Becoming The Archetype – Celestial Completion

Ugyanis a zenekar új nagylemeze nemcsak az eddig meglévő karakteres vonásokat örökölte meg (gondolva itt arra a metalcore közegre, ami nem veti meg a svéd death metalt, a schuldineri hagyományokat, a katolikus indíttatású orgonás- és szopránbetéteket, valamint a neoklasszikus kitérőket sem), hanem az utóbbi két nagylemez hátulütőjét is. Arról van szó, hogy a Becoming The Archetype valahogy a Terminate Damnation óta nem tudja olyan szervesen összekötni dalait, hogy a dalcsokor valós, egységbe szervező kohéziót élvezzen, valamint arról, hogy a zenekar egyszerűen belefutott abba a hibába, hogy önmaga zsánereként írjon olyan albumokat, amik csak parányi mértékben képesek valamennyit hozzátenni a zenekarról már kialakult, egyébként egy szolid hullámvasútra emlékeztető képről. És ahogy a bemutatkozó nagylemez utáni egyszerűsödést egy talán visszarettenés szülte újbóli öndefiniálás követte, úgy most a Celestial Completion a bevált recept mellett mert annyira nagyot gondolni, hogy még ne tudjuk határozottan eldönteni, hogy az új lemez előre- vagy visszalépés-e. Egy azonban biztos: az új nagylemez lényegében a keresztény metalcore-színtér Crack The Skye-ja.

És ez elsősorban abban jelentkezik, hogy a réteges szerkesztésű nagylemez dalait ismét csak dalszövegeik fogják össze egy szervezett egységgé, és azon felül egy annyira szerteágazó, a múltból és a jelenből egyaránt merítő kiadvánnyal van dolgunk, ami megköveteli magának, hogy rituáléként álljunk neki az odafigyelést igénylő hallgatásnak. Elvégre a Dichotomy példáján jelen esetben valóban sikerült megteremteni azt az egységet, hogy Jason Wisdomék négy percben is tudjanak annyit mondani, mint optimális esetben kilencben. Azonban a dolog buktatója a valóban színes és a zenekart teljes mértékben jellemző dalok tükrében mégis az, hogy a Celestial Completion bizonyos szempontból teljesen téttelen, és még így is csak tulajdon apróságaival, színesítő eszközeivel bír kellő izgalmat biztosítani hallgatóinak ahelyett, hogy szervezett komplexitásával bilincselje le az érdeklődőket. A szerkezet-a-szerkezetben mintáját követve ilyen érdekesség a Requiem Aeternam dalhármasa (I, II, III), ami a zongorás bevezetést követően tényleg felvonultat minden olyan panelt (megtoldva azt a valóban mastodoni vocoderrel), ami önmagában is definiálja a bandát, valamint hasonlóképp meg kell jegyezni a Cardiac Rebellion harsonával megerősített breakdownját és páratlanul ízes hard rock-szólóját, ami valódi csemegének tekinthető, akárhonnan is nézzük. Talán épp ez a felvétel legnagyobb fegyverténye, hogy úgy érzékelhetően úgy vesznek el az egyes dalok a zenekartól megszokott teátrális panelek részleteiben, hogy még így is képesek megmaradni az emlékezetben, hiszen a zenekar valódi hatásai már elhomályosultak, és ebből jött létre egy markáns, megjegyezhető arculat. Az alábbi arculat azonban már kellően kiforrott ahhoz, hogy bármit is érdemileg hozzá lehessen tenni, így a Celestial Completion minden erényével is ugyanarra a sorsra jut, mint két elődje: belátható időn belüli mellőzésre, mert a Terminate Damnation újszerűségét, izgalmát, erejét még mindig nem sikerült megugrani, felidézni.

Még úgy sem, hogy a nyolcvanas évek metal- és rockhagyományait is megidéző riffjei (hogy a szerencsétlen Born Of Osiris-áthallásról ne is beszéljünk), a dallamos énektémák domináns térhódítása, valamint az ismét előszeretettel alkalmazott sokszínű, több hangszer bevonását megkövetelő hangzás ideig-óráig mentik a menthetőt, és teszik ezt teljesen jogosan, mert a Celestial Completion nem egy rossz lemez, csak éppen akaratlanul is kijelölte azt az önismétlések által fokozatosan súlytalanabbá irányt, ami a metal történelmében annyira talán nem is egyedi. Lehet, hogy valójában így születnek a legendák?

10/6.