Misery Signals – Absent Light

Szerencsére a rajongói segítséggel rögzített és megjelentetett Absent Light választ ad minden kérdésre, még akkor is, ha ezzel nem is a legkönnyebb szembesülni. De talán kezdjük az elejéről: 2010 őszére két tag is kiszállt a Misery Signalsból, és bár hamar meglettek az utódok, a tagok mégis rápihentek kicsit a közös zenélésre. Karl megcsinálta egyszemélyes djentprojektjét, a Solace-t, a gitáros Ryan elment énekelni a Fall Out Boy és 7 Angels 7 Plagues tagokból verbuválódott Burning Empiresbe, Branden pedig a 2010-ben a Living With Lions miatt kilépő Stuarttal folytatta a közös zenélést a Lowtalkerben. Kár is ragozni (bár az még megérdemel egy zárójelet, hogy Greg Thomas az Enablernek is besegített), a szélrózsa minden irányába szétszállingóztak a tagok, legyen szó hardcore/punkról vagy metalról, és ez az újbóli összecsiszolódásukat is megpecsételte. Ehhez az új dalok befejezése előtt egy videojátéknak elkészített Pink Floyd-átirat is dukált, így méltán mondhatjuk, hogy a rajongók eléggé meg lettek váratva az új anyaggal – a fokozott várakozás pedig akaratlanul is fokozza az elvárásokat, holott az Absent Light épp az a lemez, amivel szemben senkinek sem lehet releváns elvárása. Nem számít a név, az eltelt évek, a Controller, vagy az azt megelőző lemezek hallgatóra gyakorolt hatása – ez a Misery Signals nem az a Misery Signals, ami miatt egy már meggyőzött rajongó megszerette a bandát, de ez nem jelenti azt, hogy valaki az itt hallható szerzemények hallatán ne érezne késztetést arra, hogy megismerkedjen a dicső múlttal.

Ha nagyon le kéne egyszerűsíteni a kritika lényegét, azt írnám, hogy az egy sima, egy fordított jegyében az Absent Light is egy olyan lemez, mint a Mirrors volt: a látható értékeken túlmenően is jobbára az összeszokásról, a hangkeresésről és az új utak fürkészéséről szól. Karl első anyagának meg kellett birkóznia az ’Of Malice értékeivel, és a Controllerben fültanúi lehettünk annak, ahogyan a Misery Signals zenei világa és a dalszövegek mély tartalma egyként forr össze egy tökéletes kiadványon. Ehhez képest a Greggel és Kenttel kiegészült banda ugyanolyan elánnal nyúl vissza a múlthoz, amennyire megpróbálták újradefiniálni azt, hogy 2013-ban miről kell szólnia a Misery Signalsnak. Ez pedig épp annyira táplálkozik a már kitaposott komplex metalcore-dalszerkezetekből és hangulatfokozásból, mint a Solace-ból felbátorodva elszaporodó metaltémákból, valamint egy új elemből, a szimfonikus átkötésekből, amelyek bár grandiózussá szeretnék tenni az összhatást, a meglévő sötét hangulat miatt valahogy mégis testidegennek hatnak. A szükségtelen közjátékokon túl persze vannak azok a sarkalatos elemek, amelyekben maradéktalanul megbízhatunk: Karl dalszövegei páratlanok, de komolyan, máig tartom, hogy a metalcore-színtéren nincs még egy ilyen karakteres előadóművész, aki saját orgánumának jellegzetessége (és mondjuk ki: részleges egyhangúsága) mellett ilyen kifejező tud lenni már a sorok között is. Ez azonban kevés, ha a maradandó pillanatok számáról van szó, mert ha az igaz is, hogy a Misery Signals lemezei nem adják meg magukat elsőre, valahogy még sincsenek olyan átütő erejű témafüzérek, mint amilyeneket korábban hallhattunk. Kiemelkedő és emlékezetes dallamok jócskán akadnak, csak épp a kohézió nem a legerősebb közöttük: egyrészt azért, mert a kevesebb néha több lenne, másrészt azért, mert ha valamiben, akkor megszólalásban minden eddigi Misery Signals-anyagtól elmarad az Absent Light. Ahhoz képest, hogy Greg milyen durva hangzást kevert ki az Enablernek, annyira húzta vissza saját zenekarát, és ebben Alan Douches és Steve Evetts is bűnrészesek. Egyszerűen erőtlen, gyenge és tompa az, ahogy a lemez szól, szemben a korábban megszokott, nyomasztó vibrálástól, ami alapvető hangulatot biztosított az egyes témáknak. És itt jönne be az, hogy a dalok, mint olyanok, tudnák feledtetni ezt az élményt, de hiába a pazar vendégsereglet (a With Honor-vendégszereplés az egykori közös tag miatt legalább annyira ikonikus, mint a 7 Angels 7 Plagues megidézése), nincs egyetlen olyan szerzemény sem, ami első hangtól az utolsói igazolná, hogy az Absent Light megérte a várakozást.

De talán nem is kellett volna várni. Mert ha tényleg eltekintünk az előismereteinktől és azoktól a referenciáktól, amelyek tükrében elkezdjük egyáltalán hallgatni a lemezt, azért kitűnik, hogy a zenekar tagjai még mindig értik a dolgukat: csak épp az összhang nem az igazi, és annyira túlvállalttá vált a dalcsokor, hogy közben elveszett a részletekben. Én hittem, hogy a Shai Hulud visszatérése mellett az idei év másik nagy befutója a Misery Signals lesz, de az Absent Light sajnos a sokadik hallgatás után is csak arra jó, hogy az ember elővegye a Controllert. Ahhoz viszont valahol mégis kár volt megírni, de annyi bizodalmam mégis van a lemezben, hogy ha valaki eddig nem ismerte volna a bandát, és az Absent Lightban felfedez valami olyat, amit senki mástól nem kap meg (márpedig ezt be kell látnunk, hogy még mindig így van), akkor az majd kellő elánnal veti bele magát a múltidézésbe. Akik pedig már tűkön ültek, és annyira várták ezt az anyagot, mint én, talán elnézve megértik, hogy 10/6 pontnál többel nem tudom értékelni az itt hallottakat.