Már megint hol a metal?! Kritika az Alcest lemezéről

folder

Tracklist:

1. Wings
2. Opale
3. La Nuit Marche avec Moi
4. Voix Sereines
5. L'Éveil des Muses
6. Shelter
7. Away
8. Délivrance

Műfaj: post-rock, shoegaze

Támpont: Anathema, Sigur Rós, Talk Talk

Hossz: 45:37

Megjelenés: 2014. január 17.

Kiadó: Prophecy

Webcím: Ugrás a weboldalra

Érdekes, egyre merészebben ívelő utat jár be a francia Alcest. Mondhatnánk azt is, hogy ez az út egyben a multi-instrumentalista agytröszt, Neige útja is, hiszen a zenekar kezdettől fogva az ő személyes, belső világának kivetüléseként jellemezhető. Az Ulver és Burzum közeli black metalba egyre hangsúlyosabban építette be a post-rock és shoegaze hatásokat. Olyan, csak egy szűk réteg által ismert és hype-olt (létezik erre normális magyar szó különben?) formációkra kell gondolni, mint a Ride, a Slowdive, de a post-rock előadók közül kiemelt népszerűségnek örvendő izlandi csodát, a Sigur Róst is nyugodtan odatehetjük a sor végére, főleg mostantól. A 2010-es Écailles de Lune páratlan érzékkel vegyítette a fenti hatásokat, ott érett be mindaz, amit ez első lemeznél még „csak” nagyon komoly ígéret volt. Meg is kapta az őt megillető underground hírverést, ami mai szemmel nem is tűnik olyan vészesnek, tekintve a legutóbbi Deafheaven produkció körül kialakult hisztériát.

Az áttörésnek is nevezhető második album óta sok víz folyt le a Szajnán. A 2012 elején megjelent folytatás, a Les voyages de l’âme nem tudott akkora meglepetést okozni, mint tette azt elődje, mi több, lényegében ugyanarra a receptre készült, és összességében egy nehezen befogadható, kevés igazán kiugró vagy zseniális pillanatot (kivétel például a klippel is megtámogatott Autre temps) tartalmazó, egy helyben toporgó alkotásként maradt meg a többekben. Némely kritika azonban meglehetősen pozitívan fogadta ezt a korongot is, viszont ez részben az előző lemez generálta lelkesedéshullám utószelének is betudható. Talán maga Neige is érezte, hogy ebből a vonalból egyszer már kihozták a maximumot, nem nagyon lehet már fokozni a fokozhatatlant, így az önismétlés elkerülése végett ugyanahhoz az eszközhöz nyúlt, amihez 2011-ben az Opeth is, vagyis kiölt a zenéjéből nagyjából minden metalos elemet, úgy, hogy a rá jellemző karakteres atmoszféra megmaradjon. Kétségkívül kockázatos vállalkozás, mivel amellett, hogy az eredmény sikere is kétes, úgy a rajongók toleranciája sem biztos, hogy véges. Azokat, akik ragaszkodnak a fémes megszólaláshoz, automatikusan elveszti a zenekar, viszont jó esetben ugyanennyi, vagy még több új hívet szerez. Olyanokat, akik eddig épp a karcosabb él miatt idegenkedtek tőlü – ez utóbbira egészen jó esély van, már csak a bevezetőben emlegetett Deafheven jelenség, no meg olyan apróság miatt is, hogy a Rolling Stone máris besorolta őket azok közé, akikre érdemes lesz 2014-ben odafigyelni.

A banda háza táján személyi és technikai értelemben igazán nagy változások nem történek: továbbra is Neige énekelt és játszott fel mindent, kivétel a dobokat, amit az állandó társ Winterhalter kezelt, a kiadó pedig most is a német székhelyű Prophecy, aki az összes eddigi kiadványukat kezelte. Egyedül a stúdiózás tekintetében történt jelentős előrelépés, ugyanis a munkálatok ezúttal Izlandon zajlottak, a Sigur Rós zenekar saját stúdiójában, producerként pedig az a Birgir Jón Birgisson dolgozott velük, aki a fenti zenekaron túl Sólstafir, Spiritualized és The Album Leaf produkciókon is bizonyított. Először is azt érdemes tisztázni a Shelter nyolc szerzeménye (pontosabban hét + egy rövid bevezető) kapcsán, hogy mi az, ami a radikálisnak tűnő változások – vagyis a nyers ének és a metalos gitártémák teljes elhagyása – ellenére is állandó, konstans. Mindenképp ide sorolhatjuk azt a tényt, hogy az Alcest zenéje továbbra is erős, sajátos atmoszférával bír, amely alapvetően szomorkás, elvágyódással és magánnyal átitatott. A francia nyelv mellett még mindig kitartanak, bár a lemez vége felé helyet kap angol nyelvű szerzemény is (Away). Anyanyelvük további egyediséggel ruházza fel a dalokat, dallamossága, különös hangzása remekül illik ehhez az álmodozós, éteri világhoz (újabb Sigur Rós párhuzam). Bármilyen meglepő is tehát, azt lehet mondani, hogy a két, igencsak fajsúlyos összetevő eltűnése nem feltétlenül eredményezett teljes újjászületést, mivel a korábbi karakterből sikerült így is jócskán átmenteni az új irányvonalba. Vagyis, valami olyasmi történt most is, mint a ’90-es évek végén, amikor az akkori sötét hangzású metal formációk közül többen felfedezték maguknak a rock zenei gyökereiket (pl. a legutóbbi turnépartner Anathema, vagy a The Gathering).

Új hangulatokkal, érzésekkel viszont bővült a zenei eszköztár. A melankólia mellett az emelkedettség, a pozitív kicsengésű témák hangsúlyosabban jelen vannak, mint korábban bármikor. Legjobb példa erre a beharangozóként már tavaly felbukkant Opale, ami szabályosan vidám szerzemény, oly annyira, hogy még egy kis U2 és Arcade Fire (Here Comes the Night Time) hangulatot is kihallani. Kicsit merész is volt megtenni klipes nótának, de aztán év elején ügyesen a záró tíz perces Délivrance vált elérhetővé, ami a másik végpontot képviseli, ugyanis ez a tétel nyúl vissza leginkább az Écailles de Lune „egyedül sétálok a tengerparti kopár sziklákon, miközben a hullámok csapkodnak” hangulatához (csak épp hörgés és torzított gitár nélkül). Így talán azok is veszik a fáradságot, hogy megismerkedjenek az albummal, akiket az Opale elriasztott. A két véglet között természetesen a hangulati skála kevésbé élesen váltakozik, a szomorkás és emelkedett részek okosan, arányosan követik egymást, emiatt sokkal kevésbé egysíkú az összhatás, mint a Les voyages de l’âme esetében, és a szerzemények is jobban elkülönülnek, karakteresebbek, nem annyira homogének mint legutóbb. Mindezt úgy sikerült keresztül vinni, hogy nem válik zavarossá, vagy csapongóvá a produkció, van egy íve az egésznek, ami néhol egészen katarzisig képes fokozódni (Voix Sereines leginkább). Mi az, ami miatt mégsem zseniális a Shelter? Épp amiatt, hogy a fent említett katarzis, ami az ilyen típusú zenék esetében újra meg újra be kell, hogy következzen az újrahallgatások alkalmával, kevéssé van jelen itt. Néhány kivételt leszámítva hiányzik belőle az a fajta átütő érzelmi töltet, ami a második lemezüket naggyá tette, vagy mondjuk az utóbbi Anathema korongok sajátja, de ismét jöhetnék a Sigur Rós nevével is (azért ez várható volt, hogy ezek után úton-útfélen őket fogják emlegetni, ugye?).

Az alapvetően egyenletes, magas színvonal és az igényesség miatt kicsi erősnek érezném a langyos víz kifejezést, de valahol mégis találó. Ha ‘Écailles kapcsán kopár sziklákhoz csapódó hullámokról beszéltem, akkor a Shelter maximum egy laza csónakázás a napfényes tengeren, sőt inkább egy hegyi tavon. Kellemes, jóleső, viszont veszélytelen, hiszen az ég kristálytiszta, a tó feneke is látszik, nincs borzongás a mélység láttán. Legutóbb is 7 ponttal jutalmaztam a zenekar teljesítményét, amiben azonban benne volt a jóindulat is. Most önmagában a zsákutcából történő kitalálás ténye miatt kaphatnának egy nyolcast, viszont a fent leírtak miatt mégis csak szigorú leszek, annak ellenére, hogy díjazandó az új irányvonal keresése. 7/10