What Do You Stand For? (3/3)

Tracklist:

Ha megkésve is, de elérkeztünk háromrészes cikksorozatunk utolsó, záró darabjához, amely hosszas várakozást kielégítve a 2000 utáni metalcore szubkultúrájának tíz leghatásosabb kiadványát vonultatja fel. Ahogy az első (30–21.), valamint a második (20–11.) cikk esetében, úgy itt is lesznek kakukktojások, ám igyekszem érvekkel alátámasztani választásomat: itt hangsúlyoznám ki, hogy továbbra is fenntartom a lista szubjektív alapját, és a szempont számomra az volt, hogy a (második hullámos) metalcore-ral való viszonyunkat csupán lemezekre bontva tudjam érzékeltetni. Ennek tükrében az lista első felének albumai egytől-egyig teljes asszociációs nyalábokat indíthatnak el az agyakban, de hát ennek alapján hasonlítjuk, minősítjük a színtér produktumait: én pedig ezt próbálom most keretbe foglalni.

10. UNDERØATH

They’re Only Chasing Safety (2004)
(SOLID STATE)

Azért nem irigylem Dallas Taylort, mert ami a Liverpool esetében Michael Owen volt, azt az UnderOath szempontjából a banda ekkor kilépett énekese testesítette meg, hiszen az ő esetében is igaz, hogy amíg a Liverpool úgy tudta megnyerni a BL-t, hogy a csodacsatár(nak tartott sportoló) már elment hőn szeretett klubjától, addig az UnderOath is akkor kerülhetett igazán a köztudatba, mire Dallas már a Maylene And The Sons Of Disaster megalapításán fáradozott. Persze ehhez a 2002-es The Changing Of Times (kiadói hátszéllel) úttörő(nek beállítható) hangzására és emlékezetes szerzeményeire is szükség volt, hiszen lényegében ez alapozta meg azt, hogy az UnderOath egyedülálló jelenségként legyen elkönyvelve a tengerentúli koncertéletben. Éppen ezért volt nehéz dolguk a They’re Only Chasing dalaival a kritikusoknak is: alig olvashatunk visszatekintve olyan recenziót, amely tényleg meg tudta volna ragadni a hangzás újdonságának lényegét – és talán erre nincs is szükség, hiszen tényértékű, hogy kellőképp izgalmas, szerethető, erőteljes (és ami a legfontosabb: időtálló) dalcsokorral van dolgunk, ami gyakorlatilag egy önálló, máig életben lévő, ám értékek szempontjából némiképp apadó hullámot indított útjára. Persze mindezt úgy, hogy a ‘Chasing nem egy metalcore-lemez, ám aki ebben a közegben érzi jól magát, szinte biztos, hogy legalább egyszer meghallgatta, sőt: magáénak érezte a felvételt. És nem csupán azért, mert az UnderOath nélkül a Rise Records sem tudta volna kiterjeszteni a szárnyait, nem is csak azért, mert lényegében a The Devil Wears Prada sem teljesíthette volna ki (1, 2, 3) az UnderOath zeneiségét a metalcore közegébe ágyazva, hanem azért is, mert Aaron Gillespie-ék főműve tényleg egy egyszeri és megismételhetetlen produktum, ami ha okozott is némi fogalmi képzavart a műfaji terminusok használatát illetően (beleértve a post-hardcore és emo, emocore-jelöléseket), kétségkívül fontos állomása volt annak, hogy a metalcore közege milyen úton formálódott tovább.

Főként azért, mert a Spencer Chamberlainnel átformálódott tagság zeneileg is más ösvényt kívánt folytatni: így a Define The Great Line már érezhető közelségbe került a metalcore-ral, ám sötét hangulata és átalakult eszközhasználata miatt sem tudott már akkora sikert aratni, mint elődje. Ugyanez igaz a Lost In The Sound Of Separation dalaira is, amelyek mintegy összegezni kívánták hangulati szempontból a zenekar utóbbi éveit, és amikor már megérhetett volna a stagnálás vádja, a zenekarból az utolsó alapító tag, a dobos-énekes Aaron is kilépett (2009-ben a Bécsig eljutó Give It A Name-en még benne volt a bandában). Az így kicserélődött banda tavaly mutatkozott be az Ø címre keresztelt kiadvánnyal, ám többségében már teljes érdektelenség követte a lemez promócióját, elvégre a bandát valahogy mindig Aaron testesítette meg. Ez azonban semmit sem von le a ‘Chasing értékeiből és fontosságából.

9. BOTCH

We Are The Romans (2001)
(HYDRAHEAD)

És ha már a kakukktojásoknál tartunk, a Botch talán legismertebb lemezét is fel kell sorakoztatnunk, már csak két okból is: egyrészt a We Are The Romans a cikksorozat legidősebb kiadványa, hiszen a Wikipédia tanúságtétele szerint 2000 januárjának első napján jelent meg (ami önmagában is nonszensz, nem?), másrészt azért, mert zenei összhatásában és értékrendjében úgy támaszkodik a kilencvenes évekre, valamint ezen belül az első metalcore-hullámra, hogy lényegében így indíthatta el azt a kaotikus hullámot a kétezres évek metalcore-fertályán, amit néhány év múlva a Norma Jean és a Beecher vett elő ismét, és mozdított el egy másik, határfeszegetés szempontjából modernebb irányba. Ez a modernség azonban már a Botch-ban is megvolt, épp úgy, ahogy a metalcore-on belül az agresszív, gyakori váltásokkal és disszonáns betétekkel fokozott hangzásvilágot már a kilencvenes évek elején a német Acme is definiálta, körüljárta. A különbség csupán abban rejlik, hogy a Botch egy új élménnyel ruházta fel ezt az önmagában is igen szélsőséges hangzásvilágot, ez pedig a folyamatos örvénylés ténye, ami a gitáros Dave Knudson érdeme, hiszen az ő őrült játéka alapozza meg a Botch minden energiáját, agresszióját és izgalomfaktorát. Dave témái pedig nem csupán a legszikárabb gitárörvénylések terén tudnak kibontakozni, hanem sokkal érzékenyebb dallamok és hangulatok megszólaltatása esetén is (C. Thomas Howell as the “Soul Man”). A lemez tehát összhatásában szintén megihletőként áll kapcsolatban a metalcore-ral (valamint úgy általában a metallal és természetesen a mathcore-ral is), hiszen az itt tapasztalt riffek, disszonáns kiállások és váltások az elmúlt évtizedben számtalan formában köszönhettek vissza újabb produktumokon is. A bandának ez volt az utolsó nagylemeze, az utódok sokszínűsége (Minus The Bear, These Arms Are Snakes, Russian Circles) azonban érzékelteti a zenekaron belüli irányváltás igényét, ami a döntő széthúzáshoz vezetett. A projektek között a Narrows az, ami talán legközelebb áll az anyabanda hangzásvilágához, azonban ez a zenekar már nem is fog akkora hatást gyakorolni a színtérre, mint tulajdon gyökere, valamint bármennyire is meggyőző tud lenni az összhatás, mégis hiányoznak belőle néhol a knudsoni tekerések.

8. LAMB OF GOD

As The Palaces Burn (2003)
(PROSTHETIC)

Talán többen is emlékeztek a brit példán felállított “(The) New Wave Of American Heavy Metal” fogalmára, amivel az előző évtized mainstreambe emelkedett, tartásában mindenképp metalcentrikus, ám zeneileg a metalcore nyers agressziójával is szimpatizáló bandákat jelölték meg. Ilyen zenekarként vált ismertté a Lamb Of God is, amely bandának már az elődje, az egyetlen nagylemezt megélt Burn The Priest is bátran kacérkodott azzal, hogy a kilencvenes évek metalcore-szélsőségeit házasítsa össze egy igen haladó felfogású thrash-szellemiséggel. Ezutóbbi azonban nem egyeztethető össze a Shadows Fall és az All That Remains által képviselt thrash-képzettel, sőt, lényegében a Lamb Of God is ilyen szempontból mintegy látens előfutára volt az utóbbi öt évben elhatalmasodó thrash revivalnek. Erre ő maguk is rátettek egy lapáttal, hiszen az alábbi lemez az utolsó, ahol még ki tudjuk mutatni a vonalkód alatt található “nyomokban metalcore-t tartalmaz” felirat valóságtartalmát, ez a tény azonban nemcsak azt világítja meg, hogy miért nem tudtak mit kezdeni a zsurnaliszták a maguk korában az új hullámmal, hanem azt is, hogy a Lamb Of God felfrissített thrash-szellemisége mennyi különböző formában van jelen a mindennapjainkban. És ugyanígy meg kell említenünk a breakdownok használatát, valamint előfordulását is, hiszen a kiadvány kettő olyan dallal is szolgált a nyitó Ruin és a szintén megklipesített (valamint az Amerikán kívüli régiókban kereskedelmi forgalomból kitiltott) 11th Hour formájában, amelyek nélkül a tördelések (na meg az ahhoz dukáló északi ihletettségű csontdallamok) sem lehetnének összehozhatók a groove-okkal: kétségtelen, hogy ez a hatalmas elánú vadság, ami visszatükröződik az As The Palaces Burnből, párját ritkítja.

A groove-ok pedig a továbbiakban még nagyobb hangsúlyt vívtak ki maguknak, lévén a Lamb Of God predesztinációjánál fogva is egy metalbanda, így pályájának további alakulása is megszabadult az itt még helyenként érvényesülő szélsőség-hajkurászással: ehelyett a thrash metalnak egy sokkal modernebb felfogása került a középpontba, amely hangzás elemei már nem kacsintgattak a metalon kívülre. Személy szerint én épp ezt az izgalmat hiányolom a zenekar jelenlegi működéséből, ám ilyen szempontból is meghatározó, úttörő (metal) albumnak tartom az As The Palaces Burn dalcsokrát.

7. GOD FORBID

Gone Forever (2004)
(CENTURY MEDIA)

Még mindig maradjunk egy kicsit a “NWOAHM” vonzáskörzetében, hiszen a God Forbid is megkapta ezt a jelzőt a Gone Forever sikeres fogadtatásával egyidőben: a Lamb Of Goddal szemben azonban itt a metalos hangvétel utólag került bele a zenekar hangzásvilágába, hiszen Byron Davisék zenekara az első metalcore-hullámból táplálkozott: ennek közvetett-közvetlen lenyomatait meg is találjuk a banda első két nagylemezén. Ilyen szempontból a Gone Forever két okból minősült vízválasztónak: egyfelől minden korábbinál nagyobb (és a későbbiekben még fontosabbá váló) teret szakított a heavy metal értékes hagyományainak megidézésére, másfelől megteremtette a politizáló metalcore archetípusát, amely a mai napig fenntartja a bandában a kritikai attitűdöt. Erre persze meg is van a srácoknak minden okuk, hiszen a többségében afroamerikai tagságú zenekar saját színterének Bad Brainseként bírálta Bush kormányzatát a Gone Forever dalaitól indulva egészen az azt követő, minden tekintetben progresszívebb konceptalbumig (IV: Constitution Of Treason). Ugyanakkor az ott tapasztalható, szokatlanul sötét hangvételt jelen esetben egy dühös magatartás előzi meg, ami visszaköszön mind a thrash-ben fogant riffek, mind az ízes szólók (amikben még Jeff Loomis keze munkája is benne van), mind a hangsúlyos breakdownok formájában. A Gone Forever legnagyobb erénye kétségkívül tulajdon tömörsége (azaz töménysége), hiszen a dalok egyáltalán nem vállalják túl magukat, sőt: az első hallgatások során még talán sűrűnek is hathat(ott) az összhatás, ami a metalcore-os elemek közül nem csupán a gitártémákat és kiállásokat örökölte át, hanem azt agressziófaktort is, ami képes újraértelmezni a heavy metaltól kölcsönzött betéteket. És lényegében épp ezért tud inspiráló szintézisként működni a Gone Forever mind a mai napig.

“Black, white and dead all over.” Az előbbi mondat lényegében a Constitution Of Treason magva is lehetne, hiszen a folytatás a Gone Forever hangvételén felbátorodva még élesebb bírálatot fogalmazott meg egy lemezen belül is három részre bontott koncepción belül. A DualDiscen megjelent kiadvány azonban már nem örvendett olyan egyhangú sikernek, mint elődje, pedig nem volt rosszabb annál: a különbség tényleg a zenei eszközhasználatban leledzik, hiszen a God Forbid megpróbált progresszívebb, komplexebb vizekre evezni mind a zenei koncepciót, mind a dalstruktúrát tekintve. Ezzel szemben az Earthsblood némiképp visszarettentebb képet mutatott, ami nem vett vissza a zenekar erejéből, csak az újdonságértéket itt a dalok minőségének kellett felülírnia. A banda 2009 nyarán Budapestre is eljutott, igaz, ekkor már Dallas Coyle nélkül, akit a turnén Kris Norris (ex-Darkest Hour) helyettesített, azóta pedig Matt Wicklund (ex-Himsa) tölti be a pozíciót, bár a folytatás azóta is várat magára.

6. TRIVIUM

Ascendancy (2005)
(ROADRUNNER)

És ha a heavy metal témakörén sem tudjuk túltenni magunkat, itt az ideje pár mondatban kitérni arra a lemezre is, ami nemcsak a mainstreambe tudta ágyazni a műfajt annak köszönhetően (a Killswitch Engage-hez azért kellett némi fáziskésés), hogy elsőként kapott nagykiadós szerződést, hanem egyben későbbi alternatívaként elsőként láncolta össze azt a heavy (inkább Heafy?) metallal. A Lifeforce talán legmesszebb jutó üdvöskéje pedig oda is tette magát a bizonyításvágy hevében, hiszen az Ascendancy már a megjelenés évében is egyaránt kivívta magának a szakma és a közönség szeretetét: a Kerrang! egyenesen az év lemezének választotta, a zenekar főnöke és dalszerzője, Matt Heafy pedig talán a legnépszerűbb fiatal gitárhős-reménységgé lépett elő röpke hónapok alatt. Ehhez persze az is kellett, hogy a lemezen tényleg ne legyen üresjárat: a Trivium második nagylemeze gyakorlatilag egy tökéletes slágermontázs, ahol a nyolcvanas-kilencvenes évek heavy és thrash metaljából (jelszó: Maiden-Metallica-Megadeth-Machine Head) ihletődött riffek és szólók vegyülnek a debütalbumon kitapasztalt metalcore-elemekkel. Ilyen szempontból pedig az Ascendancy nem csupán a múltidéző (mi több, egyenesen kergető) metalcore prototipikus kiadványává lépett elő, hanem éppen ennek köszönhetően hitette el egyes recenziókon keresztül a közönséggel, hogy a metalcore, mint olyan, főként arról szól, hogy a múltból épít fel valami újat, megfeledkezve az egész kilencvenes évekről, és a műfaj akkori hangzásáról, érdemeiről. Erről persze nem a Trivium tehet, sőt, talán ez a legjobb példája annak, amikor egy metalcore-lemez el tudja oszlatni a generációs különbségeket, hiszen húsz év alatt is épp annyira élvezhető, mint negyven felett. Ez pedig főként annak köszönhető, hogy a hangulati azonosulás úgy vált teljessé, hogy a lemez teljes hosszán gyakorlatilag nem is találkozunk plagizálással: Matt olyan témákat írt és járatott csúcsra (a két és fél perces terjedelemtől egészen hat percig), amik egyszerre tesznek tanúbizonyságot hiteles rajongásról és fiatalos lendületről.

Ezzel pedig a Trivium be is írta magát a metal történelemkönyvébe, klubkoncertjük pedig azóta sem volt: éppen ez az aréna-szellemiség eredményezte azt, hogy hőseink kicsit túlzásba vitték a retró szellemiségét, így a The Crusade eredményeként a fiatal közönség szinte teljesen kicserélődött egy sokkal idősebbre, lévén a metalcore-ból csent elemek szinte teljes leárnyékolásra leltek, és helyette csak a pallos meg a lángok maradtak, az meg nálunk így is van épp elég. Ezt követően a Shogun kulturális szempontból is nagyobbat (a görög mitológia felemlegetésével pedig talán zagyvábbat) mert gondolni, ám zeneileg talán könnyebb volt elfogadni a lemezt, még úgy is, hogy a mi generációnk többsége már tudja, hogy még ehhez nem vagyunk mi elég szakállasak, és a pocakunk sem elég edzett. Azóta pedig az alapító dobos Travis Smith is kilépett, így hát félő, hogy a Trivium valaha is megismételné az Ascendancy mindent felborító és igen visszhangos sikereit.

5. AS I LAY DYING

Frail Words Collapse (2003)
(METAL BLADE)

Azt hiszem, 2003 nyarán valami nagyon megtört a metal világában, hiszen a Metal Blade egyszerre adott ki két olyan lemezt, amik azóta nemcsak módszeresen felforgatták a célzott műfajokat, hanem már ekkor is mertek egy-egy nagy cuppanóst küldeni tulajdon ihletőik arcátlan utánzói és lapos követői felé. Az egyik ilyen banda a The Black Dahlia Murder volt az Unhalloweddal, a másik pedig az As I Lay Dying a Frail Words Collapse-szel. Saját tapasztalataim alapján a mi generációnk gyomra nagyjából innentől nem vette be az In Flames-pótlékokat (meg úgy általában a sablontermékeket a metalban), és erre meg is volt a magunk oka, lévén az As I Lay Dying jókor volt jó helyen, bivalyerős megszólalással, fogós dallamokkal, kellő dühvel és izgalommal ahhoz, hogy ne is akarjunk mást hallgatni. A svédelt csontdallamok tökéletes szintézisbe léptek a disszonáns tördelésekkel, a gitármelódiákat a második hallgatás után mind dúdoltuk, és a dalszövegek is igen hamar összeálltak. Szóval az As I Lay Dying azzal, hogy levetkőzte bemutatkozó nagylemezének még a kilencvenes évek által megihletett kaotikus és agresszív hangzását, lényegében elérte azt, hogy népszerűbb legyen, mint arról a zenekar valaha is álmodhatott volna a korábbi arculatával. És ha visszaemlékszünk, ezen felbuzdulva a Metal Blade szorgosan el is kezdte tyúkanyó módjára maga köré gyűjteni a hasonló arculatú zenekarokat: így kapott szerződést az If Hope Dies, az Unearth, az A Love Ends Suicide és az I Killed The Prom Queen is. Ugyanakkor az As I Lay Dying mégis meg bírta őrizni saját emblematikus alakját, amiben közrejátszott az is, hogy az újszülöttnek minden vicc új: persze utólag már átlátható, hogy mik voltak a banda valós és csinált érdemei, annyi azonban kétségtelen, hogy dalainak és felvételeinek érdemeiből nem lehet levonni semmit sem, hiszen az AILD is nagyban hozzátett ahhoz, hogy a metalcore-ról való általános képünk összekapcsolódjon a göteburgi csontdallamokkal és a breakdownokkal (ugye a Darkest Hour esetében más képlet játszik, de erre majd később térünk vissza).

Ezt követően a Shadows Are Security a maga több mint negyedmillió eladott példányával tudta tetőzni azt, ami az alábbi lemezzel elindult, majd ahogy a tagcserék is gyakrabban előfordultak a bandában, úgy az irányzék is megváltozott. Tim Lambesis időközben produceri munkákat is vállalt (többnyire megosztó eredményekkel), valamint Schwarzi előtt tisztelegve szólóprojektbe kezdett Austrian Death Machine néven, és ennek örömére az An Ocean Between Us úgy lehetett az AILD legegységesebb dalcsokra, hogy zenei tartalmában már egy másik, jóval thrash-esebb szellemiségű banda köszönt vissza. Ugyanez folytatódott a The Powerless Rise dalaiban is, azzal a különbséggel, hogy a felvételen elterpeszkedett a rutin élménye, aminek köszönhetően a zenekarra is kevesebb szakmai figyelem hárult, és a Budapestre elért turnéjukon is inkább biztosra mentek a best of-szettjükkel. Teljes joggal.

4. UNEARTH

The Oncoming Storm (2004)
(METAL BLADE)

Mindenféle rosszindulat nélkül hasonló pozicionáltság kellett ahhoz is, hogy az Unearth neve benne maradjon a véráramban: ez pedig a minőségi dalok nélkül nyilván nem jöhetett volna létre, így a The Oncoming Storm nem csupán a mai napig a legjobb Unearth-nagylemez (feltehetőleg az is marad), hanem egy (régi-)új alternatíva is a metalcore-dalírásban. Ez annyiban kínál más ösvényt, hogy a svédelt ihletettségen túlmenően a metal hőskorát sem fél megidézni, így az ikergitárok bátran kacérkodnak a maideni lánggal, és mindezt természetesen úgy, hogy a zenekar gyökerei (azaz az első metalcore-hullám által megihletett disszonáns játékok levétele) is visszaköszönnek a dalokban. Ez az átmenetiség adja az Unearth legnagyobb varázsát és erejét (valamint a több korosztályra kiterjedő ismertségét), hiszen minden zenei komponens visszatükröződik a zenekar híresen eseménydús koncertjeiben. Éppen ez az intenzitás manifesztálódik a The Oncoming Storm dalaiban is, ami okosan osztja fel a zenei összetevők arányát is: mindenből mindig épp annyi van, amennyire szükség van, és ugyan minden dallam és váltás visszavezethető egy felsőbb hatásra, ez mégsem válik kínos ponttá, hiszen a dalok lendülete és minősége részlegesen feledteti az ihletettséget. Ebben persze az anyag sokszínűségének is fontos szerepe van, hiszen a fiatalos lendületet sugárzó tételek mellett még egy igen különleges zongorás intermezzo (Aries) is helyet kapott: ez azonban nem bontja a kohéziót, hanem éppen erősíti, hiszen az alábbi kikacsintás mutatja meg igazán, hogy tényleg felnőtt dalírói vénával rendelkeznek a srácok.

Kár, hogy azóta ezt hasonló elánnal nem tudták elhitetni a közönségükkel, hiszen ahogy az In The Eyes Of Fire a Trivium példáját követve már hivatalosan is az idősebb generációkhoz szólt, addig a The March már némiképp visszakacsintott az elhagyott ösvényre, és egy sajátos, átmeneti összhatás jött létre. Persze a tagcserékkel sújtott banda lényegében soha nem is váltott irányt: csupán saját zenei palettájának arányait babrálta, és ezt leginkább a ‘Storm dalcsokrában tudta tökélyre fejleszteni.

3. DARKEST HOUR

Hidden Hands Of A Sadist Nation (2003)
(VICTORY)

Sokat vacilláltam azon, hogy a Darkest Hourtől a Mark of the Judas vagy az alábbi lemez kerüljön az összesítésbe, ám úgy véltem, hogy amíg a 2000-es album jó eséllyel is pályázik minden a idők legígéretesebb metalcore bemutatkozása-címre, addig még ebben a kiadványban jelenik meg tökélyre fejlesztve az a szenvedély és dinamizmus, amit a zenekar az első két nagylemezén, valamint a közben kiadott spliteken érlelt ki. Ugyanis a Darkest Hour ahelyett, hogy továbbra is azon lett volna, hogy a dallamos death metal témáit szelidítse meg és formálja át a metalcore közegén belül, inkább arra váltott, hogy közelítsen a dallamos death metalhoz: ennek eredményeként a dalok átlagos tempója drasztikusan (azaz lélegzetvétel nélkül) megemelkedett, a riffek nemcsak reszelnek, hanem egyenesen lüktetnek a nyers erőtől, és lényegében a Darkest Hour kvázi külső szemlélőként modernizálta a dallamos death metalról kialakult képünket. Ebből a szempontból a Darkest Hour nemcsak átmenetet jelent a két pólus között, hanem egy olyan sajátos karaktert is, ami épp annyira tud idomulni a metalhoz, amennyire megtartotta saját metalcore gyökereit is, és éppen ez az arculat definiálja a bandát mind a mai napig. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar hozzánk gyakorlatilag hazajár, hiszen a budapesti hardcore-színtér igen hamar felismerte a bandában rejlő tehetséget és emberi értékeket, ami mára komoly és mély barátságokat eredményezett mindkét fél részéről, kölcsönösen alázatos hozzáállással.

Ezt követően a zenekar az Undoing Ruin formájában egy letisztultabb, ha úgy tetszik, slágeresebb kiadvánnyal örvendeztette meg rajongóit, ami visszatért a metalcore tűzhelyéhez. A legtisztulási folyamatot pedig a jóval kötetlenebb és szabadelvűbb Deliver Us folytatta, ami a Kris Norris kilépését követően rögzített The Eternal Return megjelenésével egy hirtelen visszarettenésbe csapott át, ám a múltidézés kevésbé könyvelhető el sikeresnek. A tizenöt éves banda új lemeze, a The Human Romance február végén jelenik meg, és ha már nem is fűzhetünk hozzá akkora elvárásokat, mint a zenekar első öt nagylemezéhez, attól még okozhat majd kellemes perceket.

2. CONVERGE

Jane Doe (2001)
(DEATHWISH INC.)

2001-ben az érzelmi hullámvasút fogalma új jelentéssel gazdagodott, hiszen ahogy a Converge már korábban is kivívta magának a hallgatóság figyelmét és szeretetét, úgy a Jane Doe-val felülírt minden korábbi szabályt, és gyakorlatilag egymaga meghatározta a következő évtizedet. És ezt nem csupán a Deathwish működésére, valamint Jacob Bannon ikonikus alakká való megnövésére értem, hanem arra is, hogy a Converge minden zenei határt áttörve rendelte alá saját alkotási vágyát az érzelmek lehető legtragikusabb és ezáltal éppen a leghatásosabban feloldozó kifejezésére. Ha úgy tetszik, a Jane Doe maga a tökéletes sokkterápia, ami belülről épp úgy emészt meg, ahogy ki is tisztít, és erre más produktum ilyen hatásfokon talán nem is képes. Ennek titka főként abban rejlik, hogy az alábbi dalcsokor tortúrája van annyira átélhető és végletesen személyes, hogy mindenki önmagára találhasson benne. Legyen szó a legmélyebb bugyrokról vagy a releváció általi lemondásról, a Converge a lehető legtermészetesebb emberi ösztönöket tükrözi vissza a lehető legtermészetesebb emberi ösztönök felhasználásán és kiélésén keresztül. Épp ezért van fontos szerepe minden egyes zajfoszlánynak, disszonáns kitartásnak, valamint letisztult pillanatnak, dallammorajlásnak: ilyen zaklatott Jacob lelke, és ha belegondolunk, a saját életünk is van ennyire törékeny, csak mi nem merjük ezt bevallani magunknak. Holott ez nem a gyengeség jele: épp itt kezdődik a bátorság. Továbbá azt is ki kell emelni, hogy a Converge intézménye lényegében híd a fiatalabb generációk számára ahhoz, hogy releváns betekintést nyerhessenek a kilencvenes évek metalos hardcore-forgatagába és a kaotikus metalcore-hangzás bölcsőjébe: ez a közvetlenség pedig nem csupán tanító célzata miatt díjazandó, hanem azért is, mert így tud releváns példa maradni napjainkig ez az igen fontos és érdekes, értékes színtér.

Az érzelmi szabadelvűség új értelmet nyert a You Fail Me dalcsokrában, ami gyakorlatilag a Jane Doe legmerészebb szélsősége mind a dalok közötti kohézió, mind a dalszövegek tartalma, mind hangulati sajátosságai alapján. A No Heroes keretein belül új lendületet vett a nyers agresszió, majd a vendégsereglettel új ízeket próbálgató Axe To Fall ha dalszerzési újdonságot nem is, atmoszféra-teremtési sokszínűséget mégis képes volt felmutatni a maga kissé öregedő bája ellenére is. Némiképp ezért is jött jól, hogy a zenekar tavalyi turnéja félig-meddig a Jane Doe bakelites újrakiadásának lett szentelve, hiszen a szett fele így a már most kultikussá váló album előtt hajtott fejet.

1. KILLSWITCH ENGAGE

Alive Or Just Breathing (2002)
(ROADRUNNER)

Végül pedig álljon itt az a lemez, ami ha a maga idejében nem is feltétlenül volt észrevéve, két évvel később mégis minden háttérbe szorító elánnal emelte be a metalcore címkéjét a populáris regiszterbe, ezáltal is kiérdemelve azt, hogy ha egy átlagos zenehallgatónak kimondod a metalcore-szócskát, 10-ből 7 esetben a Killswitch Engage nevével feleljen. Ehhez persze a Roadrunner nyomására is szükség volt, akik ha a kilencvenes évek vége felé indokolatlan hirtelenséggel is mondtak le metalos hardcore bandáik legjaváról, és később még a Glassjaw-t is megfingatták, valamit (többnyire pénzt, ami elsősorban a három évvel későbbi újrakiadás alkalmával térült meg) mégis láttak Adam D. riffjeiben és Jesse Leach énektémáiban. Elvégre ha belegondolunk, ez a két elem a zenekar legnagyobb fegyverténye: Adam D. gitártémái egyaránt rendelkeznek azzal a metalos szigorral, ami a banda későbbi karrierjét határozta meg, Jesse pedig (ha károgása és hörgése/ordítása nem is tartozik a színtér legmarkánsabb karakterei közé) tiszta énekdallamaival biztosítja az egyes tételek emlékezetességét, fogósságát. Ez a kettősség pedig, ami az erőteljesség és az érzékenység közötti szembenállásra épül, nemcsak az egész lemezt, hanem gyakorlatilag a Killswitch Engage-et sikeresen táplálta ahhoz, hogy zenéjük nem annak agressziójától, erőteljességétől válik megjegyzendővé (holott erre is lehetne példát találni még ezen a felvételen), hanem éppen slágeressége és fogóssága miatt. Erre a két leginkább kézenfekvő előfordulást a (véleményem szerinti legjobb KSE-tétel) The Element Of One és a klipesített My Last Serenade szolgáltatja: ezek nem csupán az ‘Engage arculatának első kiforrott mintái, amelyek a továbbiakban kerültek újbóli adaptációra, hanem egy olyan magabiztos irány a metalcore-on belül, ahol a dalforma (némiképp kilépve a műfaji hagyományokból) teljesen populáris modellt követ.

Persze mindez csak akkor válhatott igazán hozzáférhetővé, amikor a banda már két Blood Has Been Shed-taggal folytatta működését, amelynek első megnyilatkozása a The End Of Heartache című nagylemezen volt, ami ugyan sok szempontból folytatója és továbbvivője a bemutatkozó nagylemeznek, annak újdonságértékét mégsem tudta maradéktalanul megugrani. A Howard Jones által énekelt slágerek, mint a The Rose Of Sharyn vagy a Fixation On The Darkness főként az énekdallamoknak köszönhetően tudtak elrugaszkodni az Alive-tól, ám ez a csoda már nem tartott ki sem a csupán egyetlen slágert (My Curse) adó As Daylight Diesig, sem a címnélküli újabb nagylemezig. Ezt talán a srácok is megérezték, hiszen idő közben Adam D. egyre több stúdiós munkát vállalt, sőt, tavaly ismét összeállt Jesse-vel, aki lényegében egyetlen korábbi bandájával sem tudott ismét bekerülni a köztudatba, úgyhogy most, együttes erővel írták meg a Times Of Grace nevű projekt dalait, amelyek véleményem szerint nem említhetők egy lapon az ‘Alive-val, ám arra kétségkívül jók voltak, hogy feledtessék az utóbbi két KSE-nagylemez baklövéseit.

Remélem, hogy az elmúlt fél év során megírt három cikk legalább fele annyi örömöt jelentett számotokra, mint nekem a listázás folyamata: és ennél a pontnál köszönném meg mindenkinek, akiknek kikérhettem a véleményét az esetleges pontosítások és cserék kapcsán. Egy ilyen lista nyilván teljes mértékben szubjektív, és természetesen számtalan olyan banda van, akik valamilyen oknál fogva nem kerültek sorra: ez azonban nem az ő értékeikből von le. Csupán úgy gondolom, hogy hosszas gondolkodást követően ez a harmincas lista fedheti le leginkább a mi kelet-európai metalcore-képzetünket, és ezzel a harminc kiadvánnyal tudjuk a leginkább megragadni azt, hogy az elmúlt tíz évben mit is kaptunk ettől a mára már inkább kipukkadni látszó, mintsem folyamatos megújulásra törekvő színtértől. Mindettől elvonatkoztatva azonban zárszóként mindenképp ki kell mondanom a sorok között rejlő tényt is: ha a metalcore második hulláma már nem is bír manapság annyi izgalommal, mint korábban, attól még a színtér legfontosabb kiadványai kellőképp időtállóak lesznek ahhoz, hogy amiatt soha ne érezzük rosszul magunkat.