…Hölgyeim és uraim! Köszöntsük nagy szeretettel a lassú elmúlást, avagy mind meghalunk egyszer…
Ha a Caducity szó jelentésébe gondolok bele s annak rengeteg variánsába (múlandóság, roskatagság, esendőség, természetes korai elhullás vagy lehullás) mind a halál vagy a haldoklás toposzai, ilyen névvel a szemfüles hallgató logikusan számítana valami mély érzelmekkel töltött gothic vagy doom zenére, s ezekre asszociálni a belga zenekarral kapcsolatban nem is olyan hatalmas baklövés. De nem is teli találat… műfajuk leginkább epikus death metál, elgondolkodtató szövegekkel, lassú vonagló, máskor zakatoló, csak nagyon kevéske helyen gyors témákkal. Mútjuk beszédes és nem is mai csapat, 89-ben alakultak, az oostrozebeke-i srácok az eltelt idő alatt 3 frontembert is elfogyasztottak, de a dobok és gitárok posztján is akadtak változások. Leszámítva a kezdeti 2 korai demót, 95-től mondhatóak maradandóan aktívak (The Weiliaon Wielder Quest első nagylemez), majd Whirler of Fate (második nagylemez – 1997) és 7 év hallgatás után a legutóbbi, melyről most olvasol…
A hangzás remek, azonban a külsőségek világian gyengék, ez a borító engem leginkább valami roncsderbis vagy gyorsulós PC-s játék borítójára emlékeztet, ellentétben az első két nagylemez egész jól sikerült szürrealista-fantasy külcsínével. A lemez nem túl hosszú, vagyis nem olyan hosszú, mint első hallgatásra tűnik, 44 perc, de végighallgatva nekem másfél órának tűnt, ennek oka hogy semmi újítót sem tartalmaz, hiszen inkább old school. Szép és keserű melódiákat préselnek ki súlyos hangszereikből, a pergők tompán ütlegelnek, a riffek lassan zakatolnak,
N.G./Noisegrinder pedig mélyen hörög, olykor kiegészítve némi black metálos károgással. A
Bolt Thrower és a néhai
Asphyx hatásai tagadhatatlanok, de egy kevéske
Dismember is érezhető itt-ott. A gothicra való utalás annyiban igaz, hogy némelyik nótában a billentyűk szép kiegészítést adnak, ám világmegváltást sehol! (Miért is lenne, hiszen éppen annak bukásáról szól?…) A témák általában törtek, a riffek lomhák, mégis súlyosan gyilkosok, a szólók, pedig megint csak a szépen kidolgozottságról és zenei tudásról tesznek tanúbizonyságot. Akkor mi is vele a baj? — merül fel az olvasóban önkéntelenül is a kérdés. A baj, hogy nem eléggé változatos, néhol az unalomba fullad, és igazából sehol sem tartalmaz meghökkentő váltásokat, nagyjából minden kiszámítható – s persze a helyén is van. Azoknak viszont kétségtelenül kellemes kuriózum lehet némely rész, akik még kattognak a korai
Anathema,
My Dying Bride,
Paradise Lost, s az old school lassú death metál lemezeken.
Végezetül nem lehet egy rossz szavam se a belga srácok közel 45 percére, hiszen a nevükhöz hűen… elmúló, befáradt, haldokló anyagot hoztak össze, melyet idővel a múlandóság maga mögé szorít és feledésbe borul, erre enged következtetni, hogy a tagok volt zenekarai és projectjei mára mind emlékek (már akinek), pedig a zenei tudásuk nagyon is életképes. Remélem, hamarosan meglepik a világot egy kissé izgalmasabb anyaggal (ideje lenne) mely borító terén is többet ad esztétikailag, mint a
The Gentle Annihilation of the Enthroned…
87%
