2012. április 6.
Elérkeztünk 2001 kapcsán a végjátékhoz: utoljára szólunk tematikusan erről az évről, ami persze nem zárja ki azt, hogy a kimaradt albumok pótlásra kerüljenek, de immár nem nosztalgiázunk kifejezetten erre a tizenkét hónapra fókuszálva. Kiváló év volt egy kiváló korszak közepén, és ez az utolsó 10 lemez is remekül bizonyítja, hogy milyen remek dolgok történtek 2001-ben, és mekkora klasszikusok születtek ekkor akár underground, akár mainstream, akár pop-punk, akár metal vizeken. Mivel ez a záró darabja a háromrészes cikksorozatnak, így bizonyára néhányan nehezményezni fognak egy-két hiányzó darabot, de ne búsuljanak az Unwound, a Breathe In, a Gorguts, a My Hotel Year, az Embodyment, a Propagandhi, a Breach, a Strike Anywhere, a Park, a Forstella Ford, a Fantomas, a Haste, a Penfold vagy Devin Townsend rajongói sem, hiszen ami késik, az nem múlik.
Rodeo & Picasso
2001. július 24.
Fueled By Ramen
Több zenekar és lemez kapcsán is próbáltunk már célozgatni arra, hogy az utóbbi években poszt-hardcore-nak címkézett emocore már létezett a They’re Only Chasing Safety hozta népszerűségbeli áttörés előtt is: többek közt szót ejtettünk a From Autumn to Ashes korszakalkotó debütalbumáról, a Grade nagyszerű búcsúlemezéről és egy olyan elfeledett kedvencről is, mint az A Long Winter egyetlen korongja. A Recover neve azonban még nem nagyon merült fel, hiszen első albumukon mellőzték a metalcore elemeket (ez tíz éve se volt épp bevett szokás, ma viszont már szinte meghökkentő az ilyesmi), ami miatt tavalyi cikksorozatunkból kimaradni kényszerültek, önálló cikkre pedig az időhiány miatt nem került sor. Ezektől függetlenül azonban mindenképp érdemes megemlíteni a Rodeo and Picasso c. albumot, hiszen a Green Day tribute zenekarként induló csapat nagyon hamar rájött, hogy milyen olcsó húzás más bandák dalait játszani, ugyanakkor viszont nem találták elég energikusnak az akkori emo hangzást, és feldobták azt némi hardcore punkkal. Értelemszerűen itt nem arra kell gondolni, hogy a Raised Fist és az Appleseed Cast közt próbáltak hidat építeni, viszont a lemezt indító Pardon the Wait első hangjai akár egy Refused demoból is érkezhettek volna – a dal azonban hamar hangzást vált, méghozzá úgy, hogy egyből a Get Up Kids és a Saves the Day jut az ember eszébe. Ha még jobban körül akarjuk írni a hangzást, akkor akár a Thursday neve is felmerülhet, bár jóval heterogénebb az, ahogy a Recover egymás mellé helyezi az emo és hardcore hatásokat (például itt az üvöltésért és a tisztákért két külön énekes felel, bár a Thursday-ben se egyedül Geoffnak volt mikrofonja), viszont az érzelmekkel és a jó dalokkal ők sem álltak hadilábon, ehhez elég meghallgatni a Rodeot vagy a The Feel Is Gone-t. Amiatt, hogy kicsit vadabb zenét játszottak, mint turné-, és hangzáspartnereik (Further Seems Forever, Taking Back Sunday), valamelyest el tudtak különülni az emo harmadik hullámától, és inkább a Waterdownhoz, Grade-hez hasonlították őket – igen, akkoriban ez a színtér szinte kivétel nélkül jó zenekarokkal volt tele, mára sikerült elérni ennek az ellentétét. A szorgos turnézás és a remek dalok felhívták rájuk a Universal figyelmét, és egyik alvállalatuk szerződtette is őket, aminek meg lett az eredménye: 2004-ben már pop-rock hangzásvilággal osztották meg rajongóikat a This May Be the Year I Disappearrel. A feloszlást végül a frontember Dan Keyes költözése hozta meg, később azonban visszatértek először egy koncert erejéig, majd dalokat író zenekakrént is, és miután bő egy éve kiadták hivatalosan is a meg nem jelent, de B-oldal gyűjteményként korábban már kikerült nagylemezüket, a Challengert, állítólag nekiültek az új dalok megírásának. (Jávorkúti)
United By Fate
2001. augusztus 28.
Island
Legendák. Sok van belőlük a zeneiparban, de az egyik legállandóbb csillag az égnek azon a részén, amerre a mi teleszkópunk néz, egy bizonyos Walter Schreifels. Egyszer majd összeírjuk a zenei karrierjének összes állomását, de az már most biztos, hogy a United By Fate akkor is különösen nagy figyelmet kap majd, hiszen Guy Picciottohoz és Ian MacKaye-hez hasonlóan azok után, hogy úttörőként vállalt szerepet a hardcore punk és a rockzene fejlődésében, nem hagyott fel a zenéléssel, és nyolc évvel a ’90-es évek egyik legfontosabb lemeze, a Slip után megírta azt, hogy ő hogyan gondolta tovább az általa kialakított poszt-hardcore értelmezést. Ha valaki ismeri mindkét albumot, akkor valószínűleg kényszer hatására se tudná elválasztani őket egymástól, viszont egy Walter-szűz fülpárnak egyből feltűnhet, hogy milyen sok különbség van a két projekt közt. A Slip szinte tökéletes lenyomata és összegzése volt egyrészt Schreifels hardcore melletti érdeklődésének (lásd: 1989, Moondog), a kialakulófélben lévő progresszív hardcore hangzásnak (Fuel, Supertouch, Headfirst, Burn, Swiz, Marginal Man, stb.) és a kortárs rockzene akkor dívó trendjének, a grunge-nak. Ezzel szemben 2001-re már rengeteg minden haladt és változott, így a United By Fate sokkal inkább az, ami a Quicksand lett volna sok évnyi együttzenélés és finomodás után: egy rádióbarát poszt-hardcore zenekar. Ugyan Schreifels mindig is a hardcore színtér egyik legendás alakja lesz, de már tizenegy évvel ezelőtt is érezni lehetett, hogy zenei karaktere elhagyta a gyökereket, és a Rival Schools csak nagyon közvetve, a Quicksandre emlékeztető dallamokon keresztül kapcsolódott a hardcore-hoz. Mindez persze senkit sem érdekelt, hiszen egy rakás hardcore punk zenész megírt tizennégy rádiórockslágert, és az alternatív rockszíntér csak kullogni tudott az olyan fogós darabok mögött, mint a Used For Glue, a High Acetate vagy a Good Things (kicsit hasonlít az egész az Alignnak szentelt bekezdésben leírtakhoz). A United By Fate pedig nem csak azért nagyon fontos album, mert zseniális énektémákkal és nagyon jó, húzós riffekkel van tele, hanem azért is, mert a Quicksand által inspirált Handsome, a Shift és az Align után újfent ráébresztette a hardcore színtér zenészeit, hogy valamilyen fura okból kifolyólag egy részüknek borzasztó nagy tehetsége van a rockzenéhez, amit azóta olyan projektek bizonyítanak, mint a Renee Heartfelt, a Silent Drive, a Sights & Sounds, és újabban a Gypsy, az I Hate Our Freedom és a Joshua’s Song. Hatni, inspirálni és közben szórakoztatni – mindezeket egészen egyedülállóan művelte ez a lemez, ezért is olyan fájó az, hogy ugyan a tavalyi Pedals rövid távon szórakoztató tudott lenni, de nem kínál semmilyen tartós élvezetet. (Jávorkúti)
Perhaps, I Suppose…
2001. június 12.
The Militia Group
A Rufio egyike volt azon zenekaroknak, amelyek a 2000-es évek elején pionír szerepkörben tetszelegtek a technikásodás jegyében kihegyeződő dallamos punk/pop-punk filmkockán, s mindezt tették a skate-punk egy olyan vetítőgépén, amely eltávolodni látszott a ’90-es években hurrá hangulatban fürdő dallamos punk hullámától. Természetesen nem volt új keletű az a szemlélet, amelyben a Rufio megírta az elmúlt tíz év egyik leggitár-orientáltabb pop-punk lemezét. Hiszen a Choke, a Downway, a Slick Shoes, másik oldalról például a Strung Out, a Smackin’ Isaiah (ex-A Wilhelm Scream) stb. öröksége már ott tombolt az évezredfordulón, valamint a Sick of Change (Jon Berry ex-bandája) is fellépett már 1999-ben. Így felvetődik a kérdés, hogy a Riverside-i zenekar miben tudott újat mutatni akár a Downshift gitártornának is beillő sebességénél, akár az első Sick of Change anyagnál vagy a Belvedere kiváló dalkoncepcióival szemben, amely a hátsó bejáraton lerakta a deszkás/dallamos punk új hullámainak alapjait? A Perhaps, I Suppose volt az a dalcsokor, amely beteljesítette a dallamos punk történetének minimális evolúciót, innovatív tényezőt tartalmazó ívét, hiszen merítettek a fentebb felsorolt bandáktól bőséggel, átültették egy hallgató barátiabb környezetbe, majd írtak egy olyan lemezt, amely később hatással volt nem csak dallamos punk, de könnyedebb atmoszférában mozgó dallamos hardcore bandákra is. Hiszen a Rufio a helyére rakta a riffek minőségét, példát statuáltak a basszus futamok pop-punk esszenciájában, egyensúlyba hozták az énektémák lazaságát (stílusilag a kései ’90-es évek, 2000-es évek eleje) a kifinomult dallamokkal, slágeresek tudtak maradni még úgy is, hogy 1,5-szeres sebességben hozták le a dalok 70%-át, s közben csak annyira csöpögtek a szövegekben, hogy zeneiségük úgy ragadjon, mint a színtéren azelőtt senki másé. A Rufio története egy olyan mosolygyár, amelyről filmet lehetne forgatni: mocskos fiatalság, hobbi garázszenekarság a gimi mellett, Kalifornia, a teljes ismeretlenség, majd az mp3.com listáinak meghódítása az első 5 számos demoval. Pedig ki gondolta volna, hogy a Hooker egyik karaktere után elnevezett zenekar odáig fog jutni, hogy ők lesznek az a banda, amely felrajzolja a The Militia Groupot az elit emo/punk kiadók térképére, de a sors végül őket igazolta. Ha Scott Sellers és zenekara nem írja meg a fantasztikus debütanyagát, akkor a The Militia Groupot nem érte volna olyan anyagi siker, hogy kikapjanak olyan zenekarokat az underground sötétségéből, mint a Noise Ratchet, a The Lyndsay Diaries, a Copeland, a The Beautiful Mistake és még sorolhatnánk, így a Rufiot nem csak a minőség, de a sors nagyszerűsége miatt is becsülni kell. 2005-ben a Militia azzal hálálta meg a csapatnak a kitartó hűséget, hogy újra kiadta a Perhaps, I Suppose… dalcsokrát egy bővített kiadásban, újrakeverve és újramaszterelve, amelyen helyet kapott az a bizonyos öt számos demo is, amely a szerződést jelentette a csapat számára. Mindig is a műfaj egyik klasszikusaként fogunk emlékezni rá, ezért mutatunk is egy videót arról, hogy hogyan is szólalt meg akkor a dallmos punk történet egyik csúcspontja: (Budai Benjámin)
Stay What You Are
2001. július 10.
Vagrant Records
A kétezres éveket megelőző évtized végén színre lépő Saves The Day-nek sikerült elérnie Through Being Cool című lemezével, hogy elfoglalják helyüket a két emo hullám közötti átmenetben, hiszen a feszes bemutatkozást követően a második emo hullám végén szervesen megjelenő, lassacskán levetkőzött emo indie értelmezést vitték tovább, majd megkínálták a harmadik emo hullám kíséretében felbukkanó emo/pop-punkkal. Az eredmény olyan szinten volt kiemelkedő, hogy nem csak a harmadik emo hullám képviselőinek egy része vette alapjául bemutatkozásán (Brand New, Taking Back Sunday, The Starting Line stb.), de a pop-punk történelem egyik legnagyobb hatással bíró lemezeként is számon tartjuk, hiszen szerepet játszottak a modern pop-punk kibontakozásában. Egy ilyen második nagylemez után mindenképpen fel kellett mérnie Chris Conley zenekarának a banda körül kialakult helyzetet, hiszen a légkör erőteljes váltásért kiáltott – így érthető volt az unalomba fulladás, s a közhelyesség kikerülése miatt történő emo indie/indie rock vonal felé tolódás. A Saves The Day mindig is egy szerelmi költeményeket magában foglaló verseskötet volt, s ez a Stay What You Are szövegvilágában sem változott meg, így a zenei eltolódás miatt konzekvens lépés volt a betűhalmazok sötétebb bugyrainak is a megjárása. A száznyolcvan fokos fordulatnak köszönhetően a Stay What You Are a legérzelmesebb Saves The Day anyag lett (s azóta is az), a ritmikailag belassult számok (és zenekar) kiváló termőföldet is szolgáltattak a magvasabb, szomorkásabb gondolatoknak, az At Your Funeral olyannyira berántja már az embert a hangulatával, hogy onnan a lemez végéig nagyon nehéz szabadulni. Így a Saves The Day egy új receptet teremtett önmaga számára: megmaradt a bőséges fiatalságérzet, a horgolt-hergelt pop-punk nyelv okozta látens stilisztika, bejöttek a szinte természetes kiválasztódás útján panelezett emo/indie tónusok, a kevésbé változékony, de egyre pop-orientáltabb hangvétel kicsengései a tálalásban, s ezek mind-mind egybegyúrták a ragacsos melódiákat, s azt az egységes harmóniát, amellyel a Stay What You Are rendelkezett. Néhol igaz kicsit túl sok a tingli-tangli textúra, s a fajsúlyosan repetitív gitár/basszusjáték, de alapvetően egy bájosnak mondható hüvelyben lépnek kölcsönhatásba a hangszerek, s szép színekben pompázik a személyes hangvétel csúszdáján közlekedő balladák erdejében is. Mondjuk elvárta volna az ember, hogy a később szívószál-effektust lehozó zenekar (szinte lemezről-lemezre adták lejjebb) valamennyire „megőrüljön”, hozza a már a Through Being Cool dalcsokrán is belassult tételek ütemét – de ez a követelés figyelembe véve a mégis maradandó vonzalmat az album felé, irreleváns. A Stay What You Are összességében egy szellemileg éppen felnövésben lévő fiatal zenekart mutatott, amely a minőségi stagnálás veszélyének ellenállva kérlelhetetlenül emelkedett ki a 2001-es mezőnyből. (Budai Benjámin)
God Hates Us All
2001. szeptember 11.
American
A Slayer ’90-es évekbeli teljesítménye valahogy nem volt az igazi. Persze ezzel lehet vitatkozni, de azzal azért aligha, hogy az 1990-es albumuk színvonalát már nem érte el az azt követő két korong. A Divine Intervention persze nem volt egy rossz lemez, csak éppen érezhetően szellősebben volt megtömve egyértelmű koncertfavoritokkal, mint a Reign in Blood/South of Heaven/Seasons in the Abyss szentháromság. Arról nem is beszélve, hogy igencsak önismétlő volt. A Diabolus in Musica már tartalmazott modernizációs kísérleteket, azonban a rajongók döntő többsége szerint nem a megfelelő módon. A groove-osabb témák sokszor laposak voltak, így a végeredmény sem volt kellőképpen lendületes, és a Bitter Peace illetve a Stain of Mind kivételével nem is igazán voltak emlékezetes tételek. Aztán időközben megjelent két olyan debüt a metal színtéren, amire még a jó öreg Kerry King is felkapta a fejét. Természetesen az első The Hauntedról valamint Slipknotról beszélünk. Ezek a modern, agresszív zúzdák egyértelműen inspirálták minden idők egyik legvehemensebb négyesét, hogy valami naprakésszel álljanak elő. A végeredménye pedig magért beszélt: 2001 szeptember 11.-én jelent meg a God Hates Us All és ez (még ha véletlen egybeesés is) mindent elárul. Egy olyan szinten gyűlölettől fröcsögő, adott korszak kihívásaira hatásosan reagáló alapmű született, ami a zenekar második fénykorának a kezdetét jelentette. Nyoma sem volt a Diabolus‘ aránytalanságainak, viszont a lemez egyetlen pozitívumaként jellemezhető gonoszkodó momentumok megmaradtak (például Deviance). A Slayer viszont attól igazán Slayer, hogy emellett nem feledkeznek meg az őrült tempókról és a thrash metalos riffelésről sem és kerek dalokká formálják ezeket. A rövid intro-t követő Disciple azóta is elsőrangú koncertnyitó nóta, egy időben minden show-t ezzel kezdtek, de a zseniálisan építkező God Send Death szintén felejthetetlen, a Bloodline pedig egyenesen a legnagyobb slágerükké avanzsálódott a Seasons in the Abyss óta. Az egész produkció rendkívül horzsoló, a megszólalás talán még sosem volt ilyen arányos, a zenészek játéka pedig mondanom sem kell, hogy párját ritkító. Nem sokkal a lemez után visszatért Dave Lombardo, így az eredeti felállás helyreállt, de én azt mondom, hogy Paul Bostaph legalább olyan jól dobolt ezen az albumon, mint legendás elődje. Az egész bandából sütött az energia, a szemünk láttára, pontosabban fülünk hallatára virágzott ki a négy zenész, hogy visszaszerezzék a „thrash metal királyai” címet. Az olyan kevésbé ismert tételek is, mint a New Faith, a Payback vagy épp a dühödt Exile, egytől egyig élményszámba mennek. Ez utóbbi valami hihetetlen energiát szabadít fel, már csak mizantróp szövege révén is, amelyet Tom Araya hátborzongatóan hitelesen köpködött a mikrofonba („You self-righteous fuck, Give me a reason not to rip your fucking face off, Why don’t you take a good look in these eyes, Cause I’m the one that’s gonna tear your fucking heart out”). Itt jegyezném meg, hogy sokan épp a hitelességet kérdőjelezik meg a Slayer kapcsán, hiszen Arayaról köztudott, hogy hívő. Na és akkor, hogy is van hogy God Hates Us All? Úgy, hogy aki veszi a fáradságot, és elolvas egy-két szöveget a lemezről, az szerintem abszolút fel tudja oldani ezt a látszólagos ellentmondást, hiszen Araya sosem a valamiben/valakiben történő hitet kritizálja, hanem ezer más dolgot, ami a (modern kori) szervezett vallások sajnálatos velejárója. Nem kell persze egyet érteni vele senkinek, de az is biztos, hogy a Slayer sem zeneileg sem szövegileg nem lett önmaga paródiája soha, és ennek a legfényesebb bizonyítéka éppen ez a 2001-es mestermű. (Falvay Gergely)
Toxicity
2001. szeptember 4.
American
A lemez, amit minden olvasónk hallott? Azok legalábbis biztosan, akik a 2000-es évek elején kaptak rá a metal alapú zenékre, hiszen akkoriban szinte minden róluk és a Slipknotról szólt a mainstream szinteken, az osztálytermekben szájról szájra járt a pletyka a kőkemény, teljesen eszement zenekarról, akiknek olyan az énekesük, mint valami skizofrén, cirkuszi komédiás, és falat lehet bontani a témáikkal. Az ügyesebbek be tudták szerezni az egész Toxicity-t, de a legtöbben az elejétől a végéig valószínűleg végig se tudták hallgatni, hiszen még Converge-et járt, mai füllel is tele vannak a dalok súlyos megoldásokkal. A legtöbben persze bizonyára csak addig jutottak a bandával kapcsolatos kutatásban, hogy valamilyen béna módszerrel megnézték a Chop Suey klipjét, és nagyjából az ötvenedik másodpercben már ki is jelentették, hogy megvan az új kedvenc zenekaruk. A maga idejében ugyanis egyszerre volt nagyon fura és nagyon menő az, amit a System Of A Down csinált, hiszen különleges dallamokat és extra adag agressziót csempésztek a nu metalba, gyakran váltottak hangzást, nem csak egy énekhang volt, és egyszerre lehetett rá érzelmes videókat összevágni, meg széttépni a kettes matekdogát. Emellé még zseniális kinézetük és remek klipjeik is voltak az egészhez: a dobos olyan fejet vágott játék közben, mint aki mellékállásban a Bratva bérgyilkosa, a gitáros úgy nézett ki, mint egy dzsinn, a bőgősnek szegycsontig érő fonatban volt a szakálla, az énekes meg olyan volt, mintha Mike Patton játszaná el Jumurdzsákot. Ha ehhez még hozzávesszük a tömérdek Mr. Bungle hatást, azt, hogy örmények (a fél világ ekkor tudta meg, hogy van ilyen nemzet), és hogy a szövegeik 80%-át a büdös életben nem tudta megtanulni senki sem, akkor már érthető, hogy miért is volt akkora a felhajtás a Toxicity körül. Persze az sem volt mellékes, hogy Rick Rubin keze alatt ekkor még nagyon tudtak dalokat és olyan dallamokat írni, amik évekre beleragadtak az emberek fülébe: a Chop Suey, a zseniális (és érthető szövegű) ATWA, a címadó dal és az Aerials csont nélkül el tudtak adni egy olyan albumot, ami amúgy nyilvánvalóan túl kemény volt a nagy tömegeknek, viszont a könnyebb dalok miatt az emberek nyitottabbá váltak a mainstream viszonylatban extrémebb tételekkel is. A slágerek voltak az okai annak, hogy sokan próbálkoztak a Jet Pilot, a Shimmy vagy épp a Needles megkedvelésével, ami által a csapat rengeteg embert hozott be a súlyosabb műfajokba, és ezek után aztán bármilyen rossz lemezt is kiadhattak (amit meg is tettek, főleg külön-külön a feloszlás után), a Toxicity még tíz év után is kiáll a SOAD neve mellett. (Jávorkúti)
The Sand, The Barrier
2001. szeptember 24.
Sally Forth Records
Jómagam és a The Spirit That Guides Us kapcsolata nem éppen egy több évtizedre visszanyúló kalandregény, ugyanis pontosan emlékszem rá, hogy aznap ismertem meg a zenekart, amikor az a visszatérő rovatunk, mely a 2001-es esztendő – és ezáltal a tavaly tízéves születésnapját ünneplő – elfeledett vagy klasszikus lemezire hívta és hívja fel a figyelmet, és amely rovatnak az alábbi cikk utolsó bástyájaként is tetszeleg. Számomra is hihetetlen, hogy korábban miért maradt ki az életemből egy ilyen kaliberű zenekar, de ami késik, nem múlik. Külön öröm, hogy viszonyunkat a legjobb és jelen esetben a 2001-es The Sand, The Barrier lemezzel kezdtem, amibe az első taktusoknál azonnal szerelmes lettem. A holland emo(core)/post-hardcore különlegessége egyfelől abban áll, hogy nemcsak a holland lankákon, hanem egész Európában igazi kuriózumként tekinthetünk rájuk, másfelől pont ez a különlegesség az, ami nemzetközileg is kiemeli őket a katyvaszból. Az instrumentális téren igen egyedi és kifinomult hangzásvilágot képviselő csapat az Arjen van Wijk, énekes torkában rejlő egyedi hanghordozást a régi felvételeket visszanézve is olyan hidegrázó és lüktető módon képes élőben (is) prezentálni, hogy azok, akiknek valaha is rákaptak már az ezredfordulós core-közeli lemezekre, azok a lemez hallatán biztosan felkapják a fejüket, és egyből rájuk keresnek. Nem mindenki fogja megtalálni bennük azt a finomságot, amit én érzek, de talán ettől is lesz még egyedibb a csapat. Az alábbi kiadványt mindössze egyetlen 7” előzte meg, és ez a fiatalos lendület érezhetően ott forrong a dalokban is. Erik van Winkelhoff üvöltései passzentosan illeszkednek a nagy ívű dallomokhoz, nem túl tolakodóak és a kettő összhangban képes kiegészíteni a lendületes, néhol punkos dalokat. Habár itt megjegyezném, hogy felvételen Erik háttérbe szorítása jól veszi ki magát, de élőben – pont emiatt – én biztos nem tudnék egy ilyen csapatot a helyében teljes odaadással csinálni (bár ez a probléma az Evergreen Terrace kapcsán ütközik ki a legjobban). A lemez legismertebbike, az Agnes mindmáig a csapat legnépszerűbb dala. Meg kell hagyni méltán, ám az igazi kincseket – szerény véleményem szerint – a többi dalban rejtették el csak igazán, és erre a kedvencem, a Real Life Motion Picture a legtökéletesebb példa. A néhol post-rockos megoldásokat idéző dalok (a harmonikáért plusz pont jár), mint a Tape From Ooty vagy a címadó ideális átvezetők. Sajnálatos, hogy a zenekar az utóbbi időben szinte teljesen eltűnt a süllyesztőben. Igen, tudom, hogy most jelent meg egy új lemezük, de közel nulla promócióval és én is csak, azért vettem észre, mert szeretünk kollektíven emlékezni. A The Sand, The Barrier után érkező lemezek sem sokkal maradtak el a debüttől, de az a plusz mindmáig csak itt köszön vissza úgy, hogy sok közül is felismerhető legyen. Ettől függetlenül sokért nem adnék egy budapesti koncertet, ami nyilván csak a Dürer Kert kistermében, de valahogy így dörrenhetne meg: (Buzás Krisztián)
A Conflict Scenario
2001. szeptember 24.
Morbid Records
Bizonyára sokunk fejében megfordult már a gondolat, hogy milyen érzés lehet bezárva egy sötét, nyüzsgő méhkas belsejébe, ráadásul meztelenül, mézzel bekenve. Mielőtt bárki valami elvetemült perverzségre gondolna, megnyugodhat, mert jelen esetben ez az érzelemvilág csak zenei úton látogat el hozzánk. Amikor a Between the Buried and Me még csak egy garázsban próbálta első demojához a számokat, amikor a Dillinger srácok éppen a végtelent számolgatták, a Virulence tagjai elhatározták belevágnak egy grandiózus elképzelés megvalósításába. Ugyan a stílusok házasítása már akkor sem hatott igazi meglepetésként, de a nyers káosz és a jazz fúziója hallatán még a 17/16-ra elalvók szeme is kikerekedhetett. Az egy évvel korábbi Dormant Strains EP még javarészt a színtiszta grindcore dzsungelében kalandozott, de már akkor ráleltek egy kevésbé kitaposott ösvényre, amit a Conflict Scenario igazi betonúttá változtatott. Joggal merül fel a kérdés; miért van szükség egy betonútra a dzsungel közepén? A gitárokon megszólaló káosz, dühös kitörések teljesen váratlanul csapnak át disszonánsabbnál disszonánsabb jazz témákba, hogy aztán tíz másodpercre rá önfeledt szeleteléssé változzon az egész. Néha ez már több a kelleténél, nehezen befogadhatóvá tesz egyes részleteket, de ugyanakkor nincs hiány jó ötletekből, kellemes témákból sem, amik első hallásra megragadják az embert (Painting). A nyitó Entrance kellően megalapozza a hangulatot, ezt követően pedig további 25 percig nincs megállás, végletekből végletekbe ugrálva telik el ez az alig fél óra. Aki szereti a szokatlan megoldásokat biztosra veszem meg fogja kedvelni a lemezt. Néhány hallgatást akkor is megérdemel, ha első körben nem győzött meg teljes mértékben, hiszen ilyen komplex és destruktív halmazt nem egyszerű kiismerni. A hangzás mára ugyan kissé megkopott – bár akkoriban is fel lehetett volna hozni a néhol nem túl igényes keverést negatívumként. Ehhez a stílushoz hozzátartozik ez a csiszolópapír-hangzás, ettől függetlenül mai körülmények között biztosra veszem nagyobbat szólna az album, mind a 8 számával felvértezve. De sajnos erre már igen csekély az esély, hiszen nem sokkal e lemez elkészülése után a banda tagjainak útjai elváltak – valószínűleg túl nagy feladatra vállalkoztak a kétezres évek elején. A metalcore és nu metal uralma megnehezítette az ilyen szélsőséges stílusok ismerté válását, kevesen tudták értékelni ahhoz, hogy egy következő projekt keretein belül bebizonyíthassák igazukat. Mai szemmel – füllel – már kevésbé lenne meglepő és befogadhatatlan, hiszen megedződött hallószerveink az elmúlt években ennél már elborultabb dolgokat is meg tudtak szeretni. Egy újragondolás, az ötletek továbbcsiszolása valódi gyémánttá varázsolhatná – szerencsére erre azóta többen is vállalkoztak helyettük, változó sikerességgel. Így elmondható, hogy volt (sőt van!) potenciál a Virulence zenéjében, de ez a tipikus esete annak, ha valami megelőzi a korát – abból a kis, alig kihasznált betonútból valódi autópálya vált az évek során. (Földesi Balázs)
Anthem the Whisper
2001. december 2.
Forge Again
Ha az ember csupán annyit tud a Wafflehouse*-ról, hogy készítettek egy splitet a Fordirelifesake-kel, akkor azért elkerednek a szempárok, ha azt is hozzáolvassuk, hogy a világ indie rockként tartja számon őket – a fő kérdés értelemszerűen az, hogy mégis hogyan lehet ezt a sokféleképpen értelmezett műfajt úgy játszani, hogy az kompatibilis legyen az évezred egyik legjobb metalcore zenekarával. Hogy a metalos füleknek némi kapaszkodót is nyújtsunk, kezdjük a michigani banda hangzásának megfejtését a FDLS-kel közös splittel, ami amúgy a kiadványforma egyik csúcsdarabja. Az már a Jessica Boulevard c. dalból nyilvánvalóvá válik, hogy a fiúk nem a brit indie rock nyomvonalán indultak fel: különleges váltások, „matekos” elemek, jamszerű dalfelépítés. A csapat nem igazán volt híve a háromriffes, verze-refrén-verze-refrén-refrén gerincű szerzeményeknek, viszont amellett, hogy szerették a kaotikus, izgalmas megoldásokat, azért nem vetették meg a fogós témákat és a műfaji kikacsintásokat sem. Ha a split három dalán felbátorodva valaki eljut a nagylemezekig, akkor szépen lassan biztosan berántják majd a kiabálást sem nélkülöző, kicsit korai Minus the Beart idéző (ugyan 2001-ben ők még csak megalakultak, de elődbandájuk, a Sharks Keep Moving bizonyára nagy hatással volt a fiúkra), a tempót és hangnemet nagyon sűrűn váltó dalok, mint a Flavors of Breakthrough vagy az …In Between the Trees. Sok mindenhez lehet hasonlítani őket, ott van a matekos rockzene, néhol talán még a poszt-rock is, egy-két screamo zenekar, a Coheed & Cambria, de amíg ezen címkék alatt sok az egyforma hangzás, addig az ő dalaikat nem lehet összekeverni más bandák tételeivel (főleg, hogy olyan technikai színvonalon játszanak, amihez tán még a Tera Melos vagy a Battles is kevés lenne). Kevés zenekar teremtett olyan jól átlátható, mégis vérpezsdítő rendezetlenséget, mint ők, és bőven megérdemelnék, hogy ma ezrek tumblizzák a dalaikat olyan jól hangzó megállapítások kíséretében, mint az „indie rock Dillinger Escape Planje”, vagy a „Botch így játszana emót”. Ehhez képest hiába rögzítettek 2002-ben még egy lemezt, a szintén kiváló Olympiát, a hírnév sajnos elkerülte őket, és így azt se jelenthetjük ki, hogy a Colossalra, a Look Mexicora, vagy a Kidcrash-re ők hatottak. Ínyenceknek és a káoszelmélet híveinek. (Jávorkúti)
One For the Kids
2001. április 17.
Lobster
A One For the Kids olyan, mint a The Fake Sound of Progress vagy a Cheshire Cat: egy lemez, amivel egészen addig törődtek az emberek, amíg nem jött a nagy áttörés, a sikereket meghozó slágerlemez(ek). Ilyen igazságtalanság sok albummal megtörtént már, hiszen onnantól, hogy egy banda berobban a köztudatba, csupán a rajongói keménymag ismerkedik meg a korábbi albumaikkal, és szép lassan az őshallgatókon kívül mindenki elfelejti az adott lemezt. A „pedig” akkor jön be a képbe, mikor belegondolunk, hogy a nagykiadó miért is szerződtette X zenekart, miért is adott nekik pénzt stúdiózásra, klipekre, turnékra, slágerírásra: valamit le kellett tenni az asztalra ehhez, és a One For the Kids tizenegy évvel ezelőtt már sokkal több volt, mint egy ígéret. A zenekar ekkorra már négy éve zenélt együtt, és bőven átestek a kiforrás folyamatán (ezt a két korábbi albumon lehet hallani), a harmadik lemez pedig nem csak ezt volt hivatott megmutatni, hanem Ryan Key énekes-gitáros bemutatkozása is volt. A korong remekül sikerült, ekkor lehetett először (és talán utoljára) igazán egy lapon emlegetni őket a New Found Glory-val: nagyon fogós dalok (Star Struck, Drifting, Big Apple Heartbreak, stb.), egy remek énekes és jó szövegek. A pop-punkhoz ennél sose kellett több, és ugyan a szövegek és Key maradtak később is, de a dalírásban a későbbi nagylemezeken már nem volt annyi báj, mint ekkor: az Ocean Avenue és a Lights & Sounds hatalmas slágereket hoztak, viszont a rádiókra és zenetévékre komponált dalokban már nem volt meg a OftK és az Underdog EP őszinte, szerethető egyszerűsége, közvetlensége és underground hitele (ezek miatt nyilván nem lehet elítélni őket, de ahhoz elég, hogy ne váljanak akkora kedvenccé – mondom ezt annak ellenére, hogy az AFI és az American Hi-Fi mellett tizenhárom évesen én is a Way Away-jel és társaival tompítottam az Offspring-fertőzést). Bár alapító tag, és máig velük zenél, de külön érdemes kiemelni Sean hegedűtémáit, amelyek anélkül színesítik kiválóan a dalokat, hogy átmenne az egész dajdajozós kocsmafolk-punkba, illetve a már ekkor is kialakulófélben lévő YC dallamvilág mellett a vonósjáték volt az, amivel igazán sikerült önálló karaktert szerezniük a mezőnyben. (Jávorkúti)
