2012. december 26.
Az utóbbi évek legjobb rádióképes rocklemeze; egy ritkán megidézett, mégis kiemelkedő stílusra emlékező debütálás; egy album, ami megmutatja, hogy a csúcs másik oldalán nem feltétlenül lejtő van; egy elképesztő hangulatú és szépségű zenei utazás; egy felkavaró és falhozvágó sötétéségbomba; Kurt Cobain kedvenc idei albuma; a huszonkét éve nem szűnő lendület új szintje; a progresszív metal újkori csúcsteljesítménye; az utóbbi évek hardcore-alapú trendirányzatainak szuperlemeze; és a Deftones. Ezt rejti a Nuskull Magazin 2012-es toplistájának első tíz szereplője, melyek közül sajnos már csak nyolc banda aktív, viszont három zenekar is nálunk járt idén, legalább egy (vagy kettő?) pedig jövőre látogat el Magyarországra.
(KRITIKA) Sajnos már csak múlt időben beszélhetünk arról a bandáról, akikre úgy hivatkoztam, mint azon kevés mentsvárak egyike, akik a mainstream, modern rock megmentői lehetnek a jövőben. Ezen a vonalon egyre kevesebb együttesről mondható el az, hogy alig lehet bármi kivetnivalót találni az életművében és 2012-ben is be tudták bizonyítani, hogy nem a mi fülünk kopott bele a dallamos rockslágerekbe, hanem csak a minőség csúszik egyre lejjebb. A jelenleg is aktív bandák közül talán a RED képes még arra, hogy a kellően fogós rockdalaik ne csak magukban, hanem a lemez egységében is ugyanolyan tökéletesen hallgatóbarátak legyenek. A feszes és érzelmes rockdalok zeneileg is hibátlanok lettek, nem ragadtak meg az akkordok és egyszerű riffek szintjén, amihez tökéletes támaszt adnak Zach Riner kiváló hangszíne és énekdallamai. Attól pedig jogosan félhetünk, hogy egyre kevesebb ilyen alkotás fog napvilágot látni a jövőben, hiszen a „legendák” lassan vagy behalnak, vagy valami borzalmas visszatérő lemezzel „örvendeztetik” meg a rajongóikat, a reménykeltő újoncok pedig egyre kevesebben vannak. Hiányozni fognak, na. (Jene Balázs)
(KRITIKA) Bár már tavaly végig lehetett hallgatni a Sleep Therapy-t a nem hivatalos digitális megjelenés miatt, a zenekarral történt levélváltás tisztázta, hogy ez egy idei album, ha pedig ez a helyzet, akkor mindenképp a legjobbak közt a helye. A Twitching Tongues ugyanis sok más revival zenekarral ellentétben egy ritkán felidézett, ám a nosztalgiázásra mindenképp érdemes hangzáshoz, illetve hangzásokhoz nyúlt vissza, mikor úgy döntött, hogy az Only Living Witness és Life of Agony képviselte alternatív metal/hardcore hangzásba tölt még egy kicsit a Type O Negative-ból, illetve a tradicionális doom metalból. Ugyan a banda elsősorban hardcore körökben nyomul, a lemez a színtéren a hatásaihoz hasonlóan vagy rajongást vagy élből elutasítást váltott ki a közönségből (utóbbit gyakran előbbi hozta elő az emberekből), pedig esetükben végre egy keveset (újra)játszott vonal tudott kibontakozni, ráadásul parádésan jó dalokban, amelyek témavilága kiválóan rímelt a mostanság nagyon virágzó „sötét hardcore” irányzatra. Az új 7” azt is megmutatta, hogy nem egylemezes csodáról van szó, de persze minden a második albumon múlik majd, amelynek nem csak az a tétje, hogy milyen irányba mozdulnak majd tovább (ha mozdulnak), hanem az is, hogy képesek lesznek-e majd megint a kedvenceik színvonalán alkotni. Érdemes megjegyezni amúgy azt is, hogy a csapat két oldalhajtást is adott a világnak: stílszerűen egy doom metal és egy koporsórohasztó metalos hardcore projektet. (Jávorkúti)
(KRITIKA) A Neurosis öt év, több szólókiadvány és projekt után jelenttette meg új lemezét, amitől önáltatás lett volna azt várni, hogy újszerű, a zenekartól eddig nem hallott dolgokat mutasson be, és bár ez náluk tulajdonképp mindig benne van a pakliban, ahhoz is kellett némi bátorság, hogy minden idők legjobb Neurosis lemezét várd az Honor Found In Decaytől. Ugyanakkor egészen indokolatlan lett volna az aggodalom is, hogy gátlástalanul megismétlik valamelyik korábbi kiadványukat. Az új album ezekből a szempontokból lényegében követi is a papírformát: egy zeneileg, hangulatilag tipikus Neurosis anyag, a maga komor, színszegény képeivel és nehéz zenéjével, ami mindenképp mutat fejlődést a hangzás és a zenei eszközök terén egyaránt. És bár ez a lemez sem könnyítette meg a Neurosis zenéjének befogadását, az első pár hallgatás után az egyébként szemszúrásra képes apró részletek is beleolvadnak az összképbe. Előkelő helyét az idei toplistán pedig a Neurosis lemezek papírformájának legfontosabb, ezúttal is követett éle biztosítatotta: az Honor Found In Decay ugyanis az összes korábbi albumukhoz hasonlóan egy újabb kimagasló minőségű lemez (nem csak a műfaján belül) a zenekartól, amit kellőképp nyitott és fogékony füllel körülményes katarzis nélkül végighallgatni. (Gellért Mátyás)
(KRITIKA) Habár a hét év kihagyást követően megjelent We’re Here Because We’re Here sem szűkölködött hatalmas pillanatokban, a Weather Systems szinte minden tekintetben felülmúlta elődjét. Egy lecsiszolt, kerek zenei utazást kínál, ahol minden eddiginél nagyobb szerepet játszik az általuk megteremtett atmoszféra. Nem véletlen a szóhasználat, hiszen az Anathema nagysága épp ebben rejlik: sajátos légkört, mondhatni egy zenei tájképet képes a hangok által teremteni. A hatások – legyen szó kései Pink Floydról, Tori Amosról, vagy épp a kortárs mezőny bandáiról (Muse, Porcupine Tree) – átszűrődnek a dalokon, de mindez alárendelődik annak hangulatvilágnak, ami a Cavanagh testvérek sajátja. Mind a női ének, mind a post-rockos elemek hangsúlyosabban jelen vannak, mint ezt megelőzően, nem mondhatni tehát azt sem, hogy egy helyben toporogna a zenekar. Nem csak az év, de egy egész életmű egyik valódi csúcspontját tisztelhetjük ebben a korongban, és azok, akik esetleg a lehangoló jellegük miatt nem tudták megkedvelni a korábbi lemezeket, talán épp most fogják elkapni a fonalat, hiszen a búslakodás helyét mostanra a pozitív gondolatok váltották fel. (Falvay Gergely)
(KRITIKA) A crust rajongók idén négy albumot várhattak tűkön ülve. Ezek közül a Tragedy nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a Martyrdöd meg végképp nem (pedig ők tényleg nagyot durranthattak volna). A Wolfbrigade hozta azt a pattogós, rájuk jellemző d-beatet, ami rájuk bőven jellemző, ám a legnagyobbat mégis az a lemez szólt, amelytől talán a legkevésbé vártuk volna. Milwaukee-ból származó zajcsiholóink már 2010-ben megmutatták, hogy tudják, mitől döglik a légy, viszont idén nyáron sikerült egy olyan mutatós balegyenest odapattintaniuk mindenki álla alá, hogy sokan még most is bőszen hajlonganak fentebb említett testrészük után kutatva. Hogy miért is? A crust nem az a műfaj – még azután se, hogy a Tragedy új impulzusokat lehelt a műfaj tüdejébe -, ahol túl sok hely van a kísérletezésre. Vagy legalábbis úgy tűnt. De a volt Misery Signals/Shai Hulud gitáros Greg Thomas-szal erősítő – és ezt a szó szorosabb értelmében kell venni – brigád bemutatta, hogy pár jó ötlettel, egy kis mastodonos fifikával és a kellő gyorsasággal igenis lehet írni olyan fantáziadús anyagot, ami bizony még a metalhoz szokott füleket is meghódíthatja. Mert ebben az elegyben a metalnak is bőven helye van, és foghatja a fejét minden gitárvirtuóz Jeff Loomistól Devin Townsenden át Robb Flynnig, hogy például a Speechless főtémája nem az ő fejükből pattant ki. (Kolláth Benjámin)
(KRITIKA) Rövid az út a hardcore-tól a grunge-ig és a rockzenéig (igaz, Walter?), legalábbis a Basement sajnálatosan rövid karrierje ezt mutatja: 2010-es, ötdalos bemutatkozásuk még egy dallamos, a tempókkal előszeretettel játszadozó hardcore punk bandát mutatott, és ezt az irányt kitűnően érlelte és fejlesztette tovább az első album. Ezzel szemben a Colourmeinkindness gyakorlatilag teljesen elhagyta a gyors tempókat, és azt a lassabb, dallamosabb vonalat bontotta ki, ami eddig is kiemelte őket a brit színtérből: kiderült, hogy ez nem csupán Andrew Fisher kiváló hangszínéből, énektémáiból és szövegeiből áll, hanem egy nagy rakás, a ’90-es évekre visszautaló dallamból is, így aztán egyformán találkozunk a lemezen az akkori poszt-hardcore világával, a Nirvanával és a Pixies-zel is (hasonlóan a Balance & Composure pazar debütlemezéhez). Ez már önmagában szép és jó, de ami az albumot az év rocklemezévé tette, az a borzasztóan erős hangulat, a tökéletes keverés, és a könnyfátyolos szemmel, telitüdőből üvölthető slágerek. Ez talán a legjobb dolog, ami Walter Schreifels, Kurt Cobain, Jeremy Enigk, Black Francis, Eddie Veder és Jonah Matranga örökségéből született az utóbbi tíz évben, magadnak teszel szívességet, ha meghallgatod. (Jávorkúti)
(KRITIKA) 22 év. Ennyi ideje íródik a Converge története. Nem kevés idő, annyi szent. Ennyi idő alatt bőven volt idejük beírni magukat a hardcore történelemkönyvébe pár jellegzetes produkcióval, amikre most nem térünk ki. De 2012-re – bár ez lehet hogy inkább generációs „probléma” – sikerült elérniük azt, hogy ha egy koncerten valakinek azt mondjuk, hogy „hardcore”, a válasz valószínűleg nem Sick of It All, vagy Agnostic Front lesz, hanem az ő nevük. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Az azonban vitathatatlan tény, hogy 22 év után még mindig hatalmas lendülettel tolják az ipart, sőt, az új lemezüket meghallgatva abban is biztosak lehetünk, hogy talán még soha nem voltak ennyire lendületben Jacobék, mint most, és ezt pár napja koncerten is bebizonyították. De elég meghallgatni az első két-három számot az All We Love’-ról is ahhoz, hogy halljuk, a fiúk bizony csúcsformában vannak. Ha néhol akad is némelyeknek hiányérzete a lemezzel kapcsolatban (pl.: miért csak bónuszként került fel a Runaway?), az biztos, hogy az Aimless Arrow, a Tender Abuse, vagy a címadó képében mind-mind zseniális darabokat ismerhettünk meg, és a Converge megérdemelten állhat listánk negyedik helyére. (Kolláth Benjámin)
(KRITIKA) A tavalyi Parallax EP mondhatni tökéletes felvezetés volt a Between The Buried And Me következő nagylemezéhez, hiszen már akkor előrevetítette milyen hihetetlen fejlődésen ment keresztül a csapat a számírás terén, ráadásul az idén kiteljesedő történetet is kellőképpen felvezette. A második felvonás pedig minden képzeletet felülmúlóan nagyszerűre sikeredett. Egy újabb ízig-vérig koncepciólemez érkezett a joggal istenített Colors után, mely talán egyes részleteiben még a nagy előd fölé is tudott emelkedni. Rendkívül hangulatos és összetett szerzemények születtek, melyeken tisztán érződött, hogy valóban átgondolt módon építették fel őket. Ugyan a lemez eleje egy kissé vontatottan indult, de hamar lehetett kapaszkodót találni, ha pedig ez megvolt nem eresztett egészen a hetvenkettedik perc végéig – akinek pedig kapaszkodókra sem volt szüksége, annak minden bizonnyal a személyes toplistája első helyén szerepel a korong. A csapat már számtalanszor bizonyította, és most sem hazudtolták meg önmagukat; egyszerűen képtelenek hibázni – ráadásul ugyanez elmondható az élő teljesítményükről is, az olyan progresszív őrültek, mint jómagam, bizonyára még sokáig fogják emlegetni a Dürer Kertben adott koncertet. Milyen egy tökéletes zenekar? Jelen listán több is akad belőlük, de az biztos, hogy a Between The Buried And Me gárdája is közéjük tartozik. (Földesi Balázs)
(KRITIKA) Eddig elég kevés zenekarnak sikerült Európából felhívnia magára Jacob Bannon és a Deathwish figyelmét, de a Birds In Row az elmúlt évek kemény munkájával, példátlan DIY-hozzáállásával és innovatív ötleteivel elérte azt, hogy az egyszeri megjegyzésen túl a bemutatkozó nagylemez is a patinás kiadónál láthasson napvilágot. A You, Me & The Violence pedig nem elégedett meg azzal, hogy az eddigi kiadványok által képviselt irányt egyszerűen beteljesítse, hanem szenvedélyével, beszippantó aurájával és sírva-toporzékolva ordítható dalaival jóformán minden mást maga mögé tudott utasítani idén. Ehhez pedig tényleg nem volt szükség semmi másra, csak jó dalokra, márpedig a banda tucatnyi friss szerzeménye még a legszkeptikusabb old-school szívet is képes kicsit meggyőzni arról, hogy a Deathwish új iránya – amely a screamo közeléből érkezett zenekarokat igyekszik felfuttatni – korántsem annyira halva született idea eredménye, mint aminek mondjuk a Punch leigazolásakor tűnhetett. És hogy miért is teljes igazán a beérés? Azon túl, hogy a ’Violence érett kisugárzása valóban példaértékű, jövő februárban ismét el lehet majd csípni Budapesten a francia triót, ami kötelező esemény lesz mindazoknak, akik a Wave előadóit ismerve azt gondolták, hogy nekik már aztán semmi újat nem lehet mutatni, ha szívfacsarásról – és abból is a giccsmentes vonalról – van szó. (Bali Dávid)
(KRITIKA) Méregerős volt az idei év, a listák összesítése során mégsem volt egy perc sem, amíg kétséges lett volna a Deftones győzelme, ami természetesen nem véletlen: a listán szereplő csapatok közül csak a Neurosis van együtt hosszabb ideje, és a 24 év alatt elég sűrű programjuk volt. Kiakadtak néhány mesterművet, védjegyszerű hangzást hoztak létre, hatottak számos zenekarra, ráadásul amikor sorra csődöltek be az alternatív/nu metal dalszerzői, ők akkor is a legmagasabb színvonalon alkottak, kvázi megvédve a mundér becsületét (még ha a műfaji címkét sokszor csak kérdőjel kíséretében kapták is meg). A Koi No Yokan már úgy fogant meg, hogy a zsánerük saját maguk volt, mégis nagy nyomás volt rajtuk, hiszen a Diamond Eyes dalait egységes imádat fogadta. Ehhez képest a KNY képes felülmúlni a baglyos korongot, sőt, talán a zenekar komplett életművét is, hiszen még sosem volt annyira izgalmas és sokrétű a stílusegyvelegük, mint most: mindenki a legmagasabb szinten teljesít (Delgado és Chino különösen), nincs egy darab töltelékdal sem, és az a „metalgaze” hangzás, ami a kezdetektől a sajátjuk, mintha mostanra forrott volna ki igazán. A súly megtartása mellett tudtak finomodni a dallamok, kreatívabb lett a gitárjáték, több a „sláger”, a magnetikus hangulat pedig csak a White Pony-hoz mérhető (a dalok és maga a lemez viszont jobban „egyben van”), szóval ahhoz képest, hogy elvileg már 12 (egyesek szerint 15) éve túl vannak a csúcson, a fejlődés továbbra is elsődleges céljuk. Jelenleg nincs náluk jobb, egységesebb, megbízhatóbb, karakteresebb és a saját eszköztárából ilyen sokat kihozni képes metalzenekar. (Jávorkúti)
Idén minden eddigi évnél több magyar kiadványról írtunk kritikát, és a közepes, vagy annál is gyengébb produkcióknál történő szájhúzás mellett szerencsére egy olyan fejlődést is megfigyelhettünk, amely alapján nem csak a nyugati trendek itthoni lekövetésében egyre gyorsabbak a zenészeink, de egyre több az olyan album is, amely helyt tudna állni a külföldi lemezekkel történő összehasonlításokban. Két rutinos zenekar mellett ráadásul egy igazán fiatal banda is felkerült a dobogóra, így mindenképp bizakodóan tekintünk a jövőbe, és a dobogón szereplő csapatok kapcsán felhívnánk a pályakezdő, most formálódó csapatok figyelmét két dologra, ami hozzájárult a lentiek győzelméhez: 1) követendő példát (akár külföldit, akár magyart) ne a népszerűség alapján válasszatok, 2) ha a kedvenceitekhez hasonló zenét akartok játszani, akkor ne csak annyi legyen benne a saját, hogy ti írjátok a dalokat.
(KRITIKA) Az utóbbi évek egyik legtöbbet hangzó – és sajnos korántsem alaptalan – sirámja az, hogy a fővárosi klubéletből kikoptak a friss hardcore-bandák. Persze az idei év ebben az értelemben is hozott pár meglepetést, a legnagyobbat azonban egy régóta pedzegetett ígéret, a Wasted Struggle tudta robbantani, hiszen a banda hosszú várakozást követően megjelent új kiadványa, a Guillotines közép–kelet-európai mércével nézve is hiánypótló felvétel, ha sötét hardcore-ról van szó. A hat dalt tizennyolc percbe sűrítő felvétel szerencsére túlmutat az egyszeri modellkövetésen, és épp ez adja a kiadvány karakterét is, ugyanis a Cursed iskolájának hatásán túl megjelenik egy olyan sajátosan keserű hangulatvilág az egyes dalokban, amely méltán igazolja, hogy Robikáék már rég túl vannak azon, hogy keressék a hangjukat. A Guillotines ugyanis nemcsak alátámasztja a koncerteken látható nyers erőt, hanem példát is statuál arra vonatkozóan, hogy a hiánypótláshoz néha tényleg nem kell semmi más, csak az, hogy a szerző képes legyen saját magát is beleoldani a dalokba. Az pedig csak tovább emeli a kiadvány úttörő jellegének fényét, hogy 2013 sok szempontból a ’Wastedről fog szólni, amennyiben a madarak igazat csicseregnek – de ha nem így van, a Guillotines akkor is az idei év egyik legjobb hazai kiadványa, amit már a közönség éppúgy megérdemelt, mint a zenekar. (Bali Dávid)
(KRITIKA) Habár a párhuzamosan Nyíregyháza / Budapest tengelyen mozgó Orion Dawn tagjai az elődnek számító Wait for a Mistake nyomán egyáltalán nem számítanak ismeretlen arcoknak a hazai szcénában, de a korábban alkalmazott kliséket és fárasztó megoldásokat végleg maguk mögött hagyó srácok a The Future Memorials révén nem hogy sikeresen átlépték saját árnyékukat, hanem egyenesen egy hazai különlegességként sikerült beírni magukat a magyar underground nagy könyvébe. Itthon leginkább a hazai – és jelenleg első helyezett – Shell Beach hangzásához hasonlíthatók, de annál mégis vadabb, karcosabb módon képesek megszólalni, így olyan külföldi csapatoknak odapirítva, mint a Norma Jean vagy az As Cities Burn. Ha egy egyedi, de még bátorítandó formációt keresel, akik bármikor képesek ellavírozni egy széles és változatos érzelmi skálán, akkor bizony fuss neki az Orion Dawn bemutatkozó nagylemezének, mert nem fogod megbánni! (Buzás Krisztián)
(KRITIKA) Ha öt év is kellett nekik, a Shell Beach-nek sikerült beváltania azt, ami 2007-ben még csak ígéret volt, és megírták a kortárs magyar underground abszolút csúcslemezét, az albumot, ami nyugatképes színvonalát és itthoni, sőt, akár külföldi páratlanságát tekintve egy olyan sorba áll be, amit a Vágtázó Halottkémek, a Dawncore, a Newborn, és a Seattle Sky alkotnak többek közt. Lehet, hogy ők nem bírnak színtérformáló erővel, és nem esnek transzba az emberek a koncertjeiken, viszont 2012-ben, a megfáradt hangzások, a kényszeres stíluskeverések és a szükségszerű múltidézés korszakában ők frissnek, különlegesnek és végtelenül profinak hangzanak, miközben minden daluk tökéletesen ragad, és a lemez változatosságára sem lehet panaszunk. Tényleg csak azt tudom ajánlani a Claps For Caroline-féle színtérnek, hogy minden nap pörgessék végig, mert ezt nem csak hallgatni kell, hanem tanulni is belőle – például azt, hogy hogyan lehet dallamos, kreatív, nyugaton is ritkán hallott hatásokból építkező zenét írni. Lehet, hogy nem tépi le a fejed, és nem akarsz tőle rögtön bulizni, de erre emlékezni fogunk, és nem fog eltűnni a nevük a következő kollektív trendváltásnál. A Shell Beach összehozta azt, amit kellett (sőt, többet is), innentől rajtatok, hallgatókon múlik, hogy a zenekar hírét vigyétek. (Jávorkúti)
