton helyét és később nagyobbra nő, szerintem még a szervezők sem tudnak biztosat mondani. Én nem lennék meglepve, ha így történne, a kezdeti lépések mindenesetre igen erőteljesre sikerültek. (Simon)
Ami elsőre meglepett, ahogy megérkeztem, hogy a rétegzenei jelleg ellenére már az első napon is igen sokan (és igen szép állapotokban) voltak, ami reményeink szerint előrevetíti a fesztivál jövőjét. Erre a kvázi tömegre szemmel láthatóan a szervezők sem számítottak, mivel túl kevés személyzettel indultak neki a bulinak, ezért igencsak hosszú mutatvány volt egy mezei sör beszerzése. A személyzet létszámától eltekintve az infrastruktúra teljesen jó volt, egy zseni ötlettől vezérelve tulajdonképpen elfelezték az egy héttel korábbi Fishinget, meghagyva a második nagyszínpadot és a „féregjáratot”, illetve a kajás pultok felét (negyedét). Az árak továbbra is barátiak voltak, a hangulatot az elcsépelt családias szóval tudnám jellemezni. Kifejezetten jó érzés volt a Fishing’ heringpartija után egy szellősebb buliba megérkezni. Továbbá azt is jól érezték meg a szervezők, hogy melyik színpadokat kell meghagyni: a féregjárat pont ideális volt a kisebb, undergroundabb csapatoknak, a nagyszínpad pedig tökéletesnek bizonyult a nagyobb, külföldi bandák számára, ráadásul utóbbi fedett is volt, ami igencsak jól jött, tekintve, hogy az első napon órákon át szemerkélt az eső.
Engem inkább a kisebb bandák érdekeltek, úgyhogy a nap nagy részében a segglyukszínpad (de régen le akartam már írni ezt a szót egy cikkbe!) körül mozgolódtam. A fesztivált fél 5 magasságában a helyi kötődésű Vodka for Kids nyitotta meg, akik egy igen tisztességes bulit csináltak. A szólógitár itt-ott túlságosan halkra sikerült, de ez korántsem gátolta meg a tarajosokat abban, hogy az első számtól kezdve végigmozogják a koncertet. Új számot is toltak a srácok, na meg pár kevertet, a közönség részéről pedig meg is érkezett az első hányás. Korai kezdés, kolléga, de hát az élet nem habostorta. Viszonylag sok műsoridőt jutott a zenekaroknak ezen a színpadon (35-40 perc), aminek kifejezetten örültem; nem volt túl sietős a beosztás, koncertek között pedig mindig volt egy bő óra, míg a másik színpadon ment a zajongás. A vodkásokat a szintén pécsi Dirty Dawn követte. Őket már egy fokkal nagyobb, és egy kicsit idősebb korú tábor fogadta, akik – mint az egész fesztivál alatt – teljesen beleélték magát a buliba. Kissé szellősen, de jóformán már ekkor megtelt a koncert előtti tér. Utánuk jött némileg kakukktojásként a Beerzebub. A mosonmagyaróvári srácok nem kevés (groove) metallal húzták fel a hardcore-os alapot, és itt már jócskán előkerült a politika, na meg persze a unity. Szép kis műsort csaptak a srácok, akiknek a produkcióját főként természetesen az idei A szavak ereje kislemez tette ki. Mivel a lemezen minden számban más énekes featel, itt pedig a frontember egyedül tolta az összes énektémát, ezért kissé monoton és hamisikás volt a refrén, de ez még bőven a vállalható kategória, a hangosítás is jó volt, a közönség is megindult – meccs megnyerve.
Következett egy generációváltás és egy vegytisztább hardcore-vonal: ennek első felvonása az egri Tisztán a Cél Felé zenekar volt. Na itt már teljesen megtelt a kavicsos küzdőtér és beindultak a stagedive-ok, mikrofonelkapások. A politika mellett ezúttal a húsmentes étkezésre volt felfeszítve a mondanivaló. Meglepően sokan tudták a szövegeket és ezt bele is üvöltötték az estébe, ugyanúgy, mint az egrieket követő, szintén veterán Liberal Youthnál. Itt éreztem először az este folyamán, hogy a „végy egy jó kapust” bölcseletre épített „végy egy jó dobost” analógia mennyire megállja a helyét: olyan feszesen, és erőszakosan hozta az ütemet a dobos, hogy már az magában elvitte a produkciót, aztán még erre rájött Berci magabiztos frontemberi előadása, és már kész is volt a tökéletes recept az estére. A tülekedés és az ugrálás a régebbi és új dalokra egyaránt ment az első perctől kezdve, a szombathelyiek pedig csont nélkül lehozták az aznapi legjobb hazai fellépést. Nem volt túlgondolva, de amit lejátszottak az nagyon egyben volt.
Ezután következett volna a nagyszínpadon a legendás angol Cockney Rejects, ám ők sajnos lekésték a repülőt, úgyhogy elmaradt a koncertjük. Ebből talán még jól is ki lehetett volna jönni úgy, ha kicsivel előrébb hozzák az este főzenekarát, de sajnos nem így lett. A Terror éjfélkor állt csak színpadra, amikorra már kifacsarodott testű punkok szegélyezték a nagyszínpad környékét, mint valami vesztes csata utáni harcteret. A koncert viszont mindenért kárpótolt: én még ilyen jól nem hallottam szólni zenekart Orfűn. Kristálytiszta hangszín, bivalyerős megszólalás és óriási hangulat. Egy újabb jó ötlettől vezérelve nem volt kordon a színpad előtt, hanem egy lépcső lett kialakítva, hogy minél többen fel tudjanak ugrani a zenészekhez. Na ezzel a lehetőséggel szerencsére rengetegen éltek is: minden számnál vagy negyven ember tobzódott Scotték körül, akik iszonyatosan hálásak voltak, hogy itt lehetnek. Volt itt minden: menedzser szülinapi köszöntése, circle pit, basszer body surfölése. A műsor leginkább a nemrég megjelent Pain Into Power lemezükről szólt, mely élőben is ugyanolyan vadállat mód ütött, mint lemezen. Minden számra óriási megőrülés ment, a szövegeket rengetegen üvöltötték, és ahogy elnéztem, a Los Angeles-ieknek ez nagyon tetszett. A műsor egy kicsivel talán lehetett volna hosszabb (szűk negyven perc volt), de így is leesett állal néztem a koncert végén. Soha rosszabb nyitónapot Orfűn! (Simon)
Mint ahogy arra korábban kitértünk, az időjárás nagyjából mindent megadott a Toxic látogatóinak, amit a Fishingezőktől megspórolt: beleértve az esőt is. Így péntek reggel még egy pár órányi csöpörgésre keltünk (meg egy ipsére, aki a spontán nedvesedés elől a mi sátrunkban próbált menedéket lelni, holott kétszer is tudomására adtuk, hogy „nem ezeket a droidokat keresi”). Aztán ahogy a délelőtt folyamán a nap újra ragyogni kezdett, úgy indult be újra az „élet” Orfűn – lassan, de biztosan. Bár még pár keserű hang megütötte a fülünket a Cockney Rejects meghiúsult küldetése nyomán, az univerzális rosszkedvet hamar feledtették az olyan off-programok, mint a reggeli rajzfilmvetítések (soha nem felejtem el a képet, ahogy délelőtt tízkor négy punk üldögél egymás mellett a sörpadon, borral a lábuknál, élvezvén a South Park egyik ősrégi epizódját), a babicskások workshopja, a csocsóbajnokság, vagy épp a fesztivál távolabbi pontján megrendezett focikupa, ami a rövid közvetítésünk alapján inkább egy „ki tudja többször kirúgni a labdát az erdőbe” megmérettetés volt, de úgy hallottam lett nyertes, aminek őszintén örülök.
Ahogy a késő délután-kora este beköszöntött, úgy vált egyre kaotikusabbá a sorban állás, hiába tűnt úgy, hogy az első napi „lesz, ami lesz” metódust felváltotta egyfajta olajozott működés – már ami a programokat illeti. Amikor pedig a VIP-szekcióban (ami addig egyfajta „bevehetetlen erődként” funkcionált számunkra) is ezekbe a problémákba ütköztünk, akkor érezhettük igazán, hogy fanszőr van a levesben. Kellene ennek az országnak is valami Elon Musk-féle tech-hülyegyerek, mert 2022-ben ez a „kártyás fizetésnél beszarik a létező összes terminál” dolog már tényleg kicsit frusztráló. Nyilván megkaphatjuk, hogy miért nincs nálunk kápé – azért, mert a covid nagyjából száműzte az életünkből, és a technológia szinte teljesen a „láthatatlan fizetőeszköz” érába taszít minket. Kedvencem volt egy, a témában megszólaló szakértő, aki egy tarhálást követően szembesült a ténnyel, hogy nincsen nálunk aprópénz, majd szolidan, mégis pikírten ránk vetette, hogy:
Jellemző.
A nehézségek miatt nyilvánvalóvá vált, hogy több konyót is lekésünk, vagy épp, hogy odaérünk rá, így ezekről nem is fogok érdemben megemlékezni, mivel nincs szívem valakit egy-két szám alapján „osztályozni”, míg másoknak az egész szettjén jelen voltam. A Roger Miret-vel folytatott „pódiumbeszélgetés” után – amit én a megnevezés alapján egy totál másik helyszínre képzeltem el, nem az „off-pult” elé, ahol a sörpadok és a besuvasztott nézők szorításában elég nehézkesre sikerült megérteni, mit is mond Roger, Dudich Ákos, vagy akár a mellettem lévő haverom – át is mentünk a Don Gattóra a Fxck the System nagyszínpadra. Sokadjára is sikerült megállapítani, hogy ez a banda még mindig egy polírozottan működő, igazi feelgood-unity-testvériség zenekar, akiknek iszonyatosan lojális rajongótábora van, és ezt – a lehető legjobb értelemben – ki is használják a fiúk. Mivel alapvetően nem nagyon követem a munkásságukat, vagy úgy az egész ‘Gatto-jelenséget, így csak jól elszórakoztam a gitáros, Acélos Balázs rögtönzött, két dal közé bepattintott standupjain, amivel kb. el is nyerte a fesztivál showmanje díjat.
A Stubbornt semmiképp se hagyhattam ki, ha már a Hell Villen sikerült. A srácok tömör, de profi szettet nyomtak a But-Whole színpadon, olyan megkerülhetetlen klasszikusokkal, mint a Black Bats, a Let’s Start a Fire vagy épp a Failure. Árpi mondjuk kicsit kommunikálhatna többet a közönséggel, de szerencsére ezt Feri mindig pótolja a vége felé – nagyjából egy levegővétellel. Utánuk ugyanezen a színpadon a Böiler következett, mint az este utolsó fellépője, és nem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom (mármint nem ebben a beszámolóban, mert itt pont számítottam rá), de a fellépés nagyjából olyan minőségű volt, mint a közönség állapota. Itt meg is ragadnám a lehetőséget, hogy a szervezőknek egy kicsivel korábbi kezdési időpontokat javasoljak a headlinerek számára, ha el akarják kerülni a „Holtak hajnala” jelenséget, illetve az arról szóló Telex-cikkeket, hogy mennyire romon volt mindenki.
Az este legnagyobb pozitív csalódása határozottan a nagyszínpadot záró Agnostic Front volt. Ennyire szívvel-lélekkel teli performanszot addig még nem igazán láttunk a fesztiválon. Roger Miret a már-már megszámlálhatatlan műtétje után is teljes erőbedobással tolta a legnagyobb „slágereiket”, Vinnie Stigma gitáros pedig színpadi jelenlétben hozta, sőt teljesen ki is maxolta azt, amit Acélos korábban verbálisan. A New York-i hardcore-banda nemhogy az este, de az egész fesztivál egyik legfelejthetetlenebb fellépését hozta, ehhez pedig az se lehetett utolsó szempont, hogy piszkosul jól szólt a nagyszínpad. Vagy csak mi álltunk jó helyen, távolabb attól a ponttól, ahol a bordáinkat átrúghatták volna a szomszéd megyébe. Egy-két apróbb malőrt leszámítva – mint azt az istenverte, vakító stroboszkóp a banda mögött, vagy amikor a fél közönség a színpadon tombolt, és a letessékelésük közben valaki kirántotta a „legfőbb” kábelt egy másfél szám erejéig – az Agnostic bebizonyította, hogy a (hardcore) punk nem halott, csak kicsit öregecske. (Radó)
A zárónap számomra délután negyed négy(!) környékén kezdődött ténylegesen (párszor felébredtem előtte, és félálomból válaszoltam a többiek kérdéseire), ugyanis reggel kilenc körül sikerült lefeküdnöm. Bőven volt időm összeszedni magam, mivel a Discharge (ami nekem teljesen kimaradt, és nagyon kíváncsi lettem volna rájuk, ha már több magyar zenekar is nyúlja a logójukat) elmaradt, és ennek következtében későbbre tolták a kisszínpad menetrendjét is. A VIP-pultnál tobzódó sorok miatt sajnos még így is lekéstük a nemecsek elejét, pedig nagyon ott akartunk lenni, mivel Hell Villen róluk is lemaradtunk a kvíz miatt. Az egri fenegyerekek hozták a szokásos, dinamikus formájukat, amit a közönség viszonzott, porzott is rendesen a kavicságy. Őket követte az idén feloszló Hanoi, akiket kimondhatatlanul vártam, ugyanis sokunk bánatára ezen kívül már csak három koncertjük van hátra. A hazai hardcore-punk egyik éllovasa mintha tényleg vesztett volna a lendületéből. Élveztem a bulit, de valahogy mégsem távoztam elégedetten. Lehet, túl sokat vártam „búcsúkoncert” lévén.
Ezt követően leültünk kajálni, közben elkezdődött a CPg „pódiumbeszélgetése”, amibe csak belefüleltem – sokkal jobb lett volna, ha a pódiumbeszélgetések a koncertek előtt lettek volna, nem azokkal fedésben! Megindultunk Counter Clockwise-ra, akiket elég rég láttam, de elmúlt időszak ellenére kicsit sem vesztettek a lendületükből. Szépen mentek a rendszer- és mindenkritikus felvezetők, őrjöngés, folyamatos pogó és magasra tartott középsőujjak. Egy tetszetős új dalt is hallhattunk. Bízom benne, hogy a készülő anyag a nagylemez vonalához kanyarodik vissza! Akkora buli kerekedett, hogy még Barczi Andris basszer is nyomott egy stagedive-ot. Utánuk a Petofi is rendben volt, a tömeg is élte, de azért a záró Késeknél szívesen megnéztem volna egy punkos wall of deathet. Külön kiemelném, hogy a fiúk annyira jó fejek voltak, hogy több pólót és szatyrot is szétdobáltak a közönség aktivitásáért cserébe.
Ezután belenéztünk a Hétköznapi Csalódásokba, Megyeri Ferenc frontembernek az elkeserítő gazdasági állapotokra vonatkozó szaftos véleménynyilvánításai reményében. Hát, ez sem jött össze. Igaz, a koncert elejéről lemaradtunk, de egyszer sem hallottam drága miniszterelnökünk nevét, pedig ez elkerülhetetlen egy PICSA-koncerten, a Fidesz szó is csak egyszer hangzott el. Pedig sokszor láttam már őket élőben, és úgy rémlik, ezek folyamatosan előfordulnak. Még fogadtunk is, hogy a zárótétel a Viktor lesz-e, mert úgy emlékeztünk, hogy a végén szokott lenni – vesztettem. (Ha tévedek, és ezek megvoltak odaérkezésünk előtt, elnézést kérek!) Csalódottságunkban és a tömeg elkerülése érdekében elindultunk a kisszínpadhoz, hogy a Kozmosz vidéki visszatérésére odaérjünk. Számomra ők voltak a fesztivál másik legjobban várt zenekara, akik tavasszal öt év szünet után újra összeálltak, koncerteznek és új dalokat is írnak. Hatalmas öröm volt ekkora kihagyás után ismét élőben hallani a dalaikat, amik meglepetésemre két gitárral hangzottak el: a szett első felében Kiss Norbi (ex-Pazar), a másodikban Skolák Peti (Bajnoq, WNTS, ex-Reflected, ex-the pfl) segítette ki a zenekart. Eszméletlen volt újra a deszkákon látni a srácokat, azt meg főleg, ahogy a Dirty Dawn és a Counter Clockwise tagjai beszálltak vokálozni, így szinte mindig tele volt a színpad. Mivel aznap csak magyar nyelven megszólaló bandák játszottak a But-Whole Stage-en, így most, egyben írom le, hogy felemelő volt látni és hallani, ahogy sokan énekelték/üvöltötték együtt a szövegeket, a merészebbek pedig nyúltak és ágaskodtak fel a mikrofonért. Azért meg hatalmas pacsi jár a zenekaroknak (főleg a Kozmosznak), hogy kimondták, amit a PICSA nem!
A fesztivált a méltán hírhedt The Exploited zárta, akik fergeteges műsort adtak. Többször láttam már őket, így tudtam, mire számítsak. Wattie egyszer majdnem kiköpte a tüdejét, mire zenésztársai is aggódóan odarohantak hozzá, de mindenkit megnyugtatott, hogy minden rendben és a buli folytatódhat. Szívet melengető volt látni, ahogy az öreg az egyik dalnál odahívott magához egy, a színpad szélén (édesapjával) álló kisfiút és együtt énekelték a refrént. Méltó zárása volt a fesztiválnak.
Mindent összevetve az apróbb hibáktól eltekintve nagyon jó volt és nagyon kellett már nekünk ez a fesztivál. Végül a koncertek menetrendje is egész jól lett összeállítva, az eltolásoknak köszönhetően aki minden zenekaron ott akart lenni, az ezt szinte teljesíteni is tudta. Hasonlóságokat fedeztem fel az általam nagyra tartott Punk Rock Holidayjel, ami egy jó minta lehet a Toxic Weekend számára. Ott találkoztam először a kordonmentes fesztiválszínpaddal, ami a világ egyik legjobb dolga. Az viszont elég gáz volt, hogy a Terror és az Agnostic Front törzsközönségének kivételével az emberek nem tudták, mire való a színpad előtti sáv (én csak dobbantónak hívom). Röviden: fellépsz (gyakorlottabbaknak: futsz) és ugrasz! Ilyen egyszerű. Oké, az belefér, hogy pacsizz az arra vevő zenésszel, de utána lehet dobbantani! Kimondottan zavaró volt, hogy pl. Macskanadrágon végig emberek álltak a színpad előtt, és eltakarták a zenekart a lent lévők elől. Az is kiakasztott, hogy többen ott ültek úgy, hogy a jó ízűt stagedive-olni vágyók el sem tudtak férni/lépni/futni mellettük/közöttük. A biztonságiaknak minden elismerésem a türelmükért és a kedvességükért, de igazán letessékelhették volna az ott ücsörgő és irritáló egyéneket! (Tessék megnézni PRH-s videókat, hogy működik ez!) Külön öröm volt számomra, hogy kivetítő és konkrét évszámos/fellépős díszletek sem voltak, amelyeket ki kellene dobni jövőre egy esetleges dizájnváltás vagy a dátum miatt. Tetszett az egyszerűség, és az, hogy ezekre nem költöttek feleslegesen pénzt. Összességében le a kalappal az egész szervezőbrigád előtt, és bízom benne, hogy jövőre is találkozunk! (Kiss Tamás)
Fotók: Jakab Szabina / Toxic Weekend facebook
