Haste The Day – Pressure The Hinges

Indiana államból, Carmel-ből érkezett a 2001-ben alakult keresztény Haste The Day. A metalcore csapat 2004-es Burning Bridges alapművén és a 2005-ös When Everything Falls albumon még Jimmy Ryan kínozta torkát károgásával, 2006-ban viszont távozott a bandából. Helyére Stephen Keech érkezett, ő kevésbé ismert bandákban nyomult eddig. A nagy kérdés a rajongótáborban az volt, hozzá tud-e tenni valami pluszt az eleddig megismert zenei világukhoz az új csóka, de a válasz igazából nem; durva hangja kissé sablonosabb (a rajongókat meg is osztja), de maga a zene maradt az eddig megismert recept alapján elkészített metalcore.

Kapcsolatom a Pressure The Hinges albummal igencsak döcögősen indult, nyögvenyelősen találtunk egymásra; igen nehezen kaptam el a fonalat, sokadik hallgatásra is jellegtelennek, nem igazán kimagaslónak tűnt a produkció. Ehhez az is hozzájárult, hogy igazán kiugró kontraszt nem jellemzi a CD-t, talán a hangzásból kifolyólag, akár a (valljuk be; elég egyforma) dalok hasonló tempója miatt; az egész majd’ 50 perc egy egyenletes folyamnak tűnik. Elsőre csak a második dalként érkező címadó, és a White Collar dallamai fogtak meg, ezek afféle jó kis modern rock slágerek, fogós refrénnel, az éneknek alárendelt, sablonokból felépült témákkal, szokványos durva énekhanggal. Ma is úgy állok vele, hogyha előveszem ezt a lemezt, akkor ez a két dal pörög róluk. A számokat a refrének alapján lehet beazonosítani, az egész lemezen az ének domináns, a hangszerek kissé hátrébb lettek keverve, tulajdonképp csak kísérő szerepben; instrumentális fronton nem fogsz eredeti dolgokat, újításokat találni, de itt-ott vannak jó dolgaik nekik is, szóval vannak itt még értékelhető pontok. Nézzük.
Az említett címadó egy nagy sláger úgy ahogy van, kicsit szomorkás, melankolikusnak tűnő vezérdallama azonnal megfogott, ez nagyon erős nyitány. A The Minor Prophet refrénjét halkabbra kevert károgás kíséri, kellemes dal, de a Pressure után nekem visszaesés, tipikus metalcore-os részekre érkező hörgéssel. Fokozatos elhalkulással adja át a terepet a The Oracle-nek. Itt már a zenei alapok is jobban sikerültek, mint a próféta esetében, főleg a remek refrén alatti dallamos gitárok találtak el, és külön pozitívum a pofás gitárszóló. Az újból érkező refrén beférkőzik a védőpajzsom alá, nincs menekvés, avatjuk a harmadik kedvencet. A negyedik (nem véletlen az elhelyezése pont itt) White Collar érzésem szerint a legslágeresebb, a refrén a második-harmadik hallgatás után rögzült, nem is elégednek meg a háromszori elénekléssel, egy elmerengő, enyhén visszhangosított dobokkal, effektekkel, többszólamú dallamokkal támogatott leállás után negyedszerre is megkapjuk, csak hogy biztosan „átmenjen”. Itt is találhatunk egy szólót: szerintem le akarnak kenyerezni. Rádióba vele! A Needles ismét kevésbé emlékezetes, amolyan szabvány-metalcore, ilyesmiből majd’ minden hasonló stílusban mozgó banda CD-jén találni néhányat; marad a középtempó, a kötelező dallamos refrén. Első hallgatások alkalmával itt kezdett összefolyni a lemez. Van benne belassulás, angyali hangszínű (de nem angyali!) kórussal, drámaiság nélkül.

A Janet’s Planet–re felkaptam a fejem; az eddigiektől eltérően ez egy enyhe Deftones-hatású, lassan, merengően tovagördülő dal, az elején depresszív dallamokkal. A gitárok szinte végig ugyanazt a témát játsszák, a tempó sem igen változik, és én értem, hogy mit akartak csinálni, de igazi mélységet nem sikerült vinni ebbe a tételbe. Az ilyen jellegű dalokhoz ugyan elkél a többszöri meghallgatás, ezt teljesítettem is, de az „utaztatás” (ha értitek, mire gondolok) nem jön, így egy kissé funkciótlan merengést kapunk a CD kellős közepén.
Innentől viszont visszatérünk a biztos terepre; a Servant Ties a Planet előtti számok által kitaposott ösvényen menetel előre, és ez az a tétel, hogy akárhányszor hallgatom az albumot, egyszerűen képtelen vagyok bármit is felidézni belőle, a refrén némi töredékeitől eltekintve, bár itt is igazából az énekesek hangszíne ragad, mint maga a dallam. Némi merengéssel indít a Stiches, itt viszont a számomra erősen kisfiús (nem találok jobb jelzőt) dallam zavar, és most már minden hallgatáskor átugrom. Nem lett kedvenc. A Vertigo nem U2 feldolgozás, hanem egy relatíve durvábban kezdő, de nem kiemelkedő dal, enyhe halk effektekkel kísérik, sablon, akárcsak az Akeldema, amiből egyszerűen képtelen vagyok felidézni bármit is. Némi akusztikus koszolás, maszatolás után érkezik az utolsó tétel, az angyalok kórusa, a CD leghosszabb tétele. Szaggatott riffekkel kezd, szintiszőnyeggel, templomi hangulatú női dallamokkal, a leállások közt effektekkel, s mintegy keretbe foglalva az albumot, a háttérben visszatér az Eye Of The Needle énektémája. Kicsit harapósabb, élettelibb hangzással még több drámaiságot lehetett volna belevinni a Chorus Of Angels-be, mert ez egy jó dal, megérdemelte volna, hogy így az album végi meglepetésként úgy igazán odavágjon; a lelkedbe marjon bársonyba bújtatott karmaival; de így se rossz. Némileg egyénibb is, mint a többi daluk, felépítésében is, szóval jól sikerült, méltó zárása az albumnak.

Konklúzióként; érzésem szerint túl sok a középtempó, és számomra túl egyforma dalokat hoztak össze a srácok, nem rossz lemez, de a premier ligába sem kerülnek vele. „Core” nem nagyon van benne, és szerintem mély, lélekre ható szenvedély sem, vagy ha van is, a hangszerekkel nem sikerült kifejezni, pedig valahol ez elvárható lenne, tekintetbe véve a srácok keresztény elhivatottságát. Inkább visszafogottnak tűnnek e tekintetben. Vagy csak az én elvárásaim voltak mások? Ének szempontjából változatos a kép, akadnak nagyon eltalált hangszínek is. A keresztény szövegek hidegen hagynak, amíg nem lépnek túl a pozitív életfelfogáson, a valódi értékek fontosságának hangoztatásánál; kellenek a pozitív attitűddel rendelkező bandák, de ez a lemez közel sem lett olyan zseniális, mint ahogy beharangozták. Mindenesetre azt a három-négy erős dalt sokszor előszedem még.