Airbourne – Black Dog Barking

Tracklist:

1. Ready To Rock
2. Animalize
3. No One Fits Me (Better Than You)
4. Back In The Game
5. Firepower
6. Live It Up
7. Woman Like That
8. Hungry
9. Cradle To The Grave
10. Black Dog Barking

Műfaj: hard rock

Támpont: AC/DC, Judas Priest

Hossz: 34:54

Megjelenés: 2013. május 21.

Kiadó: Roadrunner Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Újrahasznosítani az AC/DC zenei eszköztárát és hangulatvilágát? 2007-ben? Az ötlet önmagában felér egy légicsapással, de az Airbourne zenekar bevállalta, és annyira bejött nekik, hogy ha nem jutott volna el európai fülekbe az I Killed The Prom Queen, a Parkway Drive vagy a Karnivool zenéje, azt hihetnénk, hogy az ausztrálok kizárólag tufa rockslágereket képesek játszani. Ezek után a világ legnehezebb feladata érdemben cikket írni a bandáról, mert elvileg elég lenne bemásolni Angus Youngék diszkográfiáját, hogy „na, ilyen”. De azért kíséreljük meg a lehetetlent:

Miért is nehéz kettőnél több értelmes mondatot összerakni erről a korongról? Először is azért, mert az összes dal ugyanolyan. Nem, ne nézzetek értetlenül: egyforma mind, egy-két hangszeres intró vagy megcsavart (persze csak a konstans kettőnégyhez képest) dobtéma zökkent csak ki a sablontémák mocsarából. Egy ilyen lemeznél persze ezen nem kell fennakadni, és szerencsére nem estek bele abba a hibába az O’Keeffe tesók, mint a 2010-es No Guts. No Glory. esetében. Az a lemez ugyanis alapból negyvenöt perces, bónuszdalokkal egy órás lett, ami már nem is légi, hanem atomtámadás az idegrendszernek, most viszont szerencsére sikerült ésszerű keretek között zenélni. A dalok is kellemesen rövidek, és ahol valami intró miatt nem, általában ott sem dőlünk a kardunkba (mondjuk a Ready To Rock lomha felvezetésével és kiállásával, valamint öt perces hosszával az elképzelhető legrosszabb kezdőnóta egy ilyen korongnak). Hogy állunk ezek után a slágerekkel? Felemásan: van egy-két iszonyú ragadós nóta (No One Fits Me…, Back In The Game, Live It Up, Cradle To The Grave), a többi viszont semmivel sem ad többet, mint a már unásig ismert múlt századi klasszikusok (az Animalize és a Firepower is felfogható persze slágerként, de én azért vonakodnék gyerekmondóka szintű refréneket ilyen attribútumokkal felruházni). Az összképet tekintve persze azért már sokkal jobb a helyzet, az Airbourne ugyanis még mindig képes szállítani a hetvenes-nyolcvanas évek rockjának patinás hangulatát, megfejelve fiatalos energiával (a múltidézést szolgálandó még easter egg is került a lemezre, tessék hallgatni a címadó dalt 1:07-től, nem lövöm le a poént). Ami pedig a legdurvább ennél a zenekarnál, hogy egyszer sem érezzük úgy, mintha hiányozna Angus Young. Ez egyrészt azért lehet, mert az öreg Aussie témái valójában nem annyira jellegzetesek, hogy ne lehetne két hónap gitározás után maradéktalanul lelopni a stílusát, a színpadképet meg a Joel O’Keeffe magabiztos gátlástalansággal adja el, vele kapcsolatban pedig azért el kell ismerni, hogy kezdeti stádiumban lévő rockisten. A lemezt minden hard rock rajongónak merem ajánlani, kizárt, hogy túl nagyot csalódjanak (továbbá nekik üzenem, hogy június 12-én koncert az A38-on!), mindenki mást viszont figyelmeztetnék, hogy igazi szőrős szívű, mellű és tökű réteglemez lett ez az Airbourne korong (is), úgyhogy az, akit soha nem kapott el a hosszú haj és a bőrnadrág (vagy éppen a rövidgatya-zakó párosítás), az óvakodjon az ausztrál csapattól, mert bő fél órás lemez ide vagy oda, be fog rajta aludni. Még egy fél pont azért lejön a végső értékelésből, mert az azért nem járja, hogy egy zenekar ennyire ne legyen eredeti. 6,5/10