2022. április 11.
Március végén szomorú nap virradt a hazai underground szcénára: 12 év után befejezi a pályafutását a debreceni Hanoi. Saját bevallásuk szerint már nem tudják olyan svunggal csinálni ezt az egészet, mint amikor belevágtak, ami sajnos egy általános tényező az idő előrehaladtával. A hardcore-/punkbanda szinte alapvetésnek számított, nem csak a saját régiójukban, de országszerte is. Megkerülhetetlen lett a nevük, ha a szenvedélyes, villámgyors és magyar nyelven kajabálós dalokról volt szó. A fiúk idén még lenyomnak pár bulit, aztán végleg elköszönnek ebben a formában, viszont öröm az ürömben, hogy egytől-egyig remek kiadványokat hagytak hátra az utókornak, amiket bármikor újra elő lehet venni és/vagy hivatkozni rájuk. Mi itt a NuSkullnál úgy döntöttünk, hogy egyből neki is állunk a nosztalgiázásnak és összeállítjuk a zenekar – szerintünk – 10 legjobb dalát tartalmazó listát. Nyilván ez abszolút szubjektív és csak a mi ízlésünket fedi le, de ki tudja, talán a te képzeletbeli listád is majdnem megegyezne ezzel (vagy abszolút mellélőttünk és botfülünk van). Mutatjuk is, mely tételekről van szó:
A 2010-es, bemutatkozó Néma falak, üres fejek kislemezzel a Hanoi minden kétséget kizáróan felrajzolta magát a hazai underground térképére. Az EP legerősebb tételében minden megvan, ami kiemelkedően jóvá tette a zenekart: tempó, iskolázós gitártéma, csordavokál és lényegre törő szöveg. „Újra vészjósló a helyzet” – a legendás sor, amivel évekkel később az Átoksúly is kezdődött, rögtön rávilágított a lényegre: rohadt nagy gáz van! Ahogy bő tíz éve, mikor megismertem a zenekart, úgy most is azt gondolom: mennyire vagány és pimasz dolog üzenetet írni az ellenség falára. (Kiss)
Az Állapotfrissítés a 2017-es Csak egyszer éltünk EP zárótétele, és hát nem árulok zsákbamacskát azzal, hogy mi itt a NuSkullnál nagyon odáig vagyunk ezért a kiadványért, ez még pár további helyezésből is egészen nyilvánvaló lesz. Lemezt záró dalként az Állapotfrissítésnek is meg kellett birkóznia a rá nehezedő elvárással, hogy különlegesnek kell lennie, ezt pedig jobbára teljesíti is. A banda alaptempójához képest egy komótosabban cammogó darabról beszélhetünk, ami kissé már áthajlik az afféle 2000-es évek végi poszt-hardcore/screamo iskolákba, de ez nagyon is jól áll a szám mondanivalójának. Fájdalmasan marcangoló, de ebben a Hanoi mindig is az élen járt. (Radó)
Az Átoksúly második felvonása a srácok utolsó lemezén, a 2020-as Vizek és hegyeken kapott helyet, és erről az albumról ez az egyetlen listás versenyzőnk. Nem azért, mert gyenge anyag lenne, csak vannak nála masszívabbak is a repertoárban. Ahhoz kétség sem férhet, hogy a Nincsen számunkra hely a lemez legerősebb darabja, kőkemény rendszerkritika – csakúgy, mint az elődje -, ami így két évvel később (pláne a mostani választások után) is maximálisan aktuális. Történet egy országról, ami folyton ugyanott toporog, teljes identitásválságban szenved, és minden tettének következménye az ott élők nyakába szakad. A dal közepén lévő kiállás pedig az egyik legjobb hangulatkeltő, amit a banda valaha is összehozott. „Se ki, se be” – de az Átoksúly 2 mégis becsusszant a listánkra. (Radó)
Könnyed sodrás, lüktető hardcore-lendület, vádlón köpködő dalszövegek; nagyjából ez adja meg a debreceni zenekar kvintesszenciáját a Felégetett életterekben. A srácokra jellemző fáklyát vivő, tiszta szívű értékrend generációs élménnyé válik egy felszabadító zenei világban, ahol a kissé stílusidegen, ám végtelenül laza gitárszólózás is nemcsak, hogy belefér, hanem egyenesen odakívánkozik. A banda korai, kissé egysíkú dalszerkezeteitől itt már jócskán fényévekre vagyunk, és megérkeztünk oda, ahol a legjobban érezték magukat a srácok. (Simon)
Sokakkal ellentétben nekem a Tánc helyett ez a kedvencem a Csak egyszer éltünkről, mert egy olyan kérdést tesz fel, sőt szajkóz, amely rögtön a fejembe fúrta magát. A zenekar legdallamosabb és legkevésbé „hardcore-os” kiadványán helyet foglaló dal lényeges dolgokra hívja fel a figyelmünket: álljunk ki a számunkra fontos ügyekért, de sose álljunk be abba a sorba, amely rossz irányba tart! A kérdés, amely még mindig foglalkoztat, és bízom benne, hogy téged is: „Mit adsz vissza a világnak?” (Kiss)
A Látóképek nagylemez mértani közepén helyezkedik el a Feláldozottak balladája, és csak a ballada szó miatt senki ne gondolja azt, hogy ez egy lassabb, merengősebb tétel lesz. Sőt, ez a Hanoi egyik legaprítósabb darabja, ízig-vérig punk dühöngő, amibe ugyan szorítottak a srácok egy lélegzetvételnyi lecsillapodást, de az is pont arra elég, hogy letöröld a vért a bütykeidről, míg újra el nem kezded csépelni a falat. A dalszövegből nem is tudnék egy részletet sem kiemelni, egyenlően magas minőségben torokszorító, méregerős és letaglozó sorokat köp Szabó Péter a hallgatókra. A Feláldozottak balladája az ékes példa arra, hogy szól(t) a Hanoi a legdühösebb állapotában. (Radó)
Bármilyen dal, ami egy Szipus Alfonz-sample-lel kezdődik, nálam instant befutó. Ilyen a zenekar debütáló Néma falak, üres fejek EP-jének az utolsó száma, a Túl kevés. Természetesen az intro nem csak úgy random került oda, a darab egy kendőzetlen óda a lezülléshez, önmagunk pusztításához és a világból való kitaszítottsághoz. Szokatlanul erős tétel egy debüthöz képest, és bár a srácokat érezhetően jobban motiválta akkor még a pörgős játék, mint a lírikus magasugrások, a Túl kevés egy megkerülhetetlen ékköve a zenekar pályafutásának, pont azért, mert egy olyan témát dolgoz fel, amit elég sokan magunkénak tud(t)unk érezni. Kétperces játékidejével meg azért nem túl kevés ez, éppen pont jó. (Radó)
Kissé nyersebb, kevésbé a dallamvezetésre, mint inkább a tempóra összpontosító darab, de hát milyen is legyen egy punklemez nyitószáma: nem finomkodik, üt. Itt már egyre komolyabb hangsúlyt kapott a társadalomkritikus hangvétel, ami valljuk be őszintén, igencsak előnyére vált a zenekarnak. Ezt az oldalát igazán szerettük a Hanoinak, amikor megfogta a kezedet és végigvonszolt a magyar valóságon, miközben nyomatékosan az arcodba üvöltötte: „A győztes viszi a kasszát!” Vettük az adást. (Simon)
Bátran kijelentem, hogy az Ennyi maradt nemcsak magasan a Hanoi egyik legerősebb szerzeménye, de egy magyar hardcore-/punkhimnusz. Az egyszerűsége és a mondanivalója közhelynek tűnhet, de mégsem az, ugyanis sajnos még mindig nem ért célba az üzenet, és azóta is hatalmas szükség van a közösségünkre, az összefogásra és a pozitív töltetre. A dal zeneileg tökéletes: változatos, pörgős, van benne kiállás, csordavokál, a zenekar pályafutásának egyetlen (mini)breakdownja és biztatás(!). Szerettem volna, ha még tömérdek koncerten, egymás hegyén-hátán, a srácokkal és rengeteg emberrel kiált együtt a közös torkunk! (Kiss)
És elérkeztünk a zenekar ékkövéhez, a Tánchoz, melyben legváltozatosabb arcukat villantották meg a srácok. Valahogy a Hanoi dalai a legjobban a rövidebb anyagokon működtek, könnyebben koherensek, lendületesek és átütőek tudtak lenni, de mindez a Csak egyszer éltünk kislemezen még egy csapkodó és egyben nagyívű hangulatot is kapott. Laza felvezetés után indul a házibuli, ráadásul nem is akármilyen: a dervistánc, a punkpogó és a lakossági dülöngélés egyszerre robbantja fel a táncparkettet, nem hagyva több kérdést, hogy érdemes-e takaréklángon leélni egy életet. Itt végre kiemelkedően összesűrüsödött minden, ami miatt rengeteg fiatal követte és kedvelte a zenekart. Ha valamivel jellemezni kéne a Hanoit, akkor az ez a dal lenne az. (Simon)
A zenekart idén még egy-két helyen el lehet csípni, mielőtt végleg letennék a lantot. Ebből biztos, hogy a július 7. és 9. között Orfűn megrendezett Toxic Weekend lesz az egyik. A listánkat pedig a hivatalos Spotify-oldalunkon is meg lehet hallgatni:
Fotó: Bende Csaba / Zenefestő