Már 10 éve nem tudjuk mi ez, de imádjuk minden percét.

Vannak azok a különleges zenekarok, akik a gondosan kikövezett utakról letérve, képesek meglátni új és sokkal extrémebb ösvényeket is, melyeket aztán egymaguk kitaposnak az utánuk érkezők számára. Teszik ezt annak ellenére, hogy az ilyen mértékű újdonság a tömegek esetében áthatolhatatlan falakba ütközik, az erőfeszítéseiket pedig inkább a tapasztaltabb, sok mindent megélt zeneszeretők értékelik igazán. Sajnos utóbbiakból sokkal kevesebb van, így ezekben az esetekben csak a kult-státusz garantált, a számokban mérhető siker rendszerint elmarad. A SikTh gárdája tökéletes példája ennek a jelenségnek: megmutatták, hogyan is kell az egészen elborult, még a progresszív skatulyából is gyakran kilógó ötletekkel élvezetes és maradandó tételeket alkotni, a követőik pedig látva mindezt, hamar kiaknázták az új utak kínálta mérhetetlen lehetőségeket. Az évek során pedig hiába nőttek a mesterük feje felé, mindannyian tudják, mennyit köszönhetnek a britek kompromisszummentes iránymutatásának.

Kik indultak néhány év lemaradással el a fentebb említett friss csapáson? Periphery, Fellsilent, Tesseract, Textures, Vildhjarta, Uneven Structure – a felsorolást még folytathatnánk a végtelenségig. Azt persze véletlenül sem állítjuk, hogy a mai progresszív metal, illetve a djent vonal képviselői egytől egyig kizárólag a SikTh munkásságáig vezethetőek vissza, viszont általánosságban véve szívfájdítóan kis jelentőséggel ruházzák fel a zenekart, ha a stílusteremtésről van szó. Amíg a felsorolt csapatok mélyre hangolt ritmizálásáért a Meshuggah tehető felelőssé, a meghökkentő és dinamikus váltások, na meg a minden lehetséges helyen kicsavart számszerkezetek esetében ugyanekkora fontossággal bír a SikTh rövidke életműve. Ők voltak azok, akik megmutatták, hogy a gyors, kaotikus tételeket miként érdemes ötvözni a dallamos témákkal, mindehhez mégis hogyan kell ambient betéteket fűzni, aztán mély, ritmizálással feloldani. Lényegében itt van minden, ami a mai, modern színtéren már alapvető kelléknek számít.

Éppen ezért a Death of a Dead Day tíz évvel a megjelenése után is olyan, mintha csak tegnap került volna a boltok polcaira: valóban kompromisszummentes ötletek garmadája, azonnal érezhető egyediség és elborultabbnál elborultabb témázások – csupa olyan dolog, amelyet a mai napig igen kevés zenekar képes a megfelelő kombinációban lerakni az asztalra. Az elborultság ebben az esetben nem túlzás, a realitás teljes mértékű elutasítása is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy örökre megmaradjanak a stílus háttérben megbúvó, bölcs mesterének szerepében. Amíg mondjuk a Periphery megoldásainál az „ötletes, változatos” szavak jutnak eszünkbe, a SikTh esetében inkább egy megállás nélkül villogó, rángatózó, majd epilepsziás rohamot okozó kavalkád tárul fel előttünk. A Death of a Dead Day zeneileg egészen elképesztő teljesítmény, gondolunk itt a megjegyezhető, egyedi értékekkel bíró témákra, az erőteljes jazz-hatásokkal átjárt szerkezetekre, na meg a két énekes, Mikee Goodman és Justin Hill elképesztő párbajaira. Őrült megoldások, egy őrült lemezre gyűjtve, egy őrült csapattól. Egy valódi csiszolatlan gyémánt, amihez mellékeltek egy apró csiszolópapírt, hogy minden porcikáját mi magunk fedezhessük fel. Ehhez tíz év pedig már bőven elég volt, így nyugodtan kijelenthetjük: minden perce megérte.

A zenekar hosszú pihenést követően, 2014-ben állt újra színpadra; az akkori tervek szerint csak egy egyszeri, különleges alkalomról lett volna szó, amellyel a csapathoz foggal-körömmel ragaszkodó, a kezdetektől jelenlévő rajongókat ajándékozták volna meg egy felejthetetlen estével. A koncert viszont minden várakozást felülmúlóan kiválóra sikeredett, a zenészek imádták, hogy újra megszólaltathatják a klasszikussá érett szerzeményeiket, a nézőtéren pedig imádták, hogy újra hallhatják ezeket a klasszikusokat, hihetetlen energiával párosítva. Ezt követően mindenki számára egyértelművé vált, itt bizony újjáalakulás lesz, amit minél hamarabb egy friss kiadvánnyal szerettek volna megtámogatni. Ennek hallatán persze azonnal kigyulladtak az örömtüzek, a rajongók hosszú hetekig táncoltak mellettük, de az óvatosabb, tapasztaltabb hallgatók körében azért felmerült egy rakat kérdőjel, tegyük hozzá, aggodalmaik teljességgel jogosnak tűntek. A Death of a Dead Day óta évek teltek el, zenei trendek emelkedtek fel és omlottak össze, a világ többször a feje tetejére állt, majd még meg is rázta magát, a csapatot alkotó zenészek pedig egészen más projektekkel voltak elfoglalva. A nagy kérdés az volt, vajon képesek lesznek-e újra megtalálni a helyüket ebben a folyamatosan változó, pulzáló közegben; alkotni valami kiemelkedőt, valami egészen egyedit, amiről tíz év múlva is készül majd egy ehhez hasonló megemlékezés?

A válasz egy közepes méretű, de lelkes és a jövőbe mutató ígéretekkel teli igen. Az Opacities névre hallgató kislemez egy mesterien összerakott, a SikTh minden jellegzetességét magába foglaló anyag lett, lényegében pontosan ott folytatták, ahol egykor megálljt parancsoltak ennek az egész őrületnek. Egyedül a tételek hallgatása közbeni meglepetés letaglózó ereje hiányzik, de ezt nyugodtan felírhatjuk az azóta eltelt idő és a tapasztalatoktól megkeményedett hallójárataink számlájára. A hangzást a mai igényekhez igazították, a részben tőlük eredő, ám azóta sok-sok változást megélt djent és progresszív hatások is pedig sokkal nagyobb szerepet kaptak a végső egyvelegben. Nyakatekert ütemmutatók, folyton változó, kiszámíthatatlan tempók, ragadós refrének és elképesztő számszerkezetek. Ez az EP tulajdonképpen egyfajta előételként került a rajongók asztalára: megnyugodhattak, hogy a recept alapja és az étel kinézete változatlan maradt, ugyanakkor megízlelhették a gondosan megtervezett változtatásokat is, amelyekből már nyugodtan következtethetnek a hamarosan eléjük kerülő főétel minőségére (azt azért tegyük hozzá, hogy néhány napja kisebb zavar keletkezett a konyhában, köszönhetően Justin Hill énekes távozásának, de a helyzet hamar rendeződött).