Megéri keresni? – hat idei metalcore album

Elmondhatatlanul túltelített manapság a metalcore színtér, de ez nem jelenti azt, hogy kezdene leáldozni a műfaj csillaga (már ami a népszerűséget illeti), hiszen újabb és újabb zenekarok születnek, és van, hogy tapasztalt zenészek új projektjei is itt kötnek ki. Szinte mindent eljátszottak már az elmúlt bő 15 évben, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy lemez ne lehetne tartósan szórakoztató, de tény, hogy sokkal többet kell keresgélni az élvezhető produkciók után, és ez gyakran nem is vezet sikerre. Most hat kisebb-nagyobb nevet mutatunk be, de az év végéig még visszatérünk pár album erejéig a műfaj idei felhozatalára.

A HERO A FAKE

The Future Again
2012.07.17. | Victory | 27:44
2/10

2008-ban a mostanában direkt a szarra gyúró Victory Records egyik nagy felfedezettjeként tartották számon az A Hero A Fake-et, akik az addig eltöltött négy évüket főként demózgatással töltötték, amiben legfeljebb a kiadónál dolgozó süket rokon találhatott bármi izgalmasat, de tudjuk, hogy sok cuki fiúval sok cuki lemezt lehet eladni, így nem volt kétséges, hogy lecsapjanak-e rájuk Viktorék. Persze a tehetségtelenség nem vette el a srácok kedvét a zenéléstől, még úgy sem, hogy 2008-ban, illetve két éve is kiadtak egy olyan lemezt, ami alig mozgatott meg bárkit is, aki követi a színteret. Bár az idei lemezük nem kapott akkora hírverést, mint az előzőek, az előkészületek kellően nagyok voltak ahhoz, hogy érződjön, most tényleg bizonyítani akarnak mindenkinek. Ennek okán felkérték a tökéletesen steril lemezhangzásokért felelős Joey Sturgist, aki általában a Rise Records bandáinál segédkezik, hogy az elképzeléseiket vesse plasztikkorongra, melynek eredményeként pedig megszületett a The Future Again, ami az “egy lépés előre, kettő lépés hátra” stratégia alapján az év egyik legunalmasabb metalcore lemeze lett. Az alapból szórakoztatóan hibátlan hangzást is sikerül elrontaniuk az állandó darálással, amit csak nagyon ritkán váltanak azok a “bizonyos” riffek, amiket már 10 éve is hallottunk az összes metalcore bandától. A dallamos éneket is valahogy rápaszírozták a lemezre, de körülbelül ugyanazt a hatást éri el, amit a szintetizátor: ha észre is vesszük a jelenlétét, abban a pillanatban már meg is bánjuk, hogy megtettük. Sajnos az sem ér már pluszpontot, hogy 27 perc után feladják a próbálkozást, hogy értékelhető dalt próbáljanak kitolni magukból, mert a második szám után kiveszik mindenféle lelkesedés és pozitív szemlélet az emberből. Fárasztóan egysíkú témahalmazok, ötlettelenségbe fulladó dalszerkezetek jellemzik az egész lemezt, amit már az a hangzás sem ment meg a totális érdektelenségtől, ami a legújabb Attack Attack!-ot például igen. (Jene Balázs)

EMBRACE THE TIDE

Distances
2012.07.30. | Szerzői kiadás | 36:48
6,5/10

Nagyon úgy néz ki, hogy a sokak által egyre inkább kívánt modern metalcore bukása csak a brit színtérnek köszönhetően nem történt még meg, ahonnan olyan, egészen kiváló lemezek láttak napvilágot idén, mint mondjuk a While She Sleeps, vagy a nemrég górcső alá került Architects albuma. Ha ehhez még hozzácsapjuk az Embrace The Tide nevét, akkor kapunk egy olyan hármast, akik az egész színtér haldokló próbálkozásain túl tudnak lépni, és a zenei korlátok ellenére is képesek egy egész lemezen szórakoztatni a nagyérdeműt. A Distancesben minden benne van, amiért utálni és amiért imádni lehet ezt a műfajt. A dallamos metál riffek és a breakdownok sodrása elég energetikus ahhoz, hogy ne akarjunk bealudni a lemez közepén, amelyet a finoman háttérbe szorított elektronika csak tovább fokoz. Chris Weaver üvöltései és dallamos éneke talán a legfőbb támaszpont az első hallgatások alkalmával, aki kiváló munkát végez a posztján, és a Bury Tomorrow izzadtságszagú refrénjein túllépve igazi slágert csinál bármelyik középszerű nótából. Bár ebben a stílusban a tökéletes hangzás alapkövetelmény az életben maradáshoz, de a Distances tényleg elképesztően jól szól. Az persze kétségtelen, hogy a “metalcore mindenkinek” könyv majd’ összes sablonját hallhatjuk a lemezen, de a színtér többségével ellentétben nem ragadtak meg az 1. fejezetben tárgyalt “breakdown orrvérzésig” résznél. Egy kicsit több szólóval és ezzel együtt a második gitár gyakoribb használatával lehetett volna ezt egy kicsit még feljebb tornázni, de a dallamos éneknek hála nem érezzük olcsó koppintásnak a zenét. Persze így sem lesz a világ legjobb albuma a Distances, de bátran ajánlható azoknak, akik már csak lenézően legyintenek, ha egy beszélgetés alkalmával a metalcore kerül a terítékre, mert van benne potenciál, amit ha kihasználnak a jövőben, akkor egy igazi nagy durranásra számíthatunk. (Jene Balázs)

I AM WAR

Outlive You All
2012.08.28. | Razor & Tie | 26:49
2.5/10

Az I Am War egy kétszemélyes projekt aminek terve 2011-ben ötlött fel a két jó barát, Alex Varkatzas és Brandan Schieppati között. Minden bizonnyal nincs ember, akinek ne hangzana minimum ismerősen e két név, hiszen előbbi az Atreyu frontembereként, utóbbi pedig a Bleeding Throughban koptatja a hangszálait már hosszú évek óta. Mindkét zenekar jócskán eltávolodott az idők során a kezdeti nyers, kompromisszummentes vonaltól, ezzel együtt fénykorukon is túl vannak, hiszen az Atreyu kezdeti hardcore/punk egyvelegéből előbb egyre erősödő dallamosodás, majd a legutolsó lemez idejére üres stadionrock lett és jelenleg határozatlan időre fel is függesztette működését. A Bleeding Through zenéje pedig két rendkívül nyers albumot követően a This Is Love, This Is Murderous és a The Truth zsenialitását követően kezdett egyre hígabb és semmitmondóbb lenni. A két maga nemében ikonikus figura pedig olyan céllal állt össze, hogy egy igazi kompromisszummentes zenét csináljanak, amiben minden dühüket, bánatukat, mérgüket fogják és dalokká formálják. Az alap koncepció ígéretesnek bizonyult, ám a megvalósítással sajnos már komoly gondok vannak. Egyrészt ugye mindig magában hordozza egy szóló projekt annak a veszélyét, hogy az anyabandától és társszerzőktől távol vajon mennyire lesz működőképes a végeredmény segítő kezek és agyak nélkül is. Persze jelen esetben nem a technikásság csúcsáról beszélünk, de attól még hogy minden egyes dalban agyatlanul végig darálnak, az még nem lesz feltétlenül jó. Az összkép kifejezetten rossz, hiszen a teljesen klisés gitározás mellett a dobgép és a csordavokálok is inkább gagyiba hajlanak legtöbbször. Persze lehet itt lelkendezni, hogy Alex még sosem hallatszott ilyen dühösnek, akinek egyébként a gitárokat nyúzó Brendan is besegít az ordítozásba, de valahogy mégsem alkot egy ütőképes egyveleget a dolog. Iszonyat egysíkú a lemez, hiába kevesebb mint fél óra a 13 dal játékideje. Nem csak emlékezetes daloknak, de néhány kivételtől eltekintve témáknak és magvas mondanivalónak is híján van az Outlive You All. Mondjuk ők szóltak előre, ezt a lemezt saját maguknak készítették és nem igazán izgatja őket, ha ez valakinek nem tetszik, mondjuk az már egy más kérdés, hogy akkor minek kell rendesen megjelentetni… Srácok, inkább az anyazenekarokat kéne gatyába rázni ilyen teljesen felesleges műbalhék helyett, mert az Atreyu és a Bleeding Through is sokkal többre érdemes annál, mint hogy ilyen idejekorán földbe álljanak! (Zahorán Csaba)

IN HEARTS WAKE

Divination
2012.08.31. | We Are Unified | 34:44
4/10

Az ausztrál In Hearts Wake a Parkway Drive szülővárosából származik, amit le se tagadhatnának a srácok, mivel a korai hanganyagaik erősen hajaztak a nagy előd munkásságára. Kellemes zúzdaként, tökös energiabombaként lehetne definiálni a 2008-ban kiadott The Gateway lemezt. A két évvel ezelőtti split kiadványt követően most itt az újabb nagylemez, amiben elég komoly változásokat lehet tapasztalni, de sajnos nem feltétlenül pozitív irányban. Az ilyenkor szokásos betonhangzás alapnak számít, nincs is ezzel gond, de ez a tiszta ének (a legtöbbször) annyira nem illik bele a képbe, hogy az valami iszonyat. A keménykedős részek pedig nagyon elmentek a Legend és a For The Fallen Dreams világa felé, csak éppenséggel nulla egyéniséggel. Ahogy az előbb említett bandák is erősen fárasztóak tudnak lenni egy idő után, jelen esetben ez hatványozottan igaz. Pedig illusztris vendégek is vannak ám, nem is kevesen. Nyilván nem meglepő módon Winston McCall a Parkway Drive-ból, Chad Ruhlig a Legendből, Garret Rapp a The Color Morale-ból és Adrian Fitipaldes a Northlane-ből hallatja hangját egy-egy tételben. Ugyan az album első felében kifejezetten pofás dalok foglalnak helyet, a Divination sajnos a legjobb esetben is maximum háttérzeneként tud funkcionálni, hiszen egész egyszerűen unalmas és klisés a szerzemények legalább fele, így maximum féltávig tudja fenntartani a figyelmet, ahol a szinte azonnali léptetésre késztető indokolatlanul langyos Inertia adja meg a kegyelemdöfést. Persze vannak jól eltalált breakdownok, kellemes gitárharmóniák itt-ott, de ez ettől még semmivel sem lesz több egy átlagos chugga-chugga dalcsokornál. Simán be lehet tenni a klisé Rise kiadványok mellé ezt az albumot is, és ember legyen a talpán aki még meg tudja különböztetni ezeket a zenekarokat egymástól. (Zahorán Csaba)

ODIUM

Burning the Bridges to Nowhere
2012.04.24. | Year Of the Sun | 45:21
6/10

Még egykoron az Elveszett Lemezek cikksorozat kapcsán említettük, hogy a dallamos death metal keverése a (főként a skandináv vonásokból adódóan dallamos) metalcore-ral az egyik legbiztosabb – és talán emiatt talán az egyik legönismétlőbb – formája a metalcore-nak. A kanadai Odium (nem összekeverendő a norvég black metal csapattal!) is ennek, a ’90-es években dallamos death metal alapokon (elsősorban az At the Gates klasszikus Slaughter of the Soulon) bevezetett, majd a 2000-es évek elején az észak-európai (elsősorban svéd), valamint tengerentúli értelmezéseken egyesített melodeath metalcore (As Hope Dies, Prayer for Cleansing, kicsit a korai Darkest Hour stb.) vázát játssza, több-kevesebb sikerrel. A 2009-es At The Bottom című kiadvánnyal nyitó csapat egy nagyon középszerű, önmaga hangját kereső zenekar képét festette, amely nem tudott olyan mértékben megszólalni, hogy a teljesen paneles melodeath zenekar képén túl tudjon mutatni. Az idén év elején megjelenő Burning the Bridges to Nowhere sem mutat olyan jeleket, hogy az ontarioi bármekkora hajlandóságot mutatna arra, hogy tovább lépjen egy hangyányit magasabb szintre. Megkapjuk az arcunkba a göteborgi riffeket, a sokat hallott – nem túl kreatív – szólókat, néhol melodikus pályákon ingó gitárfutamok (Killswitch Engage) között egészen groove-os kiállásokat (Lamb of God hatások), átvezetéseket, amelyeket próbálnak tördelni keményebb témákkal, de az egész elvész Thomas Emmans torka mögött, amely elhomályosítja a hangszeres teljesítményt. Az úriember kis túlzással a kórusok és a magasabb hangfekvésű témák közepette alternatív rockra (Breaking Benjamin áthallások és főként Tool-szerű, Maynard Keenan(!) hatások) hajazó énektémákkal egészíti az ordításokat. A sokszor önismétlésbe átcsapó – néhol egészen intelligensen alkalmazott – breakdown, valamint tématenger közepette egyértelműen a Keenan tanonc Thomas Emmans a csapat tetőpontja. A lemez elsősorban a stíluskeverék rajongóinak ajánlott, ők biztosan nem fognak unatkozni a kissé statikus közeg ellenére sem. (Budai Benjámin)

VANISHER

Unbound
2012.07.31. | Szerzői kiadás | 33:37
6/10

Azt, hogy a metalcore és a bőrgatyás rock’n’roll nem áll olyan messze egymástól, remekül bizonyítja az Avenged Sevenfold 2005-től bejárt életútja, vagy elég csak az Atreyu későbbi próbálkozásaira gondolni, akik szintén remekül keverték a pattogós metáltémákat rádiórock-szerű fülbemászó dallamokkal. A Bloodjinn és Glass Casket tagokat felvonultató Vanisher szeme előtt is ez a kép lebeghetett, amikor kialakították azt a modern metál köntösbe öltöztetett hard rock hangzást, amely úgy is friss hatást tud elérni, hogy több évtizedet is visszanyúl a múltidézés során. Az eredetileg Zero System név alatt futó banda egyébként már túl van egy nagylemezen, amely egyfajta átmenet volt a korábbi színtiszta metalcore és az új hatásokkal való kísérletezgetés között, ám az új albumon már főképp a rock hatások érvényesülnek. Ez nem mondható a legjobb döntésnek, hiszen a 2010-es The History Of Saintset pont azt teszi naggyá, hogy megtalálták az egyensúlyt a két stílus között és szinte újító erővel hat a legtöbb dal, míg az Unbound legtöbb pillanata kiszámítható marad, főleg egy újabb Blessed By A Broken Heart lemez magunkévá tevése után. Meglepő módon azonban a slágeressége mellett réteges is tud lenni, így azok is találhatnak benne örömet, akik szeretnek egy kicsit rágódni a zenén. A fő célját tehát eléri az album, hiszen egy hosszú távon is szórakoztató rocklemezt kapunk, metalcore csomagolásban, amely mind ének, mind zenei szempontból felér a legnagyobbakhoz, kár, hogy két éve kiadták a THOS-t, mely után egy kicsit gyengébbnek hat az összkép. (Jene Balázs)